„Megteremtek néhány karaktert, aztán
összeengedem őket”
‒ Ez az új kötet talán még viccesebb és szórakoztatóbb, mint az első. Könnyed, vidám, frenetikus. Ilyen hangulatban is írtad?
‒ Igen, úgy emlékszem, ez egyfajta kikapcsolódás volt. Valahogy így vagyok ezekkel az antilopokkal ‒ amikor őket írom, kevésbé figyelek a keretekre, nem korlátozom az ötleteimet. Kicsit megosztó is a könyv, nehezen kategorizálható életkorilag, és kell bizonyos fajta hangoltság, fogadókészség erre a paródiajellegre. De még a kritikától való félelmemet is elengedem ilyenkor. A könyvek végül megtalálják az olvasóikat, azokat, akik szeretni tudják, akik veszik a lapot.
‒ Hogyan jönnek belőled ezek a fantasztikus viccek, szójátékok?
‒ Épp az imént említett laza, elengedett hangulat hozza ezt. Olyan érzésem van írás közben, mintha csak fesztelenül szórakoznék egy baráti társaságban. Mondom, vagyis írom, ami épp eszembe jut, különösebb mérlegelés nélkül. És ezen a csatornán keresztül bőven árad hozzám a sok bolondság. Ezt a lelkiállapotot persze nem tudom mindig megidézni, de ez valóban feltétele az Állati történeteimnek.
‒ Mit szerettél a legjobban, amikor ezt a kötetet írtad?
‒ Szeretem a figurák ütköztetését, ez mindig nagyon szórakoztat, más jellegű szövegeimben is. Először megteremtek néhány karaktert, aztán összeengedem őket. Ebben a sztoriban külön élvezetet okozott, hogy mindezt a Paradicsomkertben teszem, ahol, mint tudjuk, az oroszlán és bárány is békében éldegél egymás mellett. Engem nem hagy nyugodni ez a téma: vajon lehetséges ez? És kicsit tovább gondolva, a mi emberi világunkban vajon megvalósítható egy ilyen utópia? Ilyen formában próbáltam mindezt végiggondolni. Választ persze nem találtam, de izgalmas volt a kísérletezés.
‒ Hogyan inspirálódtál? Vagy nem is volt rá szükség, mert ott volt a fejedben már az egész sztori?
‒ Ebben a történetben némileg változtattam az előző kötethez, az Állat KávéZoohoz képest, mert ott a fejezetek epizódszerűek, és a sorrendjük esetleges, itt viszont lett egy íve a történetnek: a Paradicsomkertbe való bevonulástól, a Nagy Közös Boldogság megteremtésének fázisain át egészen a csúfos kioldalazásig. Minden lépcsőfoknál új szereplőket, új állatfajt hoztam be, és ez a szociális építkezés már önmagában is nagyon szórakoztatott. Az inspirálódás nálam nem külön program, azt hiszem, bármit képes vagyok beépíteni a szövegeimbe, ami valahol, valamikor megragadja a figyelmemet. Az emberi (és állati) viszonyok pedig amúgy is az egyik fő érdeklődési területem, így viszonylag könnyű kézzel rakosgattam az állatokat a terepasztalon.
‒ Az illusztrációk szintén lenyűgözők, Hanga Réka kitett magáért, ahogyan a nyomdai munka is, jó kézbe fogni ezt a könyvet. Te is így látod? Mi volt az első gondolatod, amikor először megláttad?
‒ Hanga Réka már az első résszel Szép Magyar Könyv díjat nyert, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ez a kötet is hozza ugyanazt a színvonalat. Sőt, úgy érzem, még túl is szárnyalta, így nem meglepő, hogy a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) a legjobb öt közé jelölte őt az Év Gyerekkönyve illusztrációs kategóriában az Állati Vállalat illusztrálásáért! Egészen szíven ütöttek a képek, a mélységük, a sejtelmességük és az a képesség, ahogyan Réka képbe tud transzformálni rengeteg finom és rejtett információt. Roth Péter nevét is szeretném itt megemlíteni, neki köszönhetjük, hogy ilyen igényes, minden részletében átgondolt könyv született. Már az első kötetnél is vele dolgoztunk, így most is jó kezekben éreztem a szöveget.
‒ Ki a kedvenc szereplőd ebből a kötetből, és miért?
‒ Szeretem a Kojotot, vagyis a prérifarkast, aki az idő túlnyomó részében a személyes karizmájával van elfoglalva. Manapság sokat hallani arról, mennyire nárcisztikus korban élünk. Akkor erre nem gondoltam, de figurája az önmaga tengelye körül forgó típus egyik példája lehetne. A Kígyó említését sem tudom megkerülni egy Paradicsomkertben. Noha csak egyszer tekereg körbe, az egész nincs fél óra, mégis mindent a feje a tetejére állít. Azt hiszem, egy írónak muszáj együttműködnie a kígyókkal, különben nincsen sztori. De azért az most feltűnt, hogy a két legellenszenvesebb figurát soroltam föl kedvencként…
‒ Nekem a megmondó szikla tetszett a legjobban az új helyszínek közül. Hogyan született meg az ötlet, hogy erről írj? Hogyan találtad ki?
‒ A megmondó hely számomra kihagyhatatlan elem volt. Saját élmény is van mögötte természetesen, de jelenségként is izgalmas az a folyamat, amikor egy egó kiáll egy sziklára, és ebből a magasságból sokszor olyasmiről is véleményt formál, amihez nem ért. Ez egyszerre dühítő és komikus is. Szegény szurikátákat áldoztam be erre a nem túl hízelgő szerepre: egymást lökdösik le a megmondó a szikláról, mert mindegyikük nagyon fontosnak érzi, hogy minden létező dologgal kapcsolatban ő mondhassa meg a tutit.
‒ Mi szokott kikapcsolni?
‒ Nagyon szeretem a természetet, ha vízparton, vagy erdőben lehetek, az mindig feltölt. És bár közhelyes, de a csendre és nyugalomra is nagy igényem van, ezt időnként muszáj megteremtenem magamnak, ha mindenféle szerepemben jól akarok működni.
‒ Mikor tudsz a legjobban alkotni?
‒ Mindig délelőtt írok, a délután és az este a családomé, éjjel pedig, sajnos, nem bírok dolgozni.
‒ Kiknek ajánlod az új kötetet?
‒ Állat- és emberbarátoknak, akik szívesen elképzelik, milyen lehet az élet egy mesterségesen létrehozott Paradicsomban.
‒ Lesz folytatása az antilopok vállalkozós kalandjainak?
‒ Erre egyelőre nem tudok válaszolni. Második kötetet sem terveztünk, aztán valahogy mégis lett. Eddig két vállalkozásuk volt az antilopjaimnak, de mindkettő csúfos kudarcba fulladt – bár néha az is sikernek tekinthető, ha valaki ki tud szállni egy kedvezőtlen helyzetből. De ha egy nap arra ébrednék, hogy Antika és Lopez újra kitaláltak valami, talán megírnám.
(Kérdezett: Schütz Gabriella)
