Megkérdeztük Markó Bélát
Új verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül. – olvassuk a Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötet fülszövegében. Furcsa című könyv ez, az Üvöltésre utal, felidézi Ginsberg nagy versét, persze az Ön generációjára és életére vonatkoztatva. Ritkaság, – nem is divat – a bocsánatkérés, a megbocsátás gesztusa, amire ennek a versének címében utal. Miért tartja fontosnak?
Igen, az Üvöltés valójában nem az én nemzedékem kiáltványa, hanem a jóval előttünk járóké, az erdélyiek közül még csak nem is Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár kortársa volt Ginsberg, hanem a Kányádi Sándoréké. Viszont a beat-költők hatása később jutott el hozzánk, mint akkoriban egyébként minden a vasfüggönyön túlról, és gondolom, nem véletlen, hogy az első ilyen antológia, amely éppen az Üvöltés címet viselte, csak 1967-ben jelenhetett meg Magyarországon is. Sokszor elmondtam, hogy minket a legérzékenyebb korban, kamaszként ért ez a hatás, és miközben annak a költészetnek a poétikai újdonsága, expresszionizmusa és exhibicionizmusa engem nem ragadott meg, a szabadságvágya igen. Ugyanazt az illúziót közvetítette nekem, mint aztán 1968 európai mozgalmai, Csehszlovákiától Franciaországig. A politikában ez pillanatnyi reményt jelentett, majd hosszú kiábrándulást, de életeszményként maradandó volt, legalábbis számomra. A beat, a Beatlesek, az 1968-as Párizs és Prága sokat segített, hogy a rákövetkező egyre nehezebb éveket, a nacionálkommunista diktatúrát kibírjuk, és megőrizzük nemcsak a tisztességünket, hanem a bizalmunkat is egy másfajta jövőben. Aztán 1989-ben kaptunk egy esélyt, pontosan az én generációm, hiszen mi még viszonylag fiatalok voltunk, de már elég nagy tapasztalattal rendelkeztünk. Ma sem bánom, hogy politizálni kezdtem, hatalmas lehetőség volt, élni kellett vele. Egy idő után mégis látnom kellett, hogy a hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért folytatott küzdelem, a folyamatos kompromisszumkészség megöli az alkotó embert, és megöli a költészetet. Nem a megalkuvásról beszélek, azzal nincsen mit foglalkozni, hanem a politikában elengedhetetlen kompromisszumokról. Körül kell nézni, hogyan lettek lelkes kormánypártiak, hogyan kaptak hivatalt az egykori lázadók, és hogyan felejtették el hajdani eszményeiket. Ez a vers erről szól, úgy vélem, és nemcsak kritika, hanem legalább részben önkritika is. Bocsánatot pedig nem Ginsbergtől kell kérnünk valójában, hanem egykori önmagunktól. Nem könnyű a bocsánatkérés. Engem nem neveltek erre, nem is követelték meg tőlem. Kisiskolás voltam, előfordult néhányszor, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy anyám két-három napig nem szólt hozzám, én sem hozzá. De nem mondta, hogy kérjek bocsánatot. Nem is kértem. Fájt rettenetesen, aztán valahogy feloldódott a dolog. Ma sem szeretem, ha lépten-nyomon bocsánatot kér valaki, és aztán megkönnyebbülve folytatja ugyanott. Viszont legalább önmagunkat időről időre meg kellene követnünk.
A kötet öt ciklusból áll, de mindenek előtt van egy „előhang”, a meglehetősen ironikus Erdélyi dal, és ez mindenképpen jelzi, hogy igen, egy erdélyi magyar költő kötetét olvassuk. Nagyon tetszett a Milyen egy forradalom című verse. Éppen disznóvágás van, és közben hallgatják a rádióban a híradásokat, mert kitört a forradalom. Érzi az olvasó a szimbolikát! Önnél szokatlan ez az ironikus hang, korábban talán nem engedett meg magának ilyesmit, inkább a pátosz jellemezte. Mi ennek az oka?
