Boros János:
Platón a mesében
„Domonkosnak és Dorkának, / akik sokat meséltek arról, hogy is volt ez a pocaklét. / És mindazoknak, / akik egyszer már megszülettek.” – vagyis az emberlétre jötteknek szól Szabó Attila Pocakmeséje, életünk első kilenc hónapjáról – a mínusz kilenc hónapról. „Képzeld el, mielőtt megszülettél”, szólítja meg hallgatóit a mesélő.
A képzelet, a tudat mélyéről feltörő, arra támaszkodó és abból táplálkozó képességünk összefoglalja mindazt, ami képes lelki szemünk előtt megjelenni, és hozzásegít kimondásukhoz. A biológiai tudományoktól tudjuk, milyen a magzat vagy az újszülött fejlődése, de belülről, az én perspektívájából nem ismerjük mindezt, mert önmagunkban való ottlétünk, azaz tudatosságunk életünk későbbi szakaszában alakul ki. A szerző gyermekeivel fantáziálva indul el az egyéni látószög előtti világ belső perspektívájú felderítésére. Beszél, de nem saját, hanem gyermeke születése előtti kalandjait mondja el, egyes szám második személyben szólítva meg gyermekévé leendőjét, aki a mese elbeszélésének idejére már azzá is vált. Az én perspektívája a te perspektívájából, a megszólítottság és a várás nézőpontjából alakul ki.
Az első hónap (visszaszámlálás: az első fejezet a kilencedik fejezet) elején egy pénztáros néni vagy angyal tárgyal a megszületendővel, aki úgy viselkedik, mint egy helyét kereső, a többiek közt nyughatatlanul tolongó sejt. Platón végigvezette a születendők lelkét az ideák világában, itt pedig az angyal egy nagy könyvben mutatja meg a félig létezőnek, hogy mi mindenné válhat, homokszemmé, kaviccsá vagy madárrá, de a mindjárt valakinek induló inkább ember akar lenni, mert az mindent tud, amit a bogár, a madár, az éppen „most akciós” nyugati szél, sőt még annál is többet. A második hónap (nyolcadik fejezet) a szereplők színpadi bevonulása. Anya és te. Anya egy emelettel följebb táncol, énekel, te pedig pörögsz, és élvezed a jó meleget. Harmadikként megjelenik az, akit már pénztáros néni „Apukaként” bejelentett, vagyis inkább neked adott, de egyelőre csak mint egy nagy mackó, aki szigorú arca ellenére hamar a barátod lesz.
A pocakban mindenféle kaland vár rátok, kivarázsoljátok-visszavarázsoljátok magatokat, megnézitek „odakint” a szoknyáját libbentő anyát és a páncélba öltöző, lovát tenyeréből parázzsal etető félelmetes apát, aki elől minden ellenség elszelel, a mackónak az egész világ csupa méz, mindaddig, amíg te kardozva le nem győzöd, összekötözöd és hosszú időre szekrénybe nem zárod. A fiú lázadása! Macsó kölök, originál csomagolásban. Aztán rajzolsz, ceruzád magától szalad, hipp-hopp, valami izé kerekedik … kislány hintázik galaxison, galaxis táncol kislány (Maros Krisztina) rajztollán, rajzolod a kislányt, ő rajzol téged, kép a szövegben, szöveg a képben, igazi szakadékosodás, szövegbeomlás, képbeomlás, hogy aztán a kislány könnyedén szlalomozva kibiciklizzen csillagról csillagra, unja a preegzisztenciát, szeretne megszületni, meglátogat rajzaidban, közben téged rajzol, ténylegesen megjelenik, jó, hogy ki nem lök otthonodból. Pepita páncélba öltözöl, karddal és vadászpuskával várod a suhanó kék lényt vagy lányt, jövendő testvéredet vagy barátnődet, feleségül leendődet, aki mosolygós szeszélyként, illatos felhőben libben be – a rajzok színei a könyv illata –, könnyedén félretolja meredező kardod hegyét, viccesnek talál, kikacag, nem vagy már a teremtés koronája, csak valaki, aki „leviccesezhető”. A férfinagyságnak már a születés előtt vége? A kislány eluralja, illatrajzolatába fogja – távozása után is marad belőle ott valami? Növekszel, és mackóapa egyre kisebb – csak akkor élő, ha te is akarod? Megismered a szerelmet, „nyomorkászva” bevackol mellkasodba, talán valami, ami csillagtól csillagig libbent? Tudod már születésed előtt, hogy le kell győznöd a Mindent Elnyelő Rettenetest? Aztán megtalálod a kijáratot, legyőzöd félelmedet, és újrakezded az életed? És sok mindent elfelejtesz, mire megszületsz? A születés után, hogy magadat megértsd, és eligazodj a világban, képzeleteddel és apával gondolod vissza magadat oda, ahonnan jöttél?
