Mirtse Zsuzsát kérdeztük
„Aki a Tizenhárom bűvös tükör tükreibe belenéz, saját magát láthatja meg bennük, ha jó szögben tartja őket. Olyan meséket tartalmaz ez a kötet, amelyek nem felrúgják a hagyományainkat, hanem építkeznek rájuk, amelyek beindíthatják a lélek öngyógyító, erősítő folyamatait” – írja legújabb könyvéről Mirtse Zsuzsa. Az elmúlt három év termése ez a tizenhárom mese, a kötet a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg, a mesék illusztrációit Békés Rozi grafikusművész készítette.
A könyv egy különös kalanddal indul: a mesélő találkozik gyerekkori önmagával, együtt indulnak neki a mese és a valóság közt egyensúlyozó világuknak. Nagyon fontos gondolat, hogy életünk történetének mi vagyunk a hősei, utunkon önazonosságunk megtalálása alapvető. Hogyan indult el ez a mesei szál, amely szerint – megfogalmazásodban – „az éppeni magam és az egykori magam számíthat egymásra”?
Sok élet egy hatalmas szőnyeg alá söprés. Eltüntetjük, körbehallgatjuk a kínos, bántó dolgainkat, sérelmeinket, sem elengedni, sem feldolgozni nem tudjuk őket, hanem – jobb ötlet híján – besöpörjük a nagy kárpit alá, aztán egy idő után csodálkozunk, hogy nem kényelmes rajta járni, kipúposodik, göröngyös lesz. Megválni nem tudunk tőle, ott éktelenkedik a belső szobánkban, piszkos is, mert véletlenül sem nyúlunk hozzá, nem nézünk alá, ott porosodik, ki tudja, mióta. Az önvizsgálatot gyakran letudjuk annyival, hogy hát, ilyen vagyok, ennyire vagyok képes. A környezet sokszor együttműködő, segítőkész ebben, legyintenek ránk (bár szenvednek tőlünk), sőt, még meg is tetézik azzal, hogy: Már az apja-anyja is ilyen volt. És így be is zárjuk magunkat egy tökéletes ördögi körbe, amely, mintha valamiféle villanypásztor lenne, nem engedi, hogy kívülről is rátekintsünk magunkra, a döntéseinkre, választásainkra. Toporgunk csak odabent, vagy állunk kővé meredve, élünk illően vagy csúnyán, együtt a furcsaságainkkal, a mindennapi életünket és egyensúlyunkat veszélyeztető letapadásainkkal. Hány élet telik el úgy, hogy nem teljesíti be a lehetőségeit, éppen csak napról napra vegetál? Vagy elbukja, és beleroppan, szélsőséges esetben indokolatlanul korán belehal.
De vajon miért vonzódunk a rosszhoz, a sötéthez? És miért törődünk bele a sorsunkba? A könyvem elején felrajzolt sorsdöntő találkozás a kislánykori önmagammal természetesen jelképes: az a pillanat, amikor valamelyik félig elhantolt, ám élni akaró részünk felhorgad, szembefordul velünk, és azt mondja: Végy észre! Végy észre, amíg nem késő. Van benned életképes mag, locsold, tedd fényre, segítek neked, hiszen itt vagyok benned én, a valamikori ép részed, ne fordíts nekem hátat, ne fogd be a füled!
A népmesék haladási irányuk szerint a kibillent világból a rendezett világ felé tartanak. Ezt az irányt követik a Tizenhárom bűvös tükör meséi is. A kötet darabjainak mesénként más és más főszereplői vannak (kerülném esetükben a hős szót), de egy-két visszatérő karakter mégis összekapcsolja ezeket a látszólag különálló történeteket. Próbák, akadályok legyőzése – vagy éppen az előlük való meghátrálás – során értenek meg talán valamit magukból. A király, aki csak a saját hírnevével törődik, a felnőni nem merő, örök gyereklétben megrekedni kívánó, a döntések felelősségét hárító manók, az önimádó tündér, a mindenkit birtokolni akaró, kontrollmániás, (varázs)erejét rossz célokra fordító varázsló mind-mind olyan karakter, akiknek a földi másaival a mindennapi életünkben is találkozhatunk.