A magyar irodalom meglehetősen patetikus volt elég sokáig. Vagy legalábbis az utókor félretolta mindazt, ami paródia vagy egyszerűen csak irónia eleink életművében. Arany Jánost szeretjük, de A nagyidai cigányokat vagy Az elveszett alkotmányt alig olvassuk. És Petőfitől A helység kalapácsát, ezt a fergeteges eposz-karikatúrát sem nagyon. Meg Csokonaitól a Békaegérharcot. Holott ez is erős vonulata költészetünknek. Két-három évtizede, a kilencvenes években egy időre már-már átestünk a ló túlsó oldalára, csupa irónia és önirónia volt a vers, de úgy vélem, kellett ez a kijózanodás. Én akkor éppen politizáltam inkább, és egy ideig semmit sem írtam. Ma viszont, úgy látom, ismét van pátosz a költészetben, de van folyamatos demitizálás is. A forradalomról szóló versem jó példa erre. Azokban a napokban, sőt, hetekben csupa romantikus pátosz volt az életünk, hatalmas nekiveselkedés, fennkölt beszéd, féktelen lendület. Csakhogy egyúttal paródia is volt mindez, gondoljon bele, egyszerre csak pártelnökök lettek az addigi tanárok, orvosok, írók is. Magam is egy irodalmi lap szerkesztője voltam, aztán rá néhány évre már miniszterelnök helyettes. Kell ehhez némi önirónia, éppen azért, hogy ne csináljon önmagából szobrot az ember. És hogy elkerüljük egy fenekestül felfordult, mindenfajta kötöttségtől szabadulni akaró, rendkívül képlékeny felnőtt-társadalomban azt, ami A legyek urában a gyermekekkel történik.
A Dezodor című versében olyan tabut érint, amit eddig kevesen mertek megtenni kisebbség-többség relációjában. Szagokon keresztül érzékelteti az emberek közti különbözőségeket, azt, hogy a másik emberrel mennyire nem lehet, és mégis együtt kell élni. A szag zsigeri összetartozást és elkülönülést is jelenthet, mint ahogyan az erős, szélsőséges érzelmeknek is szinte szaguk van. Érdekes, hasonló témát fejteget Takács Zsuzsa is új kötetében – A vak remény, Összegyűjtött és új versek –, A bukott angyal című versében, de eszembe jut Papp Sándor Zsigmond regénye, a Gyűlölet, amelyet nemrég olvastam. Úgy tűnik, egyre inkább meg kell fogalmazni a tabukat a művekben. Mi a véleménye erről?
Az előítéleteket nem szabad a szőnyeg alá söpörni, hanem ki kell beszélni őket. Én továbbra is hiszek a mai nyugati demokráciákban, de az úgynevezett politikai korrektséget sok esetben erősen vitathatónak tartom. Emlékszem, Romániában a kilencvenes években kezdték a cigányokat romáknak nevezni, aztán már nem is nagyon illett a cigány szót használni. Akkor is azt mondtam, hogy hiába változtatjuk meg az elnevezéseket, ha a lényeg marad. Esélyt kell kínálni a cigányoknak is, esélyt kell kínálni másoknak is, nem új szavakat. A huszadik században mi, magyarok a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, mit jelent az intolerancia, Erdélytől a Felvidékig. Ennek ellenére folyik körös-körül a gyűlöletkeltés. Megint azt kell mondanom, olyanok vagyunk, mint a tűzzel játszó gyermekek. Ezt versben is meg kell fogalmazni. A költő hozott anyaggal dolgozik, azt írja, ami körülötte van. Divatjamúlt dolgot mondok: felelősségünk van. Nem költőként, hanem emberként. Költőként ki-ki írja a magáét, mindenfajta kötelezettség nélkül, mert próbáltak nekünk feladatot adni annak idején sokszor, elegünk van ebből. De ha látjuk, hogy miként harapózik el ismét a gyűlölet, az ellen szót kell emelni. Számomra attól még nem értelmiségi valaki, hogy diplomája van, véleményt is kell mondani valamilyen formában.
