Megkérdeztük Totth Benedeket
Legutóbb a Holtverseny kapcsán beszélgettünk, mely komoly figyelmet keltett olvasói és szakmai körökben egyaránt, s a Margó-díjat is meghozta számodra. Magasra tetted tehát a lécet. Hogyan hatottak rád az elvárások? Nem nyomasztott, hogy az első könyvet felül kell múlnod, de legalábbis hasonló színvonalat hozni?
Igazából úgy érzem, hogy a lécet nem én tettem magasra, hanem az olvasók és a kritika, de persze volt bennem drukk, hogy hogyan sikerül a következő regény. Nem is ment könnyen. Két kéziratot félbehagytam, Az utolsó utáni háború a harmadik nekifutás volt, és ez végül összejött. Nehéz a két könyvet összehasonlítani. Valami nagyon halvány célként ott lebegett a szemem előtt, hogy más legyen az új regény. Nem akartam ugyanazt a poént még egyszer elsütni. Ezért is örültem, amikor megtalált a téma. A Hévíz folyóirat ’56-os antológiájába, A másik forradalomba kértek tőlem a szerkesztők, Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs egy alternatív történelmi novellát, ez lett később a regény alapja. Azt viszont tényleg nem tudom megítélni, hogy a mostani könyv jobb vagy rosszabb lett a Holtversenynél. Maradjunk annyiban, hogy más.
Az utolsó utáni háború című posztapokaliptikus kalandregény egy fiúról szól, aki öccse keresésére indul, miközben találkozik egy sebesült amerikai deszantossal, és együtt bolyonganak a senki földjén. Miért érezted úgy, hogy az említett írást érdemes nagyobb kompozícióban is továbbgondolnod?
Amikor befejeztem a novellát, kereknek éreztem ugyan, de valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog. Úgy éreztem, van ebben a történetben még valami, tudnék továbbmenni a fiúval meg a katonával. Még az is lehet, hogy magamtól nem kezdtem volna foglalkozni ezzel a témával, de behúzott ez a világ. Később aztán elszakadtam 1956-tól, és próbáltam univerzálisabb irányba elmozdulni. Kevés konkrét utalás van a szövegben, nem akartam, hogy könnyen megfeleltethető legyen egy bizonyos kornak vagy helynek. Reményeim szerint ilyen szempontból ez egy időtlen történet. És talán sikerült beleírni sokféle szorongást, amit egy mai átlagember – például én – át- vagy megél. Alapvetően szeretek a szorongásaimban elmerülni, azokból inspirálódni. De ez kétélű fegyver, és egy idő után ösztönösen próbáltam távol tartani magamtól a világot, amit kitaláltam, és amiben a szereplőim bolyonganak. Talán ez az oka, hogy ilyen elemelt lett a regény, és ahogy haladunk előre, egyre több a szürreális, mitikus elem.
Milyen hatások értek még? Eszünkbe juthat például Cormac McCarthy Az út című regénye, mely magyar nyelven a te fordításodban látott napvilágot. Mennyire befolyásolt az a prózavilág?
Sok könyv és film meg egyéb művészeti alkotás, például fotók, hatottak rám, és rajtam keresztül a regényre. Ezek közül az egyik nyilvánvalóan Az út volt. Az alaphelyzet és néhány motívum utal McCarthy művére, de szeretném, ha a különbségek fontosabbak lennének, mint a hasonlóságok. Nem ismerem nagy mélységeiben a posztapokaliptikus sci-fi irodalmat. Használok bizonyos zsánerelemeket, amikből felépítek egy kulisszát, de igazából a szereplők és a nyelv nekem sokkal fontosabb.
Az egyik mottó Tim O’Brientől származik, aki így fogalmaz: „Az igaz háborús történet arról ismerszik meg, hogy kizárólagos, félreérthetetlen ismérve az ocsmányság és a gonoszság.” Miként lehet mindennek elmondásához nyelvet találni?
A nyelv ezúttal viszonylag gyorsan megvolt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kellett sokat dolgozni a szövegen. Nekem ritkán sikerül elsőre jó mondatokat írnom. Vagy inkább soha. Néha másodikra meg harmadikra sem jön össze. Szóval ez egy küzdelmes, de ennek ellenére mégis nagyon élvezetes elfoglaltság. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre elemeltebb, szürreálisabb lesz a regényvilág, és ezzel együtt talán a nyelv is egyre költőibb lesz. Bár ez így kimondva kicsit talán túlzás.
A Holtverseny szereplőivel nem lehetett azonosulni, én legalábbis nem tudtam. Itt azonban a két központi figura az emberséget képviseli az embertelen környezetben.
A Holtverseny szereplőivel tényleg nehéz azonosulni, de nekem mégis muszáj volt, amíg írtam. Ha nem is mindenkivel, de legalább a névtelen elbeszélővel. Nekem az a tippem, hogy elsősorban a humora miatt lehet elolvasni – vagy akár még szeretni is – a Holtversenyt. Az utolsó utáni háborúban nem akartam még egyszer lemerülni ebbe a végtelen nihilbe. Önmagában is elég nyomasztó az a világ, amiben a történet játszódik. Muszáj volt valami emberséget belecsempésznem, hogy mégis elviselhető legyen, ha már reményt nem sokat sikerült.
Szerkesztőként Babiczky Tibor nevét kiemelten tünteti fel a kiadó. Mit adott a könyvhöz az ő figyelme, munkája?
Tibinek nagyon hálás vagyok, rengeteget dolgozott a szöveggel. Könyörtelen volt, és rendkívül alapos. Szálkásítottunk rendesen. Közös erővel körülbelül három ív felesleget sikerült leégetni a szövegről. Egyszer, azt hiszem, sikerült megfogalmaznom, mit tett hozzá Az utolsó utáni háborúhoz: regényt csinált a kéziratból.
Hogyan viselted a pusztulás nyomasztó világát, amelybe nap mint nap bele kellett helyezkedned írás közben? Várhatóan hasonló irányba indulsz tovább, vagy valami egészen mást tervezel?
Nehezen, de valamiért mindig ezek a történetek találnak meg. Biztos van ebben valami önsorsrontás, de nem szoktam mérlegelni ezeket a dolgokat, amikor leülök a gép elé. Olyankor csak a szövegre figyelek. Egyelőre kizártnak tartom, hogy valaha könnyed strandregényeket fogok írni, de persze sosem lehet tudni. Legfeljebb majd álnéven publikálom őket. Tervek vannak bőven. Idén töltöttem be a negyvenet, de a következő tíz évre már betábláztam a naptáramat saját történetekkel.
Kérdezett: Ménesi Gábor
