Mindenkivel megeshet, hogy a morcok
kerülgetik…
A Nefelé című mesekönyvet 2005-ben adták ki először, amikor is a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának (IBBY) Magyar Egyesülete az Év Gyermekkönyvének választotta. Másodszor pedig tavaly jelent meg a Cerkabella Kiadó gondozásában. Mi idén olvastuk el a kötetet együtt a lányaimmal, melyet alig bírtunk letenni esténként. Sok kérdés felmerült bennem a mese kapcsán, így gondoltam ki mástól kérdezhetném meg őket, mint a kötet szerzőjétől, Scheer Katalintól.
Schütz Gabriella beszélgetése Scheer Katalinnal.
– Mivel foglalkozol a mindennapokban?
– Mostanában többnyire mások cikkeit szerkesztem, és nem túl színvonalas szövegeket fordítok németről magyarra. Ez napi nagyon sok óra gép előtt ülést jelent. 2006-ban megjelent egy „felnőtt” regényem Tangó metronómra címmel, azután több novellám és néhány rövidebb mesém, de az utóbbi években nem született saját szöveg. Viszont már dolgozom a menekülési útvonalon, épp most kezdtem el egy keramikusképzést. Abban reménykedem, hogy ha napközben a kezemmel és az agyam egészen más területeivel dolgozom, akkor akár este 7-kor is szívesen ülök majd le a gép elé, hogy szavakkal és történetekkel szöszmötöljek.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a gyermekirodalommal?
– Én magam egyáltalán nem olvastam meséket gyerekként. Amennyire emlékszem, tíz évesen kattantam rá a könyvekre, és azonnal a nővéremtől rám maradt csíkos-pöttyös sorozatot kezdtem falni, de nagyjából mindent elolvastam, amiben voltak érzelmek, bonyodalmas emberi viszonyok, titkok és félreértések. A gyerekirodalmat a lányomnak köszönhetem, aki egészen kicsi korától szenvedélyes mesehallgató volt, és négy-öt évesen már nagy igénye volt a folytatásos történetekre. Nagyon érdekes volt megfigyelni, mi az, ami ebben az időszakban erősen foglalkoztatja a gyerekeket. A „születéstörténet” például azért került bele a Nefelébe, mert Emma, a lányom egy időben újra és újra hallani akarta, hogyan született meg, és azon is sokat agyalt, hogy mi volt „azelőtt”.
– Hogyan született meg az ötlet, hogy morcokról és a kedvükvesztett gyerekekről, illetve gyerekről írj mesekönyvet?
– A depresszió közelről érint, egyrészt mert a nővérem, hogy úgy mondjam, hivatalosan is depressziós volt, és nem is tudott belőle kikeveredni. Néhány évvel ezelőtt öngyilkos lett. De az ismerőseim közül is többen átestek már hosszabb-rövidebb depressziós időszakokon, és persze engem is kerülgetnek a morcok. A Nefelé ötletét azonban a lányom kiskori barátjának köszönhetem, akinek voltak olyan rossz napjai, hogy teljesen magába zárkózott, és ilyenkor meg sem szólalt. Ha depresszióval nem is, de rosszkedvvel minden kisgyerek szembesül. Elég rosszkedvű társadalomban élünk, és a felnőttek rosszkedve nagyon nyomasztóan hat a gyerekekre, hiszen legtöbbször nem értik az okát. Azt remélem, hogy a Nefelé alkalmat ad arra, hogy a mese nyelvén beszéljük ki ezeket a nehezen megragadható fájdalmainkat. Morcok és cseréptündérek harca sokkal megfoghatóbb egy kisgyerek számára, mint anya, apa vagy a tanítónő érthetetlen frusztrációja.
– Kiknek ajánlod ezt az amúgy alapvetően vidám mesét?
– Azoknak, akik szeretik a valóság és a képzelet határán billegő történeteket, és akik hisznek a mesék gyógyhatásában. Egyébként az író-olvasó találkozókon azt tapasztaltam, hogy a gyerekek ki vannak éhezve a beszélgetésre. Arra, hogy komoly dolgokról kérdezzük ki a véleményüket, hogy elmesélhessék a félelmeiket, bánataikat. A Nefelé alapvetően vidám történet, szándékaim szerint sok humorral, mégis felvet egy sor olyan kérdést, amiről a gyerekek nagyon szívesen beszélnek, ha alkalmat adunk nekik rá.
– Hogyan érezted magad a meseírás közben?
