Megkérdeztük Vida Gábort
Múlt hónapban Lábass Endrével vehette át a Déry-díjat. Mit jelent Önnek az elismerés és az, hogy bekerült abba az impozáns névsorba, amelyet többek között Esterházy Péter neve fémjelez, azon íróé, akit legutóbbi könyvében, az Egy dadogás történetében többször is megemlít?
Semmilyen díjtól nem hatódok meg, de azt tudom, hogy ha díjat kapok, a zsűri fennállása óta a leghiggadtabb döntését hozta, ha nem kapok díjat, akkor a zsűri is emberből van…
Én-regényében a történetmesélés nehézségeiről is töpreng, arról, hogy hiába ír le mindent úgy, ahogyan megesett, azonnal fikcióvá válik, máshol pedig úgy fogalmaz, hogy minden úgy történt immár, ahogyan el tudja mesélni. Hogyan viszonyul egymáshoz a fikció és a realitás a műben?
Azt mindenki tudja, hogy ha valamit elmesél, a következő alkalommal már nem csak arra emlékszik, ami történt, hanem arra is, ahogyan elmesélte, a mondhatóság érdekében mindig engedményeket teszünk, és a kitalált történeteknek is megvan a maguk igazsága. Azzal is kell számolni, hogy aki egészen közelről látott dolgokat, másra emlékszik, mást is kiemelne, én pedig nem akartam ezer oldalas könyvet írni.
Adott-e inspirációt könyve megírásához az erdélyi önéletrajz- és emlékirodalom gazdag hagyománya?
Természetesen ez megkerülhetetlen tradíció, mindig is szerettem a régi magyar irodalmat. Sok népi emlékiratot is olvastam, Küsmődi Bálint, Tamási Gáspár vagy Czirják Gergely könyveit említeném, de Závadát vagy Esterházyt is tudom dokumentarista szemmel olvasni, főleg ha keresek valamit.
Ahogyan Erdély története korántsem tündérkertként jelenik meg könyvében, úgy a nagyszülők, valamint a szülők világa is távol áll az ideálistól. Az irodalmi közeg pozitív fogadtatását ismerjük, ennek egyik megnyilvánulása az idei díj is. De hogyan fogadta a családja, hogy ilyen kendőzetlenül tárja a nyilvánosság elé problémáikat, a családi ideológia szentesítette hivatalos valóság mögötti elhallgatott igazságot?
Anyám sokáig haragudott rám ezért a könyvért, más családtag vagy „beavatott” még nem nyilatkozott róla. Sokan mondták, ismerősök, ismeretlenek, hogy helyettük is megírtam a problémáikat. Ezek nem az én családom problémái, hanem egy egész társadalom bajai, a személyes kiválóságomról kiderült, hogy az csak a kollektív hülyeségünk. Egy család sosem ideális, mindig van ideológiánk, mindig van tabu és elhallgatás, hogy mihez kezdünk ezekkel, az a kérdés.
Könyvében arról is vall, hogy a dadogás miatt nem mindig azt fejezte ki, amit akart, hanem, amit tudott, ugyanakkor, amiről képes volt beszélni, arról kiderült, hogy nem létezik, a valóságról pedig sokszor nem tudott megnyilatkozni. Értelmezhető-e a címben szereplő dadogás az egyéni sorsot meghatározó dimenzión túl is, a szűkebb és tágabb közösség szintjén?
Nem gondoltam arra, hogy a dadogás valamiféle metafora lesz, az az én bajom volt, adottság, amivel meg kellett küzdenem, sokáig nem tudtam, hogy nem annyira oka a problémáimnak, hanem inkább tünete. Az élőbeszéd nagyban meghatározza az írás nyelvét is, a gondolkozást. A fogyaték a személyiség része. A magyar társadalom egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a fogyatékkal élők tömegével, nincs ehhez való kultúránk. A beszédhibás embert kiröhögik, a család meg rendszerint szekálja, mert mindenkit szekál, akit lehet.
Munkája egyik utolsó jelenete felidézi, amikor a zöldhatáron másodmagával Magyarországra próbál szökni, végül mégis úgy dönt, hogy a határ – Erdélyből nézve – innenső oldalán marad. Elhatározását többek között azzal indokolja, hogy „aki a sártengernek ezen a felén nem tudja megalkotni magának az élhetőt, az hiába kel át a másik felére, mert ott is ugyanazt fogja találni.” Később sem gondolt erre másként? Mennyire hat írásművészetére, hogy az erdélyi magyar irodalom közegében, és nem Magyarországon tevékenykedik?
Soha nem akartam Magyarországra költözni. Úgy gondolom, hogy bárhol lehet jól élni, de persze van különbség egy világváros és egy kisváros vagy egy falu között. Az erdélyi vagy romániai magyar irodalom számomra már egyre inkább történeti kategória, senki nincs már ide bezárva, remélem, hogy többé nem is lesz. Azt viszont tudni kell, hogy egy Erdélyben megjelent könyvről Pesten általában alig vesznek tudomást, nem mintha Párizst olyan sok vigyázó szem követné…
Önéletrajzi regényét azzal zárja, hogy fél életműve már a polcon van. Mi lesz a folytatás? Tervezi-e esetleg a kilencvenes évek elején lezáruló történet továbbírását?
Ennek a könyvnek nem tervezem a folytatását. Valami mást kellene csinálni, de még nem tudom, hogy mit.
Kérdezett: Major László