Azt hiszem, minden olvasó megtalálhatja könyvedben a saját életmeséjét – talán nem is egyet. Engem leginkább az szólított meg, amelyikben az elbeszélő látogatást tesz a tündérvilágban élő nagymamájánál, aki őt ördöglámpáshoz hasonlítja. Ez a lampionvirág, amelyben belül egy tüzesszínű kis gömb van… Számomra ez azt jelenti, ne felejtsük el, hogy az őseinktől kapott erő, bizalom és szeretet mindig velünk marad. Neked melyik a kedvenc meséd, és miért?
Mindegyiknek én adtam életet, így egytől egyig közel állnak hozzám.
Elvétve vannak csak „elvarrott”, szépen lecsiszolt sorsok, mert legtöbbször cérnaszálak lógnak ki belőlünk, itt-ott mindig foszlik valami, amit gondoznunk, javítgatnunk kell, hogy hordható, kényelmes legyen a kabátunk, ruhánk, életünk. Mindenkivel történnek rossz dolgok, fénylő kirakat mögött is játszódhatnak drámák a hátsó szobákban. A kérdés az, hogy tudunk-e, képesek vagyunk-e ezekből a negatívumokból a saját magunk számára mégis valami használhatót, erőt adót készíteni. A napokban volt egy álmom: a mélyhűtőben egy ledermedt, halott, szőrös állatot találtam, abból „kellett” az álom parancsa szerint ételt készítenem. Nem volt ott ezen az élettelen, jégbe fagyott testen kívül semmi más ennivaló, kényelmes, előkészített nyersanyag. Első ránézésre ez az álom igazi horror. De ha megpróbálom a jelképes üzenetét magasabb szinten értelmezni, akkor úgy is lefordíthatom, hogy mélyhűtőben van valami az életemben, ami eredetileg kedves és szerethető volt, most viszont fagyott, félelmetes, borzalmas és ijesztő, de mi a dolgom? Hogy ne hagyjam ott, hanem vegyem ki, és formáljam ehetővé, éltető táplálékká. És hogy talán azért álmodtam ilyet, hogy vegyem komolyan a parancsot: éltető dolgot kell mindenből, bármiből készítenem magamnak. Ez az átfordító-képesség nagyon fontos: mindazt, ami megesik velünk, képesek vagyunk-e beépíteni és hasznossá tenni? Ezt a szemléletet, látásmódot használom írás közben is.
A problémák, amelyeket a mesék körbetapogatnak, inkább a felnőttek érzelmi világának problémái, de gyerekek is élvezhetik, mivel rengeteg mesebeli lény, tündérek, manók, erdők, kastélyok, királylányok és királyfiak szerepelnek benne – bár ezek néha tökéletes királylányok, néha elkényeztetettek, a királyfiak is sokfélék…
Nemcsak időben forgattam vissza a mutatókat, hanem megszólalási módban is egy korábbi állapotot kerestem. Visszatértem ahhoz a nyelvhez, amit gyerekkorunkban anyanyelvi szinten beszéltünk: a mesék nyelvéhez. Arra gondoltam, hogy talán e jelképes szereplők segítségével könnyebben tudok beszélni számomra fontos és érvényes lelki tartalmakról. Persze megírhattam volna realista novellákként is őket, királylányok helyett kósza női nevek, kacsalábon forgó kastély helyett rózsadombi villa, kunyhó helyett albérleti lakás, de engem a döntéseinket, gondolkodásunkat befolyásoló mintázatok, az emlékezetünkben tárolt eseményvázlatok érdekeltek. Sokkal izgalmasabb feladat volt ez most így nekem. És miért is ne kaphatnának a felnőttek is meséket? Nem tiltja semmi. Hogy nem szokás? De miért nem? Miért kell lemondani róluk – vagy rólam, hiszen én is felnőtt vagyok. Miért kell beletörődnöm és beletörnöm bármibe is?
