Megkérdeztük Márton Lászlót
Új regényed, a Két obeliszk első megközelítésben egy szerelem történetét meséli el, mely Karl Kraus és Sidi bárónő között szövődött. Hogyan találtál rá erre, és miért foglalkoztatott az osztrák költő és esszéista alakja?
Pontosítsunk. A regény hősét Karl K.-nak hívják, bécsi újságíró. A művelt magyar olvasónak nyilván Kraus fog eszébe jutni róla, de a két személy nem azonos. Egyrészt Karl K. fiktív személy, és egy általam felépített regényuniverzumban mozog, másrészt a „valódi” Kraus több tízezer oldalnyi életműve – főművén, Az emberiség végnapjain kívül, amely le van fordítva – nem férhető hozzá magyarul. Már csak ezért is szerencsésebb őt fiktív regényhősnek tekinteni. A kérdésre válaszolva, mindig is érdekelt az a nemzedék, amelynek életét derékba törte az első világháború. Belenőttek az öröknek hitt, békésen megújuló, „régi” világba, aztán látniuk kellett, hogy az letűnt, és valami más van a helyén. Ezt próbáltam megragadni.
Milyennek látod és láttatod Kraus figuráját?
A nagy meglepetés számomra az volt, olvasva Sidonie Nadhernyhez írt leveleit, hogy ez az agresszív, rideg, kíméletlen ember mennyire gyöngéd is tudott lenni. Ez egy sírig – Kraus 1936-ban és Sidonie 1950-ben bekövetkezett haláláig – tartó szerelem volt. Ugyanakkor a két ember soha nem bírta ki tartósan egymás mellett. Arra voltam kíváncsi, hogyan viselkedik egy regényhős az aktivitása tetőpontján, egyszerre két izgalmas nővel az oldalán, majd húsz évvel később, megöregedve, lehetőségei beszűkültével, a közeledő halál sejtelmében.
Kraus nagy hatású folyóirata, a Die Fackel (A fáklya) nevét Reflektorra változtatod, jelentős műve, Az emberiség végnapjai nálad Világpusztulás lesz. Felmerül ennek kapcsán, hogyan viszonyulnak egymáshoz a valós és a fiktív mozzanatok?
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy regényt írtam, nem pedig kritikai életrajzot. Majdnem minden úgy van benne, mint a valóságban volt, mégsincs egészen úgy. Ferenc Ferdinándnak csakugyan volt vadásznaplója, amelyben valószínűtlenül sok vadat jegyzett fel, de vízisellőt vagy pláne odradeket (Kafkánál szereplő képzelt lény) nem ejtett el. Viszont egy korabeli angol hadihajó, egy „dreadnought” felszerelése sokkal valószínűtlenebb, mint egy odradek, amelyet a trónörökös lepkehálóval fog egy prágai bérház padlásán. Ugyanígy az, hogy a svájci szociáldemokraták ellenségeikkel, a szabadelvű politikusokkal összefogva visszacsempészik Lenint és Trockijt Oroszországba, legalább olyan szürreális, mint az, hogy Robert Grimm svájci szociáldemokrata pártvezér lavinává, Arthur Hoffmann liberális exkülügyminiszter pedig emberfarkassá változik.
Két időszakot ragadtál ki, hiszen az első világháború kitörésének előestéjén indul a regény, a második részben húsz évvel később látjuk viszont a szereplőket. Miképpen vetül egymásra ez a két időpillanat?
A regény második felében, 1934-ben a szereplők húsz évvel öregebbek, mint 1914-ben voltak. Tapasztaltabbak, de nem bölcsebbek, még csak nem is okosabbak. Túl vagyunk az első világháborún, és a világ sodródik a következő nagy háború felé. Hitler már átvette a hatalmat, Karl K. többé nem publikálhat és nem szerepelhet Németországban. Ausztriában is elveszítette a népszerűségét (és vele együtt baloldali közönségét), mert támogatja a klerikális reakciós Dollfuss kancellárt, aki (nem úgy, mint az Anschlussra váró osztrák szociáldemokraták) szembeszáll Hitlerrel, és ezért az életével fizet. Azt is meg akartam mutatni, milyen érzés lehet, amikor egy valaha nagy hatású alkotó egyszerre csak rájön, hogy túlélte önmagát, és az új korszak jelenségeihez nem tud az általa megszokott módon hozzászólni.
