Megkérdeztük Beck Tamást
Ön Zalaegerszegen él és dolgozik, csak akkor jön Pestre, ha valami dolga akad. Legutóbb 2015 végén beszélgettünk a Magvető Kiadónál megjelent novellás- és verseskötetével kapcsolatban, akkor vette át a Petri-díjat. Mi történt azóta?
Korrigálnék: 2014 decemberében vettem át a Petri-díjat, legutóbbi beszélgetésünket követően, mint kuratóriumi tag, beszédet mondtam Szaniszló Judit Petri-díjának átadásán. Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, mi történt azóta, az életemet a novelláimhoz hasonlítanám: történések elsősorban a „főszereplő” tudatában zajlanak, a külső cselekmény minimális. Megszokott életrendemet nem borította fel szignifikánsan a kettős könyvmegjelenés, illetve az ezzel járó kötelezettségek. Hatások természetesen bőségesen értek ebben a két évben is, és nem hagyták érintetlenül a személyiségemet.
Örömmel láttam novellapublikációit a Bárkában. Úgy tűnik, az újabb írásaiban a groteszk látásmód továbbra is sajátja. Az alkotó hogy érzi, van valamilyen elmozdulás?
A groteszkről minden olvasónak törvényszerűen Örkény jut eszébe, s ezt én annyiban megerősíteném, hogy minél inkább az Ön által említett groteszk látásmód uralja valamely művemet, terjedelmi szempontból annál inkább az egypercesek felé tendál. Mindettől elvonatkoztatva: a groteszktől nem idegen a humor, s utóbbi nélkül bizony nem elviselhetőek bizonyos traumák, mint mondjuk egy szeretett személy elvesztése vagy egy hajdanvolt barátban való mélységes csalódás, az egzisztenciális értelemben vett kudarcokról nem beszélve. A fentiekkel összhangban kijelenthetem ugyanakkor, hogy hosszabb novelláimban nem annyira jellemző a groteszk dominanciája. Elgondolkodtató persze, az elmúlt két évben vajon miért született egyre több kispróza a „műhelyemben”.
Érlelődik egy újabb novelláskötet?
Csak lassacskán érlelődik; éppen azért, mert mostanság leginkább kompakt alkotásokat teszek le úgymond az asztalra. Tavaly szerettem volna kicselezni önmagamat, s egyperces fiktív naplóbejegyzésekből hosszú hónapok alatt fabrikáltam egy nagyobb epikai művet, mely azonban egyöntetű elutasításra talált a számomra meghatározó kiadók részéről. S mivel az ő véleményüket semmiképp sem hagyom figyelmen kívül, a konzekvenciákat levonva ezzel a sajátos műfajjal nem kísérletezem tovább. Más kérdés, hogy az ominózus mű bizonyos részei talán eredeti kontextusukból kiragadva is megállhatják a helyüket, később tehát még felhasználhatom őket.
Az Isten szemtelenül fiatal prózakötetnek és a Más él benned verseskötetnek milyen visszhangja volt?
Egy kifejezetten személyeskedő pamfletet leszámítva meglehetősen pozitív kritikák születtek. Ehelyütt nem térek ki a különböző recenziók megállapításaira, de nagyon jólesett például, hogy egy határon túli magyar orgánum zsurnalisztája is felfigyelt a novelláskötetemre. És ne csapjuk be magunkat: bármelyik kortárs magyar novellistának megmelengeti a szívét, ha Csáth Gézához, Cholnoky Viktorhoz hasonlítják, akkor is, ha nyilvánvaló túlzásról van szó.
Mindkét kötet címlapján egy-egy férfifej sziluett látható, egyszerre jelentek meg, emiatt sokan gondoltuk „ikerkönyveknek”. Azt mondta a borítókról, hogy az általuk sugallt anonimitás jelentheti azt, hogy lényegtelen a szerző személye; hiszen általános, mindenkit foglalkoztató emberi problémákat közelít meg. Azt a műhelytitkot is megosztotta, hogy a kész szöveg tulajdonképpen már a tudatalattiban összeáll és az ihlet pillanataiban mindössze az történik, hogy médiumként a tudat szintjén is megjeleníti az öntől de facto függetlenül elkészült művet. Egyetért ezzel a megfogalmazásával, vagy módosult esetleg?