Mostanában a népmeséknek, az irodalmi meséknek is reneszánszuk van. Korábban írtál már meséket, gondolok itt az Égforgató csodagyűrűre. Mikor és miért kezdtél a műfajjal foglalkozni?
A mesék (itt most elsősorban a népmesékre gondolok) minden szinten és mélységben érdekelnek. Mindig is így volt ez. Élvezem az összes rétegüket, tetszik, hogy mindent kibírnak: időt, különféle értelmezési lehetőségeket. Miután közösségi alkotások, íróként más utat járok nyilván, nem tartom, és nem is tarthatom folytatásuknak a saját ügyeimet, de ösztönösen biztosan hatottak rám, és ez jó. Segítettek talán az arányérzék kialakításában, valamint a fénykeresésben. Ugyanígy hatott rám például Mednyánszky László művészete is: bármilyen borongós tájképet festett, mindig ott volt a képen egy derengő fényfolt, a Nap felhőkön átsejlő fénye, egy távoli, világító lámpás. Na, ez a fényfolt érdekel engem: hogy meglássam, megtaláljam mindig, minden belső képemen.
Olvastam a Lovagkór című kötetedet, amely egy felnőtteknek szóló, rendhagyó prózafüzér labilis erkölcsű világunkról, a párkeresés buktatóiról. A Tizenhárom bűvös tükör történeteiben királylányok és királyfiak keresik az utat egymás szívéhez. Napjainkban a női-férfi lét és a párkapcsolati minták erőteljesen változnak. Mi a véleményed erről?
Amikor a Lovagkórt írtam, megpróbáltam végig vigyázni arra, hogy ne véleményezzek, csak megmutassak, ha úgy tetszik, felmutassak helyzeteket. Az a kötet kisprózákat tartalmaz, tömörített tartalmakat. A Tizenhárom bűvös tükör meséinél mélyebbre fúrtam le, és nagyobb lehetőséget adtam magamnak egy-egy helyzet kibontására.
Érzékelem, hogy az a bizonyos, általad említett keresés gyakran nem valódi keresés. Hogy a keresés csak ürügy. Inkább csak keresgélés – a kikötő és a világítótorony eszményképe nélkül. A kötet szereplői is leginkább ebben az állapotban vannak: elindulgatnak, betéregetnek ide-oda, birodalmacskákba, ahol vendégeskedhetnek, addig is történik valami velük, aztán egy idő után továbbinalnak. Megesik, hogy magunk állunk torlaszként a másikhoz vezető út közepén: a „minden és mindenki kell” belső és létező kényszere, a rettegés attól, hogy az elköteleződés maga a halál, hogy onnantól kezdve a személyiség felszívódik, nincs én, csak „mi”. Ugye, hányszor szorongtunk már mi is ettől, és szaladtunk ki indoklás nélkül, lélekszakadva kapcsolatokból? Lélekszakadva, bizony, hiszen olyankor szakadozik a lélegzés, ami a stabil, jól működő élethez kell: fulladunk.
Az állatvilágot figyelgetve azt tapasztalhatjuk, hogy nincs általános minta, recept. Egy részüknél a párkeresés csak időszakos, legfeljebb egy szezonra, vagy csupán a párzásra korlátozódik, más részüknél az elköteleződés egész életre szól, azonban nem jelent monogámiát. Megint mások párba állnak, és úgy is maradnak. Nagyjából ezeket a mintákat látom az embereknél is, azzal együtt, hogy majdnem mindenkiben ott munkál az a vágy időnként (nem minden életszakaszban egyenletesen), hogy tartozni akar valakihez. Aztán pedig ugyanahhoz az emberhez nagyon nem. Mert beleun – vagy beleun saját magába, ahogy abban a kapcsolódásban viselkedni képes –, újra akar születni mások figyelmében, másoktól várja, hogy belső szürkülete ellen színes ceruzákkal induljanak el érte, és mentsék meg. Lehetőleg naponta! De csak a megfigyelés szintjén foglalkoztam ezekkel a helyzetekkel, sem életvezetési tanácsokat, sem minden bajra jó varázsszert nem tudok adni, és ez nem is az én dolgom. Ha a saját történetét megtaláló olvasó fel tud oldódni abban, hogy jé, ez az én problémám is, már valamit elért a mese. Talán kicsit enyhül odabent a szorítás, a roppantó magány érzése, hogy a gondunkkal egyedül vagyunk. Nem, nem vagyunk egyedül.
