Megkérdeztük Szabó T. Annát
Beszélgetésünk apropója a nemsokára megjelenő Ár című kötete, de idén ez már a második könyve.
A Könyvfesztiválra jelent meg a Határ című prózakötetem, és az egyéb munkáim mellett több kötet fordításom is megjelent idén. Volt már ilyen évem persze, 2015-ben például két prózakötetem is volt, a gyerekeknek szóló Fűszermadár és a kamaszoknak-felnőtteknek írt Senki madara.
A legutóbbi verseskönyve viszont már jó négy évvel ezelőtt jelent meg, Kerített tér volt a címe. Kapcsolódik-e ehhez az új kötet, és ha igen, hogyan?
Igen, az Ár címében is jelzi, hogy köze van az előző kötetekhez, leginkább a Határhoz. Sőt, akár az ellentétének is tekinthetjük, hiszen az áradás határtalanságot feltételez, és ezzel a Kerített térnek is ellenpólusa. A kezdetektől fogva a megismerés és a megismerhetőség kérdése, az érzékelés természete foglalkoztat a leginkább – egy régi versemben a tudatot hasonlítottam tűzhöz vagy áradáshoz, ami megismeri-megemészti ugyan a világot, de egyben fel is emészti, magává is hasonítja: vagyis soha nem tud kilépni a saját kereteiből. A korábbi verseskötetem ennek a bekerítettségnek a könyve volt, a sarokba szorított ember és elme könyve. A Kerített térben is kitörési pontokat kerestem persze, hiszen ha akár csak egy ártatlan kert behatárolt terét nézzük, ott is maradnak tágas utak: felfelé és lefelé, az ég felé, vagy a kútba, vagy csak a föld enyészetébe és tenyészetébe.
A Határ cím is többféle értelmezési lehetőséget rejett magában. Eszünkbe juthat elsőként a határ, amely elválaszt, de az is, amit át lehet lépni valóságosan, vagy akár képzeletben. Gondolhatunk akár a műfajok közötti határokra is. Az ön számára mely jelentések váltak hangsúlyossá?
„Határokon járok örökkön” írta kamaszkorom meghatározó költője, Szilágyi Domokos, egy olyan versében (Határok), ahol egyszerre beszél a határok átléphetőségéről és átléphetetlenségéről. És most is, ahogy kimondom ezt a sort, hirtelen egymásra kopírozódik bennem az „örökhatár” és a „határőrök” szó – belehömpölyget a gondolatba és kiforgat magamból az elme, nem tud átlépni a nyelv határain. Alapvetően meghatározza az embert a nyelv, amibe beleszületett, és a nyelve mint testrésze, amivel mindennél intenzívebben érzékeli a világot ételben, lélegzésben és szerelemben, és amivel közölni tudja az érzelmeit. Az evés is határátlépés, a csók is, a szó is – kilépünk magunkból és próbálunk belépni a közös térbe, részt venni valamiben, ami nem mi vagyunk. Ez a legnagyobb bátorság: kilépni a keretek és a korlátok közül. Újra és újra megpróbálni megérteni a másikat. Ezért járok át folyton a vers és a próza határán, sőt, a vers és a zene, a vers és a képzőművészet határain is át-átlépek a szövegeimben.
A Törésteszt után viszonylag rövid időn belül második novellagyűjteményét adta közre. Változott-e korábbi tapasztalatai birtokában a prózaíráshoz való viszonya?
Verset gyerekkorom óta, prózát kamaszkorom óta írok, a Töréstesztbe bekerült egy egészen korai, talán húszéves korom táján írt novellám is, de ezzel együtt mindig is költő akartam lenni elsősorban, mert a ritmikus beszéd jobban érdekelt, mint a történetmondás. Ez nyilván változott azóta, egyre jobban érdekel a történet ereje. A szélsőségekre hajló, áradó líraiság (legyen az Nagy László vagy egy kortárs slammer), mélyen érző kamasz-lelket feltételez, ahogy az ember halad előre az életben, egyre fogy a levegője, egyre nehezebben vesz ilyen nagy lélegzetet, szárazabbak és kopogósabbak lesznek még a mondatai is. Én is átestem egy ilyen mély válságon, versben a Villany és a Kerített tér kötet jelezte, prózában a Törésteszt – bár az utóbbiban nagyon is sok a fojtott szenvedély, csakhogy ez nem ámulat vagy félelem, nem szeretet, hanem a legizzóbb és legpusztítóbb indulat: a harag. A Határ nem volt hajlandó belül maradni a kereteken, a távoli országok leírásával jelzett térbeli határátlépésen túl az időben is járt-kelt, és a történeteket kombinálta zenével.