– Nagyon izgalmas időszak volt. Korábban csak esszészerűségeket írtam, fogalmam sem volt, képes vagyok-e fiktív történetet írni. Amikor leültem a gép elé, csak annyit tudtam, hogy Boldizsárnak elveszett a kedve, és Szofi segítségével valahogy meg fogja keresni. A morcok figurája elég hamar körvonalazódott, Nefelé alakját pedig valamennyire Bálint Ágnes Tündér a vonaton című könyvének főszereplője ihlette. Azon sokat gondolkodtam, a tündérek milyen alfajához tartozzon. Eleinte daimónokban gondolkodtam, még szerencse, hogy azt elvetettem, mert később kiderült számomra, hogy ezt a kategóriát Philip Pullman már lefoglalta nagyszerű trilógiájában.
– Folytatásos esti meseként is működik?
– Abszolút. Igyekeztem úgy tagolni a történetet, hogy egy-egy fejezet berekedés nélkül felolvasható legyen. Egyébként a legnagyobb elismerés az volt számomra, amikor egy anyuka elmesélte, hogy a kislánya azt kérte tőle az egyhetes erdei iskola előtt, hogy mondja fel a telefonjára (vagy akkor még talán mp3 lejátszóra) a regényt, hogy esténként arra alhasson el a táborban.
– Ki a kedvenc karaktered a meséből és miért?
– Nagyon kedvelem Baubót, az ősöreg, antiszociális könyvtárost. Hajlamos coelhói bölcsességek kinyilatkoztatására, de van humora és főként öniróniája. A gyerekek egyébként Horgót szokták szeretni, a bumfordi, kiközösített, pillangólelkű morcot.
– Hogy találtad ki a morcokat?
– Hirtelen evidenssé vált, hogy aki morcos, annak morcai vannak. Aztán valahogy az is magától értetődőnek tűnt, hogy a morcok rohadt krumplira hasonlítanak. Mindenki látott már fura alakú krumplit, nagyon groteszk tud lenni – hát még, ha beráncosodik, kicsírázik és sötét foltok ütköznek ki rajta!
– Vajon az arborétum helyszíne a valóságban is létezik?
– Persze, a kertészeti egyetem arborétumáról van szó, a Villányi úton. Tizenkét évig laktunk a szomszédságában, igazi oázist jelentett számunkra. A gyerekek imádták, ott bármikor lehetett a fűben hemperegni, fára mászni, rohangálni a locsolók vízsugarai között.
– Hogyan tud ez a mese segíteni a kedvetlen gyerekeknek?
– Direkt módon nyilván sehogy. A gyerekek rosszkedvéért a körülöttük élő felnőttek felelősek. Minden pszichológus tudja, hogy ha egy gyerekkel baj van, akkor nem őt kell megszerelni, hanem az egész családi konstrukciót felül kell vizsgálni. De azt gondolom, hogy a legtöbb bajunk a kibeszéletlenségből fakad. Egyszerűen nem tanuljuk meg, hogyan kell érzelmekről kommunikálni, anélkül, hogy bántanánk egymást. A szülők nem tudják, hogyan fordíthatják le egy három-, négy- vagy tízéves nyelvére a problémáikat, ugyanakkor sokszor annyira megrémülnek a gyerekeik indulataitól, érzelmeitől, hogy egyszerűen letiltják őket. Pedig kulcsfontosságú volna megérteni, hogy nem az érzések betegítenek meg minket, hanem az, ha nem beszélhetünk róluk. A Nefelé talán fogódzót adhat ahhoz a gyerekeknek, hogy ne automatikusan önmagukat okolják a felnőttek problémáiért.
– Mi a legnehezebb szerinted a mostani kiskamaszoknak? Végül pedig mit tanácsolnál a szüleiknek?
– Szerintem gyereknek lenni alapvetően nehéz. Elég sok mindent összeolvastam a gyerekkortörténetről, és ennek alapján azt mondhatom – sokakkal ellentétben –, hogy régebben jóval nehezebb volt, mint ma. Ahogyan nőnek lenni is sokkal jobb ma, mint száz évvel ezelőtt. (Épp ma hallottam, hogy 96 évvel ezelőtt törölték el a menyasszonyi eskü szövegéből azt a kitételt, hogy „mindenben engedelmeskedem a férjemnek”.) A lényeg azonban változatlan: életünk első felében kiszolgáltatottak vagyunk. Az egész személyiségünket, sőt ma már azt is tudjuk, hogy az agyműködésünket is alapvetően meghatározza, hogy gyerekkorunkban hogyan bánnak velünk. Biztos, hogy a digitális korszaknak megvannak a maga kihívásai, de a legfontosabb mégis az lenne, hogy frissítsük a tudásunkat a gyerekkorral kapcsolatban. A szakemberek rengeteg tudást felhalmoztak, de ez nagyon lassan – és sokszor torzítva – csorog le a köztudatba. Ha pedig csak „ösztönös” szülők maradunk, akkor sosem keveredünk ki az ördögi körből, újra és újra továbbadjuk a megörökölt rossz beidegződéseket.