A két megállapítás összefügg. Éppen azért lényegtelen a szerző személye, mert az ő esetében csupán médiumról van szó. A szépírás véleményem szerint ugyanazon képességeket követeli meg művelőjétől, amelyekkel az értő olvasó is rendelkezik. Csak éppen itt a tudatalatti tartalmainak artikulációja megy végbe. Minden olvasás persze az úgynevezett horizont-összeolvadás jellegével bír, s mint ilyen, bizonyos fokig szubjektív, egyúttal torzításoktól sem mentes. A szerző személyének fentebb említett lényegtelensége egyébként korlátokat kell hogy szabjon az írói becsvágynak. Praktikus okokból is: kellő alázat híján ugyanis nem születnek remekművek.
A filozófiával való foglalatosság, a szépírói munka és a politikai publicisztika, ez a három tevékenység hogyan működik egyszerre Önnél?
Úgy, hogy három különböző agyterületet vesz igénybe. A szépirodalom és a közéleti publicisztika számomra pihenés a tudományos munka után. Szükségem van arra, hogy az agyam másik része pihenjen addig, míg mással foglalkozom. Utána újult erővel tudom belevetni magam a munkába.
Hogyan, honnan jönnek a novellatémák?
Az írói lét egyfajta parazitalét; jár az író a világban, és amit csak összeszed véletlenül vagy készakarva a környezetéből, azt mind esztétizálja, tehát belefoglalja a műveibe.
Ez konkrétan hogyan történik?
Kétféleképpen írok, egyszer megírom fejben, másodszor pedig már csak leírom a gépbe. Amikor fejben írok, megiszok egy csésze jó erős olasz kávét, befekszem egy sötét szobába, beteszem a füldugót a fülembe és írok magamban. Amit így megjegyeztem, utána lejegyzem. Annyi apró munka van a papírra vetésben vagy klaviatúrán dolgozásban, hogy finomítok a fogalmazáson, esetleg egy-két szót kicserélek. Legelőször a téma van meg, de amikor elkezdek egy prózát, akkor vagy csak a végét tudom, és nem tudom, hogy jutok el odáig, vagy pedig mindent tudok, csak azt nem, hogy mi lesz a vége. Ez a két opció. Azt gondolom, hogy a spontaneitásnak sokkal nagyobb szerepe van az irodalmi művek alkotásában, mint a tudatosságnak.
Ön szerint a költőnek tudomásul kell vennie, hogy a szépirodalom megértésének képessége kevesek kiváltsága. Hogy értsük ezt?
Anélkül, hogy az „alacsony tömegre” vonatkozó babitsi imperatívuszt felidézném, kijelenthető, hogy a líra mintegy „arisztokratikus” műnem. Relatíve kevesen olvasnak kortárs verset, még kevesebben értik meg az olvasottakat. Nincs ezzel semmi baj. A líra popularizálására történhetnek persze heroikus kísérletek.
Verseket ír mostanában? Vagy a jelen időszak inkább kedvez a prózának?
Úgy érzem, a verseimből a lendület átköltözött a novellákba. Egy lendület nálam egy novella erejéig ki tud tartani, egy regény erejéig már nem. Sajátos középút, a vers túl rövid talán nekem most már, a regény viszont túl hosszú. Szigorúan csak terjedelmileg értem, egy vers is ugyanolyan értékes, mint egy regény. Nekem most a novella passzol vagy a kispróza. Kérdésére válaszolva: természetesen ma is írok verseket, bár az akadémikus bölcselet, illetve a közéleti publicisztika sok időmet elveszi. Külön öröm számomra, hogy egy Erkel-díjas zeneszerző műveket komponált többek között két költeményemre is, üröm az örömben ugyanakkor, hogy megjelentetésükre egész egyszerűen nem talált szponzort. Tényleg bolond lenne, aki poétává lesz Magyarországon?
Kérdezett és fotózott: Szepesi Dóra
Beck Tamás: Halottak napja, Kapcsolat, Neked a duplája
