„Rátaláltam a műfajomra”
Interjú M. Kácsor Zoltánnal
– Eredetileg irodalmi muzeológus vagy. Mit jelent ez? Mivel foglalkozol?
– A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Madách-gyűjteményének vagyok az irodalmi muzeológusa. A muzeológusok feladatköre széleskörű tevékenységgel jár, melyben a tanulmányírástól a leltározáson át a kiállításrendezésig sok minden belefér. Persze egyszerre mindent nem lehet csinálni, én pedig amúgy is az elmélyültebb fajta vagyok, azaz egyszerre egy dologgal szeretek foglalkozni. Jelenleg a gyűjtemény alapítójának, Szabó József (1902–1986) evangélikus püspöknek a levelezésével foglalkozom.
– Hogyan lettél mesekönyvíró?
– Már gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer saját világot építek, és mindenféle kacifántos történetet találtam ki. Tizenkét éves koromban kezdtem bele az első regényembe, amit aztán nem fejeztem be. Nem sokkal később a fejembe vettem, hogy költő leszek, és több mint tíz év kellett, mire rájöttem, hogy igazából a próza az én területem. Előbb persze felnőtteknek szóló történeteken dolgoztam. Soha nem jutott volna eszembe, hogy meséket írjak, csak amikor megszülettek a gyerekeim. És ahogy visszatekintettem az addigi – jobbára fióknak tartogatott – munkáimra, rá kellett döbbennem, hogy mindegyik középpontjában valami különös, csodaszerű motívum áll, ami leginkább a mesékre jellemző. Akkor már tudtam, hogy rátaláltam a műfajomra.
– Kiknek ajánlod a Zabaszauruszokat?
– A Zabaszauruszok egy meseregény-sorozat, amire a Kolibri kiadó a „6+”-t írta, azaz hat éves kortól ajánlja. Ám úgy tűnik, ennél sokkal tágabb korosztályt érdekel: egyrészt, amikor írtam, a kislányom négyéves volt, én pedig addig dolgoztam minden egyes fejezeten, amíg ő is megértette, és az akkor hatéves kisfiamnak is izgalmas volt. A történet azonban olyan kalandos, hogy azóta számos kiskamasztól, sőt felnőttől kaptam visszajelzést, miszerint nagyon várják a folytatást. Egyszóval mindenkinek izgalmas lehet, aki szereti a fordulatos kalandokat, azt a bizsergető érzést, amikor egy másik világba átlépve egyszerre kinyílik előtte a táj, és persze a humort és a mesét. Egyáltalán nem fontos dínószeretőnek sem lenni. Aki olvassa, látni fogja, hogy a szereplők jobbára sárkányok, dínók és madarak, de a képességeiket leszámítva pont úgy viselkednek, mintha emberek lennének.
– Neked ki a kedvenc karaktered a könyvből, és miért?
– Komolyan mondom, hogy nem tudnék választani. Az Utazás Dínómdánomba írása közben még egyértelműen Kunyi, a csavaros eszű keselyű megformázását élveztem a legjobban, de Leiszút Feliszút, Rilex, Háromig Számolok is felnőttek hozzá. Ha mégis választanom kellene, akkor most a harmadik részben feltűnő „büdösmadár” testvéreket, Szennyeskét, Szagoskát és Szutykoskát választanám. Persze tudom, ez most kicsit övön aluli, hiszen az olvasók még nem ismerik őket (a Zabaszauruszok 3. Acsargó mocsarak munkacímű rész a tervek szerint 2019 Könyvhetére jelenik meg), de hát mit tegyek, én ebben a történetben vagyok éppen. Annyit elárulok róluk, hogy egy amolyan „mindenkit át szeretnénk verni, de sosem sikerül” bandáról van szó, akik a Dragalád nevű főgonosz szörny szolgálatában állnak.
– Hogyan jött az ötlet, hogy egy keselyű egy T-rex szájában lakjon?