Ha már határátlépés: a kötetbemutató beszélgetésen szóba került, hogy álom és valóság gyakran átszövi egymást ebben a legutóbbi prózakötetben. Miért vált fontossá az álmok jelenléte?
Néha zenét és verset is szoktam álmodni, vagy teljes történeteket és hosszú, izgalmas, rejtélyes vagy megvilágosító mondatokat. Az álom egyrészt az elme önfeltáró és öngyógyító mechanizmusa, másrészt viszont megnyitja az egyéniség határait és beengedi az atavisztikus félelmeket, kiengedi az eltagadott vágyakat, és megengedi, hogy nemcsak a saját történetünkre lássunk rá, hanem az emberiség és az emberi állapot természetére és működésére. Többet tud, mint mi, sőt: több, mint mi vagyunk. Abban az időben, amikor rendszeresen feljegyeztem az álmaimat, sokkal intenzívebben tudtam gondolkodni és érezni. Az álom feloldja a magány végletességét, olyan tágasságot nyit meg, amiben megint lehet lélegezni – vagy éppenséggel újra kell tanulni a légzést. Az én álmaim szinte soha nem szépek, a legtöbbjük szorongató rémálom, talán a halálfélelemhez akarnak hozzászoktatni, netán az életöröm háttereként kellenek, vagy talán a kettő ugyanaz? Álmomban magam vagyok, de nem vagyok egyedül: az elmém, vagy valami elmén túli hatalom, lélek, vagy micsoda, egyelőre még vigyáz rám, hogy bele ne haljak, bele ne fulladjak az álmaimba. Az álom az örök határ, a tudat a határőr, hogy folytassam a korábbi szójátékot – de minden szójátékban, minden rímben van valami álomszerű, a ráismerés öröme és félelme, az azonosság és a különbség felismerésének szédülete. Nagyon sokat tanultam az álmaimból, és az Árba is belekerült egy olyan vers, amelyiket egy álmodott kétsorosra írtam ébredés után – nem álomfejtés volt ez, hanem a mélytudat üzenetének a dekódolása; meg kellett próbálnom megérteni az üzenetet, ami így szólt: „a létet összehúzza a látás és a seb”.
A korábbi prózakötete, a Törésteszt leginkább a párkapcsolatok problémáit, kudarcait állította középpontba. A Határ prózái – ahogy azt a fülszöveg is elárulja – inkább személyes emlékekből táplálkoznak, az egyénnel és a családdal foglalkoznak. Mi hívta elő, és miért éppen most, ebben a formában ezeket az élményeket?
Tizenhat éves lett a fiam, ennyi idős voltam én is, amikor letettem a magyar állampolgársági esküt. Erre mindenképpen emlékeztetni akartam magamat. Korszakhatárt is jelez ez a könyv a számomra, az önvizsgálat folyamatos kötelességére figyelmeztet, és ugyanakkor a lelkiismeret fontosságára, a gondolkodás szabadságára. Soha nem felejtem el, milyen volt kiskamaszként először egyedül József Attilát olvasni, milyen élesen világítottak a szemembe az olyan mondatai, mint „Az én vezérem bensőmből vezérel! / Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” A gyerekkori diktatúra kellős közepén, határok közé zárva szembesültem ezzel a szókimondással, ami minden kétségbeesése ellenére, a puszta igazmondás által, egyszerre ablakot nyitott a hazugság, a tiltás, a félelem és a kiszolgáltatottság levegőtlenségében. Erre a versre gondolok, amikor a szabadságra gondolok. József Attilát látom, aki nem állt meg a tilalomfáknál, bátran átlépte a határokat, és levegőt vett, hogy beszéljen, hogy meghallják a szavát. Ha bekerítették, az égre kiáltott, ha az Isten se hallotta, a pokolra ment – és miszlikbe vágták, és meghalt, és feltámadt a szavakban, mint a legendabeli sámán vagy a mesebeli szegénylegény. És ezzel persze vissza is tértünk a lendülethez és a hithez, a líraiság kamaszlelkű romantikájához, amit korábban emlegettem. Ide akartam visszatértni a Határral, ebbe a szabadságba, ebbe a tisztaságba, ebbe az önpusztító fájdalomba. Ezért választottam zenei formát a szövegeimnek, ezért beszélnek a szövegek a fájdalom és az öröm nyelvén. A Törésteszt prózái sokkal történetcentrikusabbak, sokkal szikárabbak és, azt hiszem, sokkal érthetőbbek is első olvasásra, mint a Határ egynémely sűrű szövetű szövege, de bízom benne, hogy akkor is hatni tud, ha csak sodor, ha nem torpanunk meg minden kiálló sziklán, csak hagyjuk, hogy vigyen magával a zene.
