Megkérdeztük Temesi Ferencet
„Ha jól csinálod, egyszer elég is fiatalnak lenni.” – lehetne ez a kiragadott mondat a mottója a 49/49 címen megjelent életrajzi ihletésű szerelmesregénynek, amely egyben mintegy öt évtizedet felölelő korrajznak is tekinthető. Ilona és Márk gimnazistaként szerettek egymásba, majd elsodródtak egymástól. Életük delén túl ismét összefonódik sorsuk.
A könyvből megtudhatjuk, hogy a 49-es szám a köztes lét, a buddhista bardo száma. Ennyi napig kóborol a lélek a halál után, mielőtt elválik, miként születik újjá. Egyébként meg 1949 a Föld Bivaly éve volt. Lao-ce lováé. Miért ez lett a címe?
Azért lett ez a címe, hogy 49/49, mert Ilona és Márk, a regény két főhőse az 1949-es év szülöttei. A Föld Bivalyok (a kínaiban ennek az évnek felel meg 1949) rendkívül makacsok, sőt konokok – kitapossák az útjukat. Viszont terhelhetők. A regény mindkét szála 49 fejezetből áll. A végén van egy Kilencvenkilencedik fejezet, lezárásnak.
Idézek: „Az életben az író számára az az érdekes, egyedül az, ami elmondható. … Sok mindenben nem értetek velem egyet, meglehet, de egyben biztosak lehettek: én az igazat írom.” – mondja a Nagy Idők Hamis Tanúja – ahogy Márk nevezi magát. Hogyan keveredik a regényben a fikció és a valóság?
A legnehezebb kérdést tetted fel. Nyilvánvaló, hogy az író semmit se szop csak az ujjából, miközben a leírás puszta ténye, hangvétele, a teljes könyvben elfoglalt (pláne a Balázs Géza által leírt Temesi-hypertextbeli) helye megváltoztat mindent, ami valóság volt. A porlódi mozinevek, háznevek, utcanevek (igaz, a pestbudaiak is) megfelelnek a való életbelieknek például. Meg ne kérdezd, miért. Sok dokumentum eredeti, de van hogy megesküdnél rá, hogy ez valódi, közben kitalált. Ez a technika azt az érzést kelti az olvasóban, na, ez aztán az író vére. Közel kell engedned az olvasót – amennyire csak lehet – a megtörtént dolgokhoz. És mégse volt így. Én mindig az igazat (ha nem is a valódit) próbálom kitalálni alföldi szűrreálban. De a regény is írja magát, nem csak az író. Az írás állandó, napi harc közted és a szöveg közt, de a végén – a szerkezetből következően is – mindig a regény győz. A két szál: a múlt századi hatvanasok és az e századi tizesek, felváltva követik egymást. Tini lav, nyugdíjas lamúr ugyanannál a párnál.
Szívközelien írod le például a negyven év utáni Tisza parti sétát, Illel; az illatokat, a benyomásokat, meg azt is, hogy mi a szerelem, ami ugye nem független a szívdobbanástól, hiszen a beat, a szívverés ritmusát követő zene, ami akkor fordult be a sarkon, amikor épp a szerelem is befordult a sarkon… Mit jelent a zene az életedben és a műveidben?
A zene a szabad művészetek legmagasabb foka, Isten után első. Az építészet, vagy a hozzá hasonló regény, csak utána következik. Ebben a könyvben Márk a templombeli kórusból jut el a beatzenéig, amely 1964-ben befordul a sarkon. 66-ban aztán jön Ill. De hát a Bartók regényt is én írtam meg. Különben pont a neki, egy igazán létező személynek, mert tudtam, hogy Bartókba szerelmes. Maga a nyelv is zene (fülemnek, szívemnek legkedvesebb a magyar) fogalmi jelentéstartalommal súlyosbítva. A regény a legvégsőkig megterhelt nyelv. Ezért is teremti meg minden, erre a névre érdemes könyv a saját nyelvét. Ráadásul én mesemondó vagyok, aki leírja a meséit, aztán elfelejti.
A Vigadóbeli bemutatón Illés Andrea főszerkesztő elmondta, hogy kicsit szemtelenül szerkesztenek a Scolarnál, nem törődnek azzal sem, hogy „élő klasszikussal” van dolguk. Mit szólsz ehhez?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rátaláltam az életműkiadásomat felvállaló Scolar Kiadóra. Új, vagány, merész, az írói babonákat lazán kezelő szerkesztőt találtam Illés Andrea személyében. Fel volt hatalmazva száz – százötvenezer karakternyi húzásra, és egy kisebb regényre való szöveget ki is húzott. És majd minden húzás értelméről meg tudott győzni. Így lett feszes, gyors ez a könyv. Az élő klasszikust tréfából mondtam, de néha komolyan gondolom.
Nagyon izgalmas volt számomra a 49/49! Nagyszerű, hogy András Ferenc filmet készít belőle! Hol tart most ez a folyamat?
András Ferenc Kossuth-díjas filmrendező évek óta rágta a fülemet, és most eljött az ő ideje. Záróra után címmel közösen írandó forgatókönyvnek csak az irodalmi alapanyaga ez a regény. A filmnek más szabályai vannak, mint a prózának. Jelenleg épp a treatmentjét írom ennek a vidéki, parlando filmnek, amelynek kulcsjelenetei vannak azért Pesten és Budán. A film, akár a regény, többéves vállalkozás. Nagy különbség, hogy az előbbibe mindenki beleír. András Ferivel rengeteg közös barátunk van, a legtöbbjük sajnos már nincs közöttünk. Életes, eleven, a francia és a cseh újhullámmal rokon filmnyelve van, és ragyogó humora. Jól megértjük egymást.
Nemrégiben érkeztél haza New Yorkból, a könyvbemutatóról. Milyen élmény volt?
New York mindig nagy élmény. Úgy látszik, minden évszázadban elmegyek oda. Vincze Máté, a Balassi Intézet vezetője hívott meg, aki kamaszként olvasta a Port. A Magyar Ház könyvtárában telt ház volt, Ötvenhatosok, hatvannyolcasok és – meglepetésemre – fiatalok is. A Cervantes Intézet tizennegyedszer megrendezett Mai Európai Írók Fesztiválján 14 országból voltak résztvevők. Itt persze angolul folyt a társalgás zsúfolt nézőtér előtt. Globaliozáció, migráció, új kihívások volt a téma. De volt olyan nap is, hogy a saját nyelvünkön olvastunk rövid részleteket és mellettünk volt kivetítve angolul a szöveg. Megértem, hogy egy fesztiválon én legyek a korelnök. De nem ezért kezdődött velem a felolvasók sora. Én még normális tempóban olvastam, de az utánam következők egyre gyorsabban tették, alig tudtam követni a vetített fordítást. Mindent egybevetve, tartalmas hetet töltöttem NYC-ben, amit nem szabad összekeverni Amerikával. Barátokra, csavargásra, kiállításokra is volt idő. A nagyvárosok (leginkább maga New York) mind szigetek, de én harminc éve becsavarogtam az ország jelentős részét, és tudom: a kisvárosok az igazi Amerika.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)