– Hát, látod, ez az egyik, amin utólag már én is gondolkodtam, de nem tudtam rájönni! Ez valószínűleg azoknak a merész ötleteknek a kategóriájába tartozik, amiket nem lehet rekonstruálni. Ugyanakkor ez a motívum nagyon jól illik Kunyi, a kreatív keselyű személyiségéhez. A történet szerint Kunyi, a lusta dögevő madár azért költözik egy tirex szájába, mert azt reméli, a világ egyik legveszélyesebb ragadozójának „a fogairól mindig ínycsiklandó kolbász-, szalámi- és sonkafalatkák csüngenek.” Aztán persze nagyot koppan, hiszen Rilex olyan kedves jószág, aki senkit nem hajlandó bántani, innentől kezdve pedig elkezdődik egy hatalmas, ám békés dínó és egy pöttöm, de annál kotnyelesebb keselyű köteteken át tartó, szórakoztató szócsatája. Sokszor még erkölcsi kérdéseket is megvitatnak, arra azonban mindig figyelek, hogy ezek az összetűzések semmiképpen se váljanak didaktikusakká. Néha kicsit olyan érzésem támad, hogy Rilexnek, a jóságos tirexnek van egy ördöge, akivel állandóan vitázik. Azért azt még hadd mondjam el gyorsan Kunyi védelmében, hogy a keselyű a csavaros eszét használva számtalanszor kihúzza a csapatot a szorult helyzetekből.
– Hogyan találtad ki a helyszíneket?
– Mivel ez részben egy kalandregény, nagyon sok helyszínen játszódik. A hősök a Dínódomboktól utaznak a távoli Dínómdánomba, a dínók fővárosába, miközben keresztül kell menetelniük az Áldozatok völgyén, „ahol a legerősebb vadászból is zsákmány válik”, majd a világ legmagasabb hegyén, a Gyíktaréjon jutnak túl, aztán a Sárkánykádon, „amelyen száraz lábbal nem kelt át még egyetlen dínó sem”. Dínómdánom pedig többek közt a Bendő-erdővel, a Túró-tóval, a pattogatottkukorica-mezőkkel, a földimogyoró-földekkel, vagy a Tejben-vajban folyammal ismét egzotikus helyszíneket tartogat. Mindenhol nagyon más dolgok történnek, nem is könnyű számot adnom a kitalálásukról. A névadás folyamatát még könnyen elmesélem: nagyjából hasonlít a hősök névadásához, azaz nyelvi játékra törekszem, és arra, hogy az elnevezés jelentése is árulkodjon a helyszín hangulatáról. Maguknak a helyszíneknek a kitalálása azonban már egy komplexebb tervezés eredménye, ami szorosan összefügg a cselekménnyel.
– Annyira szórakoztató, hogy - főleg a második kötetben - a szereplők hallhatóan más hangokon szólalnak meg, ez külön élményt jelentett nekem, meg persze a gyerekek is élvezték. Bár megmondom őszintén, az elején nehéz volt selypítve olvasni, de megérte. A nevettetés volt a cél?
– A nevettetés is cél volt, emellett igyekeztem úgy alakítani a szöveget, hogy a különböző szereplők különbözőképpen szólaljanak meg, és nagyon örülök, hogy ezzel a leírásukon, viselkedésükön túl sikerült még élőbbé tenni őket. Izgalmas feladat volt például Barmol, a raptor beszédmódját kitalálni. Az első részben mindez a történetből fakadt, hiszen, miután kihúzzák a lyukas fogait, összesen kettő marad neki, így elég sok hangot csak huhogva tud kiejteni. Emiatt azonban kevesebb szerephez is jutott, nekem pedig a második részhez, amikor már szép, új fogakkal rendelkezik, egy komplett új személyiséget kellett kitalálnom, arra is figyelve, hogy az első részt olvasóknak mégis ismerős legyen kicsit. Miután a történet szerint Barmol száztizenkettedik Gigász Garat császár udvari énekesévé válik, egyszer csak beugrott az ötlet: affektáljon, játssza az arisztokratát, és raccsoljon, mint a franciák. Persze ő ezt nem így látja: „Én nem haccsolok, kéhlek, hanem az uhalkodói udvah nyelvét beszélem” mondja a Sárkánytörvényben Rilexnek. Azért hozzáteszem, hogy a történetben csak két-három szereplőnek ilyen egyedi a beszédstílusa, a többiek hagyományos módon beszélnek.