Ezzel el is érkeztünk az Ár című kötethez. Ez is új korszakot jelez?
Számomra mindenképpen. A két korábbi válság-könyv után eljutottam újra az elfogadásig – de mi mást tehettem volna? Vagy kilép az ember a világból, vagy hagyja zuhogni az áldást (és ezt most ironikusan is értem), és maga is részt vesz a teremtésben-pusztításban a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” csapkodó lendületével. Az első korszakom az érzékelés bizonytalanságáról, a második az érzékelés fájdalmáról, a harmadik pedig az érzékelés elkerülhetetlenségéről szól, afféle kényszerű „különbékéről”. Az Ár verseiben persze nem szűnik meg a kérdezés és a lázadás, de a villany helyett megint a teremtő-pusztító napfény következik, a zárt tér helyett a szabadulás. Persze közben rálátok én ezekre a trükkökre és önbecsapásokra: tudom jól, hogy nem elkerültem a csapdát, csak megpróbálom kipárnázni valamivel – úgy is mondhatjuk: megőrülés helyett inkább a bedilizést választottam. Most a fájdalom és az öröm, az igen-nem fekete-fehér lépéskényszerei helyett vagy vígan felrepülök a sakktábla fölé (eddig legfeljebb, ha felnéztem onnan), vagy próbálom megkeresni az átmeneteket és az árnyalatokat. „Igen, ami nem” mondja az egyik sor, ebből is látszik, hogy fészket raktam a paradoxonon, mint gólya a villanyoszlopon – alattam a halálos feszültség, mellettem a párom és a fiókák, felettem az égbolt… Szabadvezeték, így hívják ezt a föld és ég közt lebegő halálveszedelmet – jó, nem? Ennek köszönhetik az emberek a villanyt, a madarak pedig a meghalást.
A könyvben sok gyászvers is van, ez a halál-tudat lehet az oka?
Nyilván, és ez nemcsak abból fakad, hogy optimista számítással nézve is túl vagyok az életem felén, hanem abból is ered, hogy milyen sokan meghaltak körülöttem az utóbbi időben azok közül, akiktől tanultam, akikre felnéztem – akik a napfény felé emelték a tekintetemet, mondanám, ha folytatni akarnám a hasonlatomat. Írók és tanárok, irodalomtörténészek és barátok... Még szerencse, hogy rengeteg olyan vers is van az Árban, ami élőknek és kortársaknak szól.
Közben az egyik ciklus mintha a költészet módszertanáról beszélne.
Igen, a fizikaszertár tárgyainak az analógiájára mutatom be a költő-alkatot, a szélsőségek magasfeszültségét. Hasonlít ez a kettősség a szerelem pólusaihoz, erről is szól egy több részes írás; innen nézve az címben emlegetett szó pusztán munkaeszközt, éles szerszámot jelent, amivel mint egy mindennapi használati tárgyat, megmunkáljuk és erős anyagból megvarrjuk a verset. „A többi meg: fegyelem.” Ebben a kontextusban értelmezhetőek a festészetről mint tárgyról és értelmezendő képről szóló versek is – a kép kapcsolatot teremt, a mű rólunk beszél, nélkülünk nem létezik.
Hangsúlyozottan női témák is megjelennek a kötetben.
A számomra legfájdalmasabb ciklus nem a magam életéről szól, hanem olyan nők élettörténetét mutatja be, akiket kihasználtak és megaláztak. A szövegek hasonlítanak egy kicsit a Törésteszt nyerseségéhez, de konkrét felhasználásra készültek, a prostitúcióról szóló Árvaálom című darab betétdalaiként hangzottak el a színpadon. Ebben a kontextusban könnyebben értelmezhetőek a másik ciklus férfi- és nőcsúfolónak is olvasható versei, amelyek a csasztuskák és az indulók dallamára különféle előírásokkal szorítják határok közé az egyént. Az Ár cím ebből a szempontból nézve máris új értelmet nyer, és azt az árat jelenti, amit fizetünk a boldogságunkért, vagy csak a puszta létünkért. Van, amikor választás, de van, amikor puszta szerencse kérdése, hogy mi ömlik ránk: szenny vagy öröm. Kiutat kell keresni, kikapaszkodni a sárból – könnyű ezt mondani! Mindenki megköti a maga alkuit vagy különbékéjét, mindenki próbál létezni így vagy úgy. És itt akkor most zárszóul elárulom azt is, hogy Petri György Sár című kötete is ott motoszkált a fejemben, különösen ez a két sor a címadó versből: „Egy vagyok már tereppel és szereppel, / az különböztet meg, hogy leírom”. Hát igen, ennyi.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
