„a magam örömére írogatni”
– Eredetileg illusztrátor a mesterséged. Ez az első saját mesekönyved? Mit szóltál, amikor először kézbe vetted könyvformátumban?
– Fura érzés volt, hogy csak az én nevem szerepelt a borítón, hirtelen olyan üresnek tűnt. Hol az író? Ja, az is én vagyok! Büszkeség ez nagyon, mert rengeteg munka van mögötte, még ha ez „csak” egy habkönnyű képeskönyvnek is tűnik az olvasó számára. Egyébként rendkívül elégedett voltam a kiadással, csodaszép lett, igazán jó kézbe venni. A nyomda remek munkát végzett, minden vonal tűéles, és a színek sem térnek el az általam megálmodottól.
– Az illem tanítását sajnos valami „öreges” dolognak gondolják a legtöbben, amit leginkább a XIX. században csináltak. Olyan jó lenne, ha ez mégis visszatérne újra közénk. Te is így gondoltad, amikor belevágtál a mesekönyv megírásába?
– Az illemtan, így kimondva valóban öregesnek, idejét múltnak tűnik. De szülőként a legtöbb tiltásunk, tanácsunk is egyfajta „illemtan”, amit az otthonról hozott minta után adunk tovább a legtöbben a csemetéinknek. Csak reménykedni merek abban, hogy a könyv valóban eléri a célját, és lesznek olyanok, akik egészében látják át ennek fontosságát. Szerintem muszáj egészen kicsi korban átbeszélni a gyerekekkel, mit és hogyan illik csinálni a világunkban, hiszen ez jelenti egy élhető társadalom „alapszabályzatát”. Ki más taníthatná meg a gyerekeknek mindezt, mint a saját szülője. A könyv a szülőket segíti abban, hogy azt, amit ők tudnak, humorosan, gyereknyelven a kicsik is elsajátítsák, és könnyebben megértsék és megjegyezzék.
– Mit gondolsz, a szülők nagy része tanít illemtant a gyerekének?
– Igen, szerintem alapjában véve rengeteg mindent tanítunk a gyerekeknek, hiszen már az is illemtan, ha ásítás közben a szánk elé tesszük a kezünket. Ugyanakkor minden családban más a prioritás. Mindenki azt adja tovább, amit ő maga is hozott. Ha egy családban fontos, hogy együtt ebédeljenek, és mindenki várja meg a másikat, akkor valószínű, ezt is viszi majd tovább. De lehet, hogy egy másik családban ez nem annyira fontos, náluk talán arra fektetnek nagyobb hangsúlyt, hogy hallgassák meg egymás mondanivalóját, ne szóljanak közbe. Persze vannak alapvetések is, aminek szerintem igenis mindenkinek fontosnak kellene lenni, mint például az, hogy tartsuk tisztán a környezetünket, hogy a szüleinkkel vagy az idősekkel legyünk tisztelettudóak, hogy a gyengéken ne csúfolódjunk, hogy ne bántsuk az állatokat, és még sorolhatnám...
– Melyek azok az íratlan illemszabályok, amelyeket a mai gyerekek nem igazán ismernek?
– Azt hiszem, a tolerancia az, amiről a legtöbbet kellene tanulniuk, de nem feltétlen az ő hibájuk, mint írtam, ez fentről jön. Az élet olyannyira sokszínű és varázslatos, hogy örülni kellene mindennek, ami kicsit más, mint amit már ismerünk, mert ez tágítja a tudatunkat, ettől leszünk befogadóbbak a világra, az újdonságokra. Ettől nyílnak meg olyan horizontok, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Ezektől mind gazdagabbak leszünk. Nem kell mindent szeretni, csak el kell fogadni, hogy mások máshogy gondolkodnak. Mi ezt hoztuk magunkkal, a másik tökéletesen mást. De ha összeadjuk, amink van, és nem kivonjuk, akkor az eredmény mindig pozitív lesz.
– Nemcsak illemszabályokat találunk a mesekönyvben, hanem egyszerű életvezetési tanácsokat is. Mi volt a koncepciód?
– Szerettem volna, ha néhány olyan tanács is belekerül, ami ugyan nem szabály, de segíthet könnyebben venni az egyébként stresszes helyzeteket. Ráadásul jó is, ha a sok „csináld ezt”, „ne csináld azt” mellett engedünk némi szusszanást is a gyerekeknek. Relaxálunk egyet a kengurukkal, vagy viccelődünk a cethal fogszabályzóján. A lényeg az lenne, hogy miközben a szülő a gyermekkel a könyvet lapozgatja, ne egy kötelező, nem szeretem érzés alakuljon ki a gyerekekben, hanem játékos, vicces formában beszéljék át az egyébként fontos kérdéseket.
– Hogyan választottad ki, melyik állathoz milyen gondolatot, gondolatkört társíts?
– Voltak olyan képek, amelyek adták magukat, mint például a zebra, akinek szintén a zebrán kell átmenni az úton, vagy az egészséges ételek rágcsálásához nyilván valamilyen rágcsálót rajzol az ember, a cickány pedig úgy gondolta, hogy modellt ül a rajzhoz. A változatos étkezéshez kiket is kérhettem volna fel némi szereplésre, mint egy pandát és egy koalát, akik köztudottan egész életükben majdnem ugyanazt eszik. A zsiráf épp elég magas, hogy a maki a fején ülve befogja a wifi-jeleket a dzsungelben, de azért neki sem szabad egész nap a telefonon lógni. A sivatagi róka sivatagi rózsákat locsol, a hangyász pedig ajándékot kap a születésnapjára: egy folyton hangyás tévét. Szóval ezeket a kis gegeket próbáltam kiaknázni a derűs hangulat megteremtése végett.
– Mi volt számodra a legnehezebb a mesekönyv megírásában?
– Leginkább az, hogy én általában felnőtteknek írok. Ők értik a vicceimet, a facebookos kis „táborom” már megszokta a nyelvi bohóckodásaimat, hogy mindig mindent kicsavarok, átértelmezek. Kerülöm a giccset, a szájbarágást. Féltem tőle, és valamennyire sajnos be is igazolódott, hogy sokan nem tudják hová tenni a könyvet. Pedig pont az a lényege, hogy játékos formában tanítsuk a gyerekeket, nevetve, felszabadultan. Épp ezért kértek engem fel a feladatra, mint később kiderült. De mint általában, a könyvek meg szokták találni a közönségüket, és ha az olvasók el tudnak vonatkoztatni a szokványostól, ha képesek a képek mögé látni a történetet, akkor megérthetik az Állati illemtan mondanivalóját.
– És mit élveztél benne a leginkább?
– Tulajdonképpen szinte mindent. Az ötletelést, a poénkodást, most már hivatalos formában is, a rajzolást is, ahol kipróbáltam a vegyes technikát. Jó volt egy hasznos projektben részt venni, nem csak a magam örömére írogatni.
A szerzővel Schütz Gabriella beszélgetett.
Egri Mónika: Állati illemtan, Naphegy Kiadó, 2018., 64 oldal, 2800 Ft.
