Interjú Kertész Edinával
– A meséd egy sorozat része. Mondanál pár szót arról, hogy a sorozatról mit kell tudnunk?
– A sorozat A fiú, aki imádta a matekot című kötettel indult, ennek a szerzője Debora Heiligman, és ez egy külföldi átvétel volt. A könyv Erdős Pálról szólt, és nagyon megtetszett a koncepció, hogy kisebb gyerekeknek beszéljünk komoly témákról képeskönyv formájában, ez addig itthon nem nagyon terjedt el. Hugonnai Vilmát javasoltam a kiadónak következő kötetként, és ők elfogadták a tervet, így lett meg a második rész.
– Mi ragadott meg Hugonnai Vilma személyiségében annyira – azon túl persze, hogy ennyire kitartó volt –, hogy őt választottad a meséd főszereplőjéül?
– Tudtam, hogy a Naphegy Kiadó sorozatát mindenképpen egy nővel szeretném folytatni, olyasvalakivel, aki egy adott területen úttörő volt. Hugonnai Vilmában találtam meg ezt a személyt, aki gyakorlatilag egész életében küzdött azért, hogy orvos lehessen. Száz meg száz akadályt legyőzött, mint egy népmesei hős, pedig a saját korában ez még sokkal nehezebb lehetett, mint manapság. Talán éppen ez tetszett meg benne: hogy képes volt semmibe venni a kor előítéleteit. Számomra mindig nagyon érdekes és felemelő, ha valaki mer más lenni, mint amit a világ normálisnak ítél meg.
– Miért volt fontos számodra, hogy a kisebbek is megismerjék a nevét, és hogy ki is volt ő valójában?
– Azt szerettem volna, ha a gyerekek Hugonnai Vilma alakján keresztül látják azt, hogy olykor hosszú évekig, évtizedekig kell küzdenünk azért, amit szeretnénk. A saját pályámon is a lassú építkezést látom hatékonynak. Amikor az ember maga elé képzel egy célt, a hosszú, olykor csüggesztő építkezést nem gondolja mögé, pedig enélkül nincs eredmény.
– Mit üzen ez a mesekönyv a gyerekeknek?
– Azon kívül, hogy lássák, sokat kell küzdenünk a céljainkért, azt is szerettem volna, ha egy kicsit visszapillantunk közösen az időben, és szemügyre vesszük, milyen is volt a nők élete akkoriban. Ha egy nő gyereket szül, sokan még mindig úgy gondolják, hogy kizárólag az ő feladata a gyereknevelés és a háztartás is egyúttal – még ha nyolc órában is dolgozik néhány év elteltével. Azzal, hogy megismerkedünk Vilma körülményeivel, talán egy picit kritikusabb szemmel tekintünk ezekre a beidegződésekre is.
– És mit üzent Vilma élettörténete számodra?
– Szívszorító volt belegondolni, hogy milyen stigma került a homlokára azáltal, hogy György nevű fiát hátrahagyva elutazott külföldre. Tehát amit egy férfitól már akkor is elfogadtak, az egy nőre nézve szinte megbocsáthatatlan volt. Ez még mindig így van: olvasóktól többször is megkaptam, hogy Vilma történetének ezt a részét nem domborítottam ki eléggé. Bár én azt akartam elmesélni, egy nőnek akkoriban milyen nehéz helyzete volt, ha orvos akart lenni, mégis azt kérték rajtam számon, hogy nem foglalkoztam eleget azzal, hogy mi lett a fiával – akit egyébként a férje családja nevelt addig, míg Vilma tanult. Tehát ha egy nőnek gyereke, családja van, az rögtön az első helyre ugrik a személye megítélésekor, minden mást háttérbe szorítva, legyen orvos, vagy dolgozzon, tanuljon bármilyen más szakmában.
– Azok az információk, melyeket megosztasz a mesédben mind valósak, például a nevelőnő haja tényleg vörös volt?
– Igyekeztem minden tényt, adatot felhasználni az életéből, de egy-két helyen Kertész Erzsébet Vilma doktorasszony című könyvére támaszkodtam, mint például ennél a résznél is. Aztán pedig voltak olyan részek, ahol a képzelőerőmre kellett hagyatkoznom, de alapvetően a szöveg Hugonnai Vilma önéletírására támaszkodik.
– Hány évesekhez szól a meséd?
– 6–10 éveseknek szántam alapvetően, de szerencsére ez egy gyereket sem tántorít el attól, hogy megnézegesse vagy elolvassa, legyen öt- vagy tizenkét éves.
– Az illusztrációk nagyon találóak. Bevallom, az elején furcsállottam a kerek formájú rajzokat, de aztán annyi érzelem látszik a szereplők arcán, annyira jól ragadja meg Maros Krisztina a karakterek belső világát is, hogy az átüt, a szöveget jól kíséri. Te hogy gondolod?
– Krisztina nemcsak csodálatosan, de pontosan is ábrázolja a kort. Rengeteget kutatott, hogy Vilma fityulája épp olyan legyen, mint amilyen abban a korban volt, és az orvosi műszerek is hitelesek legyenek. Nem mindegy, hogy milyen vonattal gördül ki Vilma az állomásról (sőt, az sem mindegy, hogy milyen az állomás), és így tovább. Gyakorlatilag minden apró részletnek utána kellett néznie, és mindezt óriási profizmussal tette. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni Krisztina munkájáról. A borító pedig szerintem egész egyszerűen tökéletes.
– Végül már csak egy kérdésem maradt, mégpedig, hogy te tudtad gyerekként, hogy mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
– Nem, fogalmam sem volt. Harminckét éves koromig nem is gondoltam ilyesmire, csak sodródtam az árral. El sem tudtam képzelni, hogy van olyan, hogy valaki tudja, mi akar lenni. Aztán szerencsére rátaláltam arra, amit boldogan csinálok, akárhányszor nekiülök: az írásra. Ha csak rágondolok, hogy írni fogok, már boldog vagyok. Olyan, mintha szerencsefőzetet ittam volna.
(Schütz Gabriella)
(Kertész Edina: A lány, aki orvos akart lenni, Maros Krisztina illusztrációival, Naphegy Kiadó, 2018., 48 oldal, 2800 Ft)
