Megkérdeztük Egressy Zoltánt
„Az írás alapvetően szerepjátszás”
Régebbi és korábban kötetben még meg nem jelent novellákat vegyesen tartalmaz Egressy Zoltán Júlialepke című új könyve, mely június elején jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. A sajátos humorral és feszültséggel átitatott harminc novella szélsőséges érzelmi állapotokkal, a szerelem fantomjával, a szenvedély és az idilli állapot elromlásával szembesíti az olvasót. A szerző és a lírai én azonosíthatóságának dilemmáiról, könnyel táplálkozó lepkékről, valamint az elbeszéléskötet szerkezeti felépítéséről a József Attila-díjas a szerzővel, Egressy Zoltánnal beszélgettünk.
Milyen koncepció alapján rendeződtek kötetbe az írások?
Az elbeszélések különböző élethelyzetekben, más-más írói korszakokban születtek, így stílusukban is eléggé elkülönülnek egymástól. A Szarvas a ködben című tavalyi regényemet követően egy színdarabot, de azon kívül csak novellákat írtam, viszont nem gyűlt össze egy teljes könyvre való, így a kiadóval arra jutottunk: célszerű lenne válogatott kötetet kiadni. De csak a monológokból. Az első ciklus a Most érsz mellé című kötet, a második a Majd kiszellőztetsz írásaiból áll össze, a harmadik pedig az újabb novellákat tartalmazza.
Az elbeszélés szereplői között sokrétű, rejtélyes kapcsolódások is felfedezhetők, motívumok, helyszínek is vissza-visszatérnek.
Nem teljesen tudatos a motívumok rendszeres használata, sokszor nem is tudom, pontosan mivel lenne magyarázható a vonzalmam bizonyos dolgok iránt. Erdő, fa, eső, hold, ezek elég gyakran feltünedeznek, meg még sok minden más is. Igyekszem magam kordában tartani, az utóbbi időben például kevesebbet holdaztam.
A szerelem témájától sem szívesen szakadsz el – a Júlialepke elbeszélői, legyenek akár fiatalok, akár idősebbek, mind szélsőséges érzelmi állapotban vannak, életük fordulópontján járnak, gondolataik középpontjában a szerelem áll.
Meg sok minden más is. Nem gondolom, hogy a Júlialepke kifejezetten szerelmeskönyv. Inkább a válság az, amely valamilyen formában végigkíséri szinte az összes elbeszélést. Ez viszont tényleg sokszor összefügg a szerelemmel.
Mivel a kötetben található összes novella monológ, felmerül a kérdés, vajon az író élete és személye mennyire köthető össze azzal a sok boldogtalansággal, beteljesületlenséggel, ami műveiben jelen van. Tény, hogy egy irodalmi mű szerzője nem azonos a lírai énnel, de mégis kíváncsi vagyok, hogy tartalmaznak-e nyomokban Egressy Zoltánt az általad felvonultatott figurák.
Nyomokban biztos. Vagy nem biztos. Az aktuális főhős és az aktuális író személyének összefüggéseiről szerintem egyáltalán nem fontos értekezni, ez egy semmit nem jelentő, és sehová nem vezető út. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy teljesen mindegy, van-e kapcsolódás. Nem ettől lesz értékes vagy érdekes egy mű. Az írás alapvetően szerepjátszás, egyfajta játékos skizofrénia persze jelentkezhet, de bele még nem bolondultam semmibe. Nem vagyok azonosítható egyik szereplőmmel sem, nem is baj, mert azt hiszem, valamivel jobban érzem magam a bőrömben, jobban élvezem az életet, mint a karaktereim többsége.
Először a sztorik alapja születik meg a fejedben vagy a figurák körvonalazódnak?
Ez műfajfüggő, és azon belül is az adott íráson múlik. Novella esetében egy elkapott mondat, egy érzés, egy gondolat, egy lelkiállapot simán elindíthat valamiféle történetet.
Júlialepke – ez a kötet címe, illetve a kötetben szereplő egyik elbeszélés címe is. Létezik ilyen rovar, úgy tudom, Dél- és Közép-Amerikában honos. Milyen többlettartalom húzódik meg a főnév mögött?
Ez a lepkefaj egyfajta szimbiózisban él a krokodilokkal – addig piszkálja a szemüket, míg azok könnyezni nem kezdenek. A lepke pedig a könnyükkel táplálkozik. Ebben sok szimbólumot véltem felfedezni. De nem azért lett Júlialepke a kötet címe, mert ezt a novellát fontosabbnak tartom bármely másik elbeszélésnél, egyszerűen megtetszett a szó, úgy gondoltam, alkalmas kötetcímnek.
Egészen egyedi zenei ritmusa van a szövegeidnek, szépen hömpölygő mondatokkal találkozhatunk, nyoma sincs görcsösségnek, s érződik, hogy élvezettel használod a nyelvet. Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha a próza verssé akarna változni. Van e mögött valamiféle tudatosság?
Maga az írott mű adja meg a ritmust. Ez általában viszonylag gyorsan kialakul, nekem egyszerűen csak benne kell maradnom.
Az emberek fejében él egy erőteljes kép az írókról, miszerint töménytelen mennyiségű kávé vagy tea társaságában, a külvilágot kizárva görnyednek naphosszat a laptopjuk előtt, s lendületesen gépelnek, ha elkapja őket az ihlet. Téged is valahogy így kell elképzelni?
Nem tudom, mi van az emberek fejében, szerintem mindenki máshogy dolgozik, és hogy hogyan, az mindenkinek a magánügye. Nekem nincsenek még általam felállított szigorú szabályaim sem. Illetve annyi, hogy leginkább reggel és délelőtt szeretek írni, délután már kevésbé vagyok produktív.
„Írónak lenni nem csupán tevékenység, hanem egy életmód is” – nyilatkozta tavaly Esterházy Péter a Nők Lapjának adott interjújában. Szerinted luxus ma más civil foglalkozásokat mellőzve csak írónak lenni?
Nem luxus, csak nehezen kivitelezhető. Nem baj, ha több mindenhez ért az ember, és kifejezetten jó, ha nem az írásból kell megélnie. Egy író ugyan elsősorban a képzeletéből táplálkozik, de azért fontos dolog a tapasztalatszerzés. Ez viszont, vagy az erre való nyitottság nem foglalkozásfüggő. Én kíváncsi vagyok, sok minden érdekel, szeretem a változatosságot, nem mintha nem ragaszkodnék sokszor túlzottan is bizonyos dolgokhoz. Az írásaimban alighanem bátrabb vagyok, mint egyébként, ezért aztán rengeteg dolog történik a szereplőimmel, sok olyasmi, ami velem soha nem eshetne meg.
Kérdezett: Jónás Ágnes