Ki más mondhatná el, vélnénk, hogy milyen volt belülről, nekem, neked, születés előtt, mint az, aki ott volt? A felnőttek hajlamosak úgy vélekedni, hogy nem emlékszünk a születésünk előtti időkre. Túl az én-nek a te perspektíváján keresztüli megalkotásán, mit is jelent emlékezni? Csak azt, hogy szavakkal mondok el olyan történéseket, amelyeket már akkor is szavakba tudtam foglalni, amikor azok megtörténtek velem? Vagy talán azt is, hogy beszéltetem magam (vagy gyermekeimet) a szavak vagy a megszületés előtti „emlékekről”? Emlékezhetünk olyan időkre, amikor még nem voltak szavaink, de amely idők nélkül ma nem tudnánk beszélni és nem lenne mivel kifejezni gondolatainkat – amelyek így nem is léteznének? Tele vagyunk szóelőtti vagy szónélküli olyan történésekből származó nyomokkal, melyeket nem fogunk soha kimondani tudatos emlékként úgy, ahogy akkor ott voltak vagy megestek, hiszen az én perspektívájából nem is volt valahogy, nem is volt ott és nem is akkor. A téridőbeli tényleges valahogysághoz ugyanis a szavak és jelentéseik, fogalmak is ott és akkor alkotó mozzanatként tartoznak. Erről a problémáról is szól az evolúció elmélete, a genetika, a tudatalatti pszichológiája és talán az agy fiziológiájának, de a fogalmak jelentésének, világvonatkozásának vagy akár az episztemológiának a kutatása is; A tiszta ész kritikájá-ról és az Álomfejtés-ről nem is beszélve. Történeti létezésünk talánya, hogy azt, ami nem akkor és nem ott volt valahogy, ami szavak nélkül, vagy más szavakkal volt ott, létezésünk és beszédünk tényével mégis kimondjuk és utalunk rá, és próbáljuk megfogalmazni, feltárni meséinkkel, hiteinkkel, vallásainkkal, művészetünkkel, tudományainkkal.
De nem kell a prenatális állapotig visszamennünk. Amikor benne vagyunk a jövőbe haladó jelenben, amely azonnal múlt lesz (múlt a jelenben és a jövőben), nem értünk mindent, ami velünk történik, amit teszünk, a szavak a múlttá váló eseményt saját pillanatában sem képesek a maga teljes jelentésében és jelentőségében megalkotni. Megtörténte után kezdünk beszélni róla, és értelmezve megalkotódik az, ami volt, még ha nem is úgy volt – azaz akkor nem is volt ott. Tudni, hogy belül vagyunk egy történetben, csak azután derül ki, amikor kikerültünk belőle. „Amikor benne voltam / anyuban / nem tudtam, hogy kívülről is / anyu van.” Miután pedig kívülre kerültem, tudom már, hogy anyu kívülről is van, hiszen először ezt tudom meg. Kívülről tudom meg, hogy előbb belül voltam, de ott még nem tudtam, hogy kívülről is anyu van.
„A mese azért meggyőző, mert vonzó a cselekménye, és mert képzeletünkre hat”, állítja Bruno Bettelheim. Szabó Attila meséjére szinte minden jellemző, amit Bettelheim a jó meséről mondott, holott szerinte ez a legtöbb műmeséről nem mondható el. A „mesének mindig jó vége” van, és ez a mese tényleg jól végződik: a főhős kiörvénylik a világba, csodálkozva látja a szembeúszó Anyát, Apát, doktor bácsit, és felkiált: „élek!”. Elkezdődhet a történet – vagy a mese.
(Szabó Attila: Pocakmese, Maros Krisztina rajzaival, Budapest, Kolibri Kiadó, 2012., 56 oldal, 2490 Ft)