Hogyan árnyalják a szöveget Christian Thanhäuser fametszetei?
Christiant mint grafikust Kraus Bécsen kívüli tájai érdekelték leginkább: egyrészt Dél-Csehország, a janovicei kastélypark és környéke, másrészt Kelet-Svájc, a glarusi Alpok. A kastélypark inkább kerek formákat jelentett számára, lombos fákat, kerek kupolákat, a hegyvidék pedig éles, szögletes sziklaegyütteseket. Világos volt, hogy a szövegnek is kétfelé kell tagolódnia térben és időben egyaránt. Sidonie volt az a személy, aki mind az életrajzi Kraus, mind a regénybeli Karl K. számára összekapcsolja a két tájat és a két időszakot. Ezenkívül Christian fametszetei a fejezetek élén megállásra, töprengésre, az előző fejezet átgondolására késztetik az olvasót, ennyiben a szöveg értelmezését is gazdagítják. Itt kell elmondanom, hogy a regénynek a magyar mellett van egy német változata is, a kettőt párhuzamosan írtam, és nyilván a német szöveg az osztrák olvasónak mást jelent, mint a magyar szöveg az itthoniaknak.
A Jacob Wunschwitz igaz történetével húsz évvel ezelőtt kezdetét vette egy olyan regénysor, mely a történelem elbeszélésének lehetőségeit, problémáit járja körül. Novellásköteteid némiképp különböznek ettől a vonaltól, de úgy vélem, a Hamis tanú és a Két obeliszk megint szorosan ide kapcsolható. Hogyan vélekedsz erről?
Szerintem minden hosszabb távú, többsíkú elbeszélői alkotásnak számot kell vetnie a múlttal. Ha ez hiányzik, az megítélésem szerint fogyatékosság. Az önmagára korlátozódó jelen engem íróként ugyanúgy nem érdekel, ahogy a saját életem sem. Nincsenek önéletrajzi munkáim, és előreláthatólag nem is lesznek. Más kérdés, hogy az általam hasznosított múlt viszonylag keskeny idősáv: az előző, a Jacob Wunschwitz...-cal kezdődő ciklusban három-négyszáz év, az újabb három regényben hetven, százharminc, illetve száz és nyolcvan év. Nem évezredekről van szó. Ugyanúgy nem írok regényt az ókori Egyiptomról, ahogy a múlt hétről sem. Persze, már az is múlt, és ennyiben történelem.
Várhatóan merre haladsz most tovább? Milyen munkáid, terveid vannak?
Az utóbbi húsz évben hozzászoktam, hogy a saját könyveim mellett fordítok is. Egy saját mű, aztán egy átültetés. Középkori művekben igyekszem felfedezni a modern epika előzményeit. Ezért fordítottam le Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda című verses regényét, de Goethe Faustja is, az antikvitás és a modernség párbeszédkísérlete (négy éve fordítottam) a középkor felől nézve igazán sokatmondó. Amióta a Két obeliszk kéziratát lezártam, A Nibelung-ének című nyolcszáz évvel ezelőtti verses regény magyarításán dolgozom. A mű második része Attila udvarában, vagyis a mai Magyarországon játszódik, és azt a kérdést teszi fel: lehetséges-e párbeszéd a különböző civilizációk között, vagy inkább az érintkezés egyedüli módja az életre-halálra szóló háború. Ha A Nibelung-ének fordításával is elkészülök, akkor egy drámakötetet szeretnék összerakni. Utolsó drámakötetem A nagyratörő volt, 1994-ben jelent meg. Az időközben eltelt negyedszázad során írtam jó néhány színművet, nagy részüket be is mutatták. Amelyik töredék, azt befejezem. Amelyikkel nem vagyok megelégedve, azt átírom. Amelyikből több változat is van, azt véglegesítem. Aztán újabb regények következnek, de róluk még korai volna beszélni. Az életkor előrehaladtával egy írónak, amennyiben nem apad ki a szellemi energiája, egyre több ötlete és egyre kevesebb ideje van.
Kérdezett: Ménesi Gábor