– Kikéred a gyermekeid véleményét írás közben? Vagy csak a végeredményt hallják, olvassák?
– Az első kötet írása közben nem, de egy-egy fejezet megírása után mindig meghallgattam a véleményüket. Sőt, bár ez nem volt cél, még az alkotási folyamatba is belekerültek. Több kisebb ötletet is adtak. A dínómdánomi Falom Falomb például eredetileg almafa volt, de aztán Vilmos azt mondta, ha már ez a neve, miért nem falomcukrok lógnak rajta alma helyett? Így lett belőle egy igazi, sehol máshol fel nem lelhető fafajta. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Sárkánytörvényt már nem olyan intenzíven olvastam nekik, mert akkor már én is tapasztaltabb meseíróvá váltam, és arra is gondoltam, milyen jó lenne, ha elolvasnák a kész könyvet. A harmadik részt pedig már csak nyomokban ismerik, így nekik is új lesz, ha megjelenik.
– Hogyan inspirálódsz?
– Elmúltam negyven éves, és mostanában kezdtem érezni, hogy egyre több igényem van arra, hogy az életemben tudatosság és rendszeresség legyen. Ha rendben vannak körülöttem a dolgok, van időm célokat kitűzni és a megvalósításukra tervet kovácsolni, az számomra mindennél nagyobb hajtóerő. Ez teremti meg a lehetőséget, hogy megfelelő ritmusban teljenek a napjaim: hogy a munka mellett pihenni, olvasni, sportolni, esetleg utazni is tudjak, ami a bennem rejtőző kreativitást felszabadítja. Ez most nagyon tervszerűen hangzik, de muszáj eltalálni az arányt, mert ezeknek az elegye teremti meg a megfelelő körülményeket a minőségi munkához, és az „úton levés” érzéséhez, aminél nagyobb és megbízhatóbb inspiráció szerintem nem létezik.
– Milyen publikus terveid vannak a jövőre?
– Még legalább két részt tervezek a mesekönyv-sorozatból, de persze pontosan nem tudom megmondani, hány kötet lesz belőle. A három fő kontinensből, a Szaurusz-szigetekből, az Ivadék vidékből (melynek az Acsargó mocsarak a központja) és a sárkányok fővárosából, Tűzfészekből álló világ számos lehetőséget tartogat a fantázia számára. A fejemben azonban sok másik, a Zabaszauruszoktól független mesevilág is él, melyek, úgy érzem, mind arra várnak, hogy megírjam őket. Most azt mondom, nagyjából 10 évnyi történet van a fejemben, aztán kiderül, mikor tudnak könyv formájában napvilágot látni. Egy konkrétum már van: valószínűleg jövő ősszel fog megjelenni egy újabb, a Zabaszauruszoktól független mesekönyvem a Kolibri kiadónál, melynek A boszorkány seprűje a munkacíme. Ezen kívül egyre több késztetést érzek, hogy a felnőtt korosztály számára is történeteket írjak.
(M. Kácsor Zoltánnal Schütz Gabriella beszélgetett, az író portréját Kácsor Róbert készítette.)
(M. Kácsor Zoltán: Zabaszauruszok 1. Utazás Dínómdánomba, Kolibri Gyerekkönyvkiadó, Budapest, 2017., 166 oldal, 2699 Ft
M. Kácsor Zoltán: Zabaszauruszok 2. Sárkánytörvény, Kolibri Gyerekkönyvkiadó, Budapest, 2018., 180 oldal, 2999 Ft)