A verseny (Guinness rekord Nagyszalontán) című versben írja: „Markó Béla miniszterelnök-helyettes is megkóstolta az óriás gulyáslevest.” Ha jól figyeltem, a közéletiség ebben az egy versében jelent meg. Miért? Nem lehet vagy nem érdemes közéleti témákat megverselni?
Mi 1989 előtt úgy írtunk, hogy minden mondat mögött legyen egy másik mondat, amit a cenzúra nem tud fülön csípni. Tudom, ennek semmi köze az esztétikához, de hát a mi életünknek sem volt köze a szabadsághoz. Illetve csak így, a sorok között. Éppen ezért sokáig irtóztam 1989 után a közéleti vagy politikai verstől. Ma is azt gondolom, amit újságcikkben el lehet mondani, azt nem kell versbe foglalni. De például a Dezodor című vers, ahogy mondta, kisebbségről és többségről, összetartozásról és elkülönülésről szól, hát ez szerintem igazán közéleti téma, csak nem a napi politika értelmében. Meg aztán ott van a kötet címadó verse, a Bocsáss meg, Ginsberg. És még sok versemmel ez a helyzet, beleértve azokat is, amelyek gyermekkori emlékeket idéznek. Bár ne jönne el megint az az idő, amikor újságcikk helyett verset kell írni. Mostanában fel-felrémlik előttem egy ilyen jövő is, sajnos.
A nagy elődök közül például Arany János ihleti néhány művét; és van egy ciklus, amelyben más alkotóknak, képzőművészeknek dedikál verset. Ön szerint a múlt, közelmúlt mennyire hat a fiatal költőkre? Folytonosság tekintetében milyen különbséget lát a különböző költőgenerációk között?
Engem is meglepett, hogy a tavaly az Arany János évfordulóra talán a fiatalok írták a legtöbb verset, esszét, tanulmányt. Látszott, hogy nagy szeretettel, sőt, olykor rajongással beszélnek róla. Olyan generáció szerintem nincsen, amely minden elődjétől elfordul, inkább abban van a különbség, hogy kit tartanak igazán fontosnak, Arany Jánost, Ady Endrét, József Attilát, netán Babits Mihályt, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost vagy Petri Györgyöt. Persze a közvetlen elődöket illik megtagadni, ez hasznos is általában, csak így lehet viszonylag újat mondani. De folytonosság mindig van. Ezért sem örülök annak, hogy mostanában az irodalomoktatásból kezd eltűnni az irodalomtörténeti szemlélet, egyáltalán a történetiség. Hiszen minden vers továbbgondolás is. A költők úgymond az elődök vállán kapaszkodnak feljebb. Ha figyelmesen olvassuk József Attilát, fel fogjuk fedezni nála Kosztolányi Dezső egyik-másik képét, de még a rímeit is. Az is meglepő, hogy az Ady Endre kultuszától irtózó Kosztolányinál mégis hányszor bukkannak fel Ady-reminiszcenciák. Szeretem így olvasni a régieket, és örülök, amikor felfedezek egy-egy ilyen rejtett kapcsolatot. A képzőművészeti alkotásokkal is így vagyok, szeretem versben továbbgondolni a festményt, szeretek versben szóba állni egy festővel, egy ilyen képzeletbeli párbeszéd ugyanúgy megtermékenyítő hatású lehet, mint a valóságos beszélgetések. Ezzel valamennyire fel lehet oldani azt a szorongást is, ami az embert az üres papír előtt elfogja, és amit kenetteljesen alkotói magánynak szokás nevezni.
A kötet sokféle verset tartalmaz. A játékos, nyelvteremtő szövegeken kívül sok gyerekkori emlék, életkép, idill is megjelenik benne. Sok versnél megjegyeztem magamnak, hogy ez nagyon szép! (Például a Cukorspárga, a Váróterem, a Vesszőkosár, a Bronzvilág, a Vonalak.) Úgy érzem, költészetének motívumhálójában a szépség mindig is fontos szál volt és maradt. Hogyan alakult ez a pályája során?