A meseterápia, a mesével való gyógyítás előtérbe került napjainkban. Hogyan történhet a gyógyulás a mesék által?
Írással foglalkozom, nem gyógyítással, ezért erre nem tudok válaszolni Neked – de elmesélek valamit. Volt egy régi ismerősöm, jeles férfiú, akinek két kicsi lánya volt. Egyszer mindkét kislánynak azt a játékos feladatot adta, hogy rajzoljanak neki egy madarat. Mondjuk egy verebet. Az egyik kislány egy anatómiailag viszonylag pontos rajzot készített: két lábbal, csőrrel, barnás tollakkal. A másik kislány egy tarka, sokszínű, madárra emlékeztető valamit rajzolt, négy lábbal, szerteszét repdeső szárnyakkal, szivárványszínű tollakkal. Fittyet hányt a valóságra, a megfigyelt madarakra; azt rajzolta le, amit ő látott, vagy látni akart maga előtt. Nevet is adott neki: Csurika. Azt hiszem, ez az ő belső neve volt valójában. Azt gondolom, hogy mi, akik képesek vagyunk másképp meglátni a világot, valamennyien ilyen csurikák vagyunk. És amíg hinni tudok abban, hogy ilyen csurikákra szükség van, addig nyilván írni is fogok. Hátha valakinek hasznosak lesznek a betűim.
Meséid tele vannak költészettel, ez nem véletlen, hiszen költő vagy.
Bár mostanában elsősorban prózákat írok, de én is érzem, hogy képekben gondolkozom inkább, nem történetekben. Nagyon fontos számomra a ritmus, a zeneiség, nem tudok, és nem is szeretnék róluk lemondani. Ez sem véletlen talán, hiszen sokáig tanultam zongorázni, apukám pedig a „komoly” zenét tartotta zenének, léhűtő dalocskákat (amelyeket én persze imádtam volna titokban) sosem hallgatott. Így a felépített, megkomponált zene a véráramomba jutott már picike koromban, Bach hangjegyekből épített katedrálisai ugyanúgy jelen voltak a mindennapjaimban, mint a pöttyöslabdázás.
Nagyon tetszik az is, ahogyan a történeteket átszövi a finom humor. Például: „Kirúgtak a mesekönyvből – biggyesztette le a száját a lány. – Nem voltam hajlandó egész nap az aranyhajam lógatni a toronyablakból, hogy majd egy királyfi rákapaszkodik, aztán még feleségül is elvenne úgy, hogy nem is ismer.” Miért tartod fontosnak a humort?
Miért is ne? – kérdeznék vissza, ha el akarnám viccelni a kérdést. De az igazi válaszom az, hogy nem tartom fontosnak. Ha magától előbújik, örömmel fogadom, ha nem akar megnyilvánulni egy-egy írásban, nem hiányzik. A verseimben nem nagyon van helye, a prózáimban többször megjelenik, főleg a karakterábrázolásokban. Azt hiszem, jó megfigyelő vagyok, könnyen rajzolok verbális karikatúrát bárkiről. A megélt életemben viszont fontosnak tartom a nagyvonalúságot, a helyzetek humorral való kezelését, az eleganciát. Rettenetesen nyomasztanak a kisszerű dolgok.
Szeretek felnézni a tornyos-bornyos házak, templomok tetejére, mert mögöttük mindig van egy kis darab égbolt, ugyanakkor szeretek lenézni a földre is, hátha találok ott egy gyémántfélkrajcárt. De egy lyukas rézgarasnak is örülni tudok.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
A kötet előrendelhető:
https://magyarnaplo.hu/konyvaruhaz/szepproza/mirtse-zsuzsa-tizenharom-buvos-tukor/
http://sites.google.com/site/mirtsezsuzsahonlapja/
