Pál Dániel Leventét kérdeztük
Az Úr Nyolcadik Kerülete kultkönyv két éve jelent meg, a történetek most folytatódnak az Egy ember nyolcadik kerülete című kötetben. A téma az utcán hever, ahogy mondani szokás. Pláne a nyolcadik kerületben. Mi volt az első sztori, ami arra indított, hogy leírd? Hogyan állt össze a kötet?
Őszintén, fogalmam sincsen. Egy évtizednyi ottlakás sűrűsödött bele a két könyvbe – meg a száznál is több tárcanovellába, meg az Anyám, a nyolcadik kerület! című monodrámába, meg az első és a második rádiójátékba –, és ha belegondolok, nem csináltam mást, csak éltem. Jöttem-mentem, vásároltam, kolbászoltam az utcákon, hol reggel, hol délután, hol késő éjszaka. Éltem és figyeltem, aztán ami kicsit is különös vagy sajátos vagy önmagán alapból túlmutató volt, azt meg- és feljegyeztem.
A kötet szerkesztése ennél tudatosabb munka volt, több száz történetből, utcai esetből, elcsípett félmondatból, interjúból kellett irodalomként is színvonalas és lendületesen olvasmányos két könyvet összeraknom: nem voltam kíméletes magamhoz, kiszórtam egy sereg dolgot, nagyon megdolgoztam a szövegeket. Aztán egyszer csak összeállt, hogyan lehet nagy szerkezetbe rendezni ennyi apró kis – sokszor csak két-három soros – sztorit.
A téma már a második kötetben öltött testet, és ebben egy-egy történet már kisregénygyanús.
Az irodalmi műfajokkal íróként mindig is bajom volt. Ez most novella, elbeszélés, geg, karc, sóhajtás, kisregény, füzér vagy…? Fontos ez? Én már elengedtem, az összkép a fontos szerintem, az olvasás során megképződő hangulat, a kerület lüktetése és szívdobogása, szaga, morálja vagy amoralitása, életigenlése és szomorúsága.
Magam is a nyolcadik kerületben lakom, járok a Rákóczi téri csarnokba, a Teleki téribe. Van olyan ismerősöm, aki elhűlve kérdezi: te oda jársz? Szerintem pedig kedélyes és otthonos helyek. Idézek a könyvedből, Torma néni evangéliumából: „Minden csak egy állapot, amit az Úristen ad nekünk és mindenkivel minden előfordulhat.” „Az emberek lelkéhez kell beszélni és akkor mindent megértenek.” Engem nagyon megfogott ez a két mondat…
Az első kötet hangulatok és anekdoták gyűjteménye volt, abban sokat babonáztak, átkoztak, imádkoztak és úristeneztek a szereplők. A második kötetben már nincs ott az isten, a szereplők közösségei maguk választják ki közösségeik saját szentjeit, a maguk sajátos és istentelen világában. Itt ha megjelenik a Isten, akkor az úgy, hogy nincs jelen, például egy embertelenül kegyetlen szekta beúszó jelenlétében vagy egy nagyon furcsa körülmények között megtörtént öngyilkosságban. Itt vallomások és sorsok vannak, olyan emberek történetei és megszólalásai, akiket nagyon meggyötört az élet vagy a történelem, de akik ebben megtalálták nem a túlélés, hanem a hétköznapi egyszerű élet örömeit és megoldásait. Nekik szerettem volna hangot adni, hozzájuk akartam nyelvet találni.
Várhatjuk a folytatást?
Ha lesz folytatás, az krimi lesz, rengeteg vázlatot írtam már össze, eseteket, jeleneteket, kifejezéseket, nyelvi elemeket, fordulatokat, és egy jó ismerősömtől kértem már tusrajzokat az esetekhez. A nagy csavart nem árulom el most, de a címét igen: Laka Ojobi különös esetei.
Kérdezett: Szepesi Dóra
A szerző portréját Bach Máté készítette
