Megkérdeztük Szil Ágnest
Rejtőzködő író voltál egészen öt évvel ezelőttig, amikor első JAKkendő-díjasként Tangram című debütköteted is megjelent. Azóta folyamatosan publikálsz a legrangosabb folyóiratokban; látszik, hogy sokat dolgozol – újabb könyvvel azonban még nem jelentkeztél. Vezess be írói műhelyedbe: milyen írások születnek az utóbbi években?
Elég nehezen adok ki a kezemből írást, szeretem pihentetni, többször átnézni a szövegeimet, ráadásul időről időre el is bizonytalanodom, hogy megütik-e a mércét, így aztán sokszor inkább el sem küldöm a novelláimat a folyóiratokba – azaz, úgy látszik, gyenge bennem az önérvényesítés. Nem is akarok mindenáron megjelenni, mindenütt ott hemzsegni, kicsit úgy értékelem, mint a futók a versenyeredményeket: mindegy, hogy hányadik leszek, a lényeg, hogy magamhoz képest hogyan teljesítek.
A legtermészetesebben a novella, rövidpróza gördül ki a kezem alól, de hogy ezek kötetbe álljanak össze, ahhoz jobban kellene értenem a szerkesztéshez. Így egyelőre gyűjtöm a novellákat, és próbálom megtalálni azokat az erővonalakat, amelyek mentén egésszé állnak majd össze. Az pedig, hogy nincs új kötetem, nem csak teljes egészében rajtam múlik…
Figyelmes olvasóid észrevehették, hogy új műfajok, műnemek iránt is érdeklődsz. Olvashattunk tőled értő színikritikát, könyvkritikát, izgalmas helyszíni tudósítást – sőt drámát is. Csak oda című egyfelvonásosod pályázaton nyert a József Attila Kör és a Trafó Kortárs Művészetek Háza közös projektjében, és be is mutatták a Trafó színpadán. Ezen a műnemi vonalon szándékszol még erősíteni a jövőben?
Irigylem a zenészeket, akik egyszerre sok embernek játszanak, közönségük pedig – lehet, hogy ez kicsit patetikusan hangzik, de – jelen van a művészet születésénél. Ritkán adatik meg az írónak, hogy azonnali visszajelzést kapjon az írására, ráadásul egyszerre sok-sok embertől. Erre jószerivel csak a drámai műnem ad számunkra lehetőséget. Rendkívül izgat a színház világa. Ráadásul az előadás közös alkotás, hiszen az én szövegemhez hozzáteszi a magáét a rendező, a dramaturg, a színészek, az ilyen közösségi munka pedig vonz engem (annak ellenére, hogy folyamatos menekülésben vagyok, mert az íráshoz szükségem van a magányra és a nyugalomra, ezek pedig ritkán jutnak ki). A dráma elméletéről sokat tanultam az egyetemen, ám a színműíráshoz ennél sokkal többre van szükség, többek között arra is, hogy az ember részese legyen a próbafolyamatnak, együtt lélegezzen, mint egy kórusban, a színészekkel és a rendezővel, így a következő drámánál már gyakorlati dolgok is eszébe jutnak, például hogyan játszassa be a teret, hogyan használja ki a rendelkezésére álló erősségeket. A novelláskötetnél említett szerkesztési feladatok a drámában még hangsúlyosabbak, hiszen a második, harmadik felvonás végén is fenn kell tartani a néző érdeklődését. Így – bár sokat tanultam a trafóbeli előadás próbafolyamata során – igyekszem sokat tanulni színházelméletből, a rendezésről, a dramaturgiáról. Az, hogy megjelent a Bárkaonline-on (illetve megjelenőben van a József Attila Kör Reaktív-kötetében) drámám, részt vettem az Okuláré projekt egyik körében, így Calgaryban, Brnóban is volt felolvasószínházi bemutatóm, azt jelenti, hogy valószínűleg jó úton járok – de már nem az elmélet, hanem a tapasztalás az, ami érdekel, most elsősorban a dráma időrendisége és a technika szerepeltetése. Forgatom a (kortárs) drámaköteteket, nézek értékes előadásokat, és ezekről néha írok is. A kritikaírásba épp csak belekóstoltam, nem mondhatom, hogy nagyon szigorú lennék – ez annak is köszönhető, hogy én a szerzői oldalon jobban otthon érzem magam.
Ez a sokfelé figyelő íróember azonban főállásban magyartanár. Mi tartott mindeddig a pályán, milyen örömöket lelsz a napi szintű oktatásban?
Csak iskolában tudom magam elképzelni, vagy irodalomközelben, az olyan állásokat pedig errefelé nem vagdalják az ember után, így marad az első választás. Talán nem is baj, mert kell az írástól egy kis távolság, ha abból élhetnék, talán az utcára se mennék ki, így viszont kicsit függetlenebbnek is érzem magam. Hálás vagyok a tanítványaimnak, hogy a földön tartanak. Latint jobban szerettem tanítani, a magyar csak ehhez kötött választás volt, de a szakközépiskolában nem mutatkozik nagy igény a klasszikus tudásra, így a nyelvből csak az írás során profitálok. Régebben tanárnak gondoltam magam, akinek az a feladata, hogy a tudást közvetítse, mostanában viszont a pedagógiát tartom fontosabbnak, főleg ilyen „kemény terepen”, ahol én dolgozom, sok hátrányos helyzetű gyerek között, akik közül sokaknak mi jelentjük a felnőtt mintát. Főleg fiúkat tanítok, a múltkor láttam egy osztályképen, hogy én vagyok a legkisebb köztük – örülök, hogy hallgatnak rám, és boldogság, hogy vannak érdeklődő, tehetséges gyerekek, akik mellém szegődnek, velük külön is foglalkozom. A mindennapokban meg Facebookon nevelem a más gyerekét, telefonáltam már intenzív osztályra haldokló diákom miatt, és vettem ki gyereket a saját apja kezéből: nem az a fajta munka ez, amit délután négykor befejez az ember. Csontig tudok fáradni, de olyankor átmenekülök a másik életembe, ami az írás.
(Kérdezett: Farkas Wellmann Éva)