Egy időben szinte szégyenkezve gondoltam vissza arra, hogy még gyerekként valamilyen iskolai dolgozatban arról kellett írnunk, hogyan akarunk élni, és én valami olyasmit írtam: szépen szeretnék élni. Nem azt mondtam, hogy lázadni fogok, nem is azt, hogy meg akarom váltani a világot, hanem egyszerűen csak a szépségről beszéltem. Persze nem a kanti értelemben, akkor még nem is ismertem a szépségnek azt a meghatározását, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ebben egyébként ma sem hiszek, félrevezetőnek tartom ezt a definíciót, főleg a kanti filozófia kontextusából kiragadva. Egyébként már nem szégyellem egykori iskolai fogalmazványomat, hiszen minden lázadásunkkal, minden konfliktusunkkal végső soron valamiféle teljesség felé igyekszünk. Keressük azt, ami teljes egész. A szépség nem kint van, hanem bent. Például a múltban, ami odakint már nincsen, csak bennünk. De a szerelem is belülről szép. A szerelmi aktus kívülről nézve nem szép, de az éppen szeretkező párnak ez a legszebb dolog a világon, mert maga a teljesség. A Cukorspárga vagy a Váróterem meg arról szól, hogy akárcsak szerelem nélkül, szeretet nélkül sincsen egyensúly a világban, és hogy emlékezéssel vagy álommal pótolni kell azokat, akik már nincsenek velünk. A Vesszőkosár pedig valami olyasmit sugall, hogy a halál-élmény és szerelem-élmény összetartozik, mindkettő megszünteti a magányunkat. A verset egyetlen ember írja, de több emberhez szól. Ezt még Ady Endre, a messianisztikus poéta és törékeny ember is így gondolta: „Szeretném, ha szeretnének”. Ma már tudom, hogy a szépség ennyi: amit szeretünk vagy akit szeretünk, az szép.
Az utóbbi években a Kalligramnál más-más műfajban jelentek meg könyvei, írt verset, esszét, publicisztikát. A könyvbemutatón említette, hogy ebben a kötetben van jó néhány olyan szabadvers, amely már-már szinopszisa egy lehetséges prózának. Mitől függ, hogy miből lesz próza vagy vers?
Egyéni történelmünknek nincsenek költői, prózai vagy éppen festői pillanatai. Talán szándéktól, esetleg tehetségtől függ, hogy miből mi lesz. Meg aztán, legyünk őszinték, sokat számít az életkor is. Fiatalon inkább a közérzetünket, egy-egy történet bennünk fellelhető nyomait próbáljuk rögzíteni, és erre alkalmasabb a vers, míg később életpéldákat, létmintákat akarunk továbbadni, és erre megfelelőbb a próza. A műfajok is keverednek persze, ma már nyelvközpontúbb a próza, és ezzel egyidejűleg történetközpontúbb a vers, de végül is nem új keletű dilemma ez. Nem is tudom, Joyce Ulyssese micsoda, regénynek kell-e nevezni vagy szokatlanul hosszú versnek. Újabban nekem is egyre többször jutnak eszembe a mögöttem hagyott történetek, ez igaz, de alapjában véve nem a széppróza izgat ma sem, hanem az emlékirat vagy az esszé. Vagyis a nagyon személyes műfajok. Bevallom, olvasni is több dokumentumirodalmat olvasok mostanában, mint fikciót. Regényben is azt szeretem, ahol tetten érhető az önéletrajzi fogantatás, a szerző saját élete. Nem mondok semmi meglepőt, gondolom, mások is így vannak ezzel, egy idő után az ember elhiszi, hogy a múlt és természetesen a jelen is továbbadható. Vagy mégsem? Műfajtól függetlenül, nekem ma ez az egyik nagy dilemmám.
Kérdezett: Szepesi Dóra
