Megkérdeztük Szabó T. Annát

Néhány hete látott napvilágot első novelláskötete, a Törésteszt. Az indító, Origó címet viselő írást Szűcs Attila A fekete fürdőruha című festménye ihlette. Erősen költői próza ez, mintha verssé akart volna válni. Mitől függ, hogy egy-egy élményből, benyomásból vers vagy próza kíván megszületni?

Van vers, van próza, és van az átmenet, a szabadvershez közelítő nagyon ritmikus próza. Már a Villany című verseskötetemben is volt egy hasonló szöveg, Hársfa volt a címe, mely nem történetet mondott el, hanem egy embert mutatott, mint egy erős fotó vagy zenével kísért videoklip. Abban a kötetben vannak balladák, a Gyehenna ciklusban, azok is arcokat és sorsokat mutatnak meg. Azt hiszem, az a kérdés, hogy a hangot hallom-e, vagy a képet látom-e meg először. Verset nem tudok csak képből írni, ott a zenét is meg kell hallanom; a prózánál a szöveg zenéje menet közben alakul, ott a képből és a történetből dolgozom, a hangot csak közben hallom meg hozzá, ahogy mondatról mondatra haladok előre. A versnél egészen más a helyzet, ott mintha kész lenne egy szöveg már előre, és én a kilógó csücskénél fogva húzom-húzom, amíg meg nem szerzem a zsákmányt egészen. Mint egy kutya a kendőt: megragadom a ritmust, és addig el nem eresztem, amíg ki nem bomlik előttem a teljes minta. A próza ilyen szempontból keservesebb folyamat, mert nincsen készen, nekem kell az egész kendőt megszőnöm. A vershez közelítő szövegek (ilyen csak néhány van a Töréstesztben) a vers ritmusát hordozzák, tehát az indulat megelőzi magát a szöveget. A prózában előbb a szöveg van, abba költözik be munka közben az indulat.

Azt olvastam, hogy korábban a Robbanótest címet akarta adni a kötetnek. A végleges változatot sokkal kifejezőbbnek érzem. Miért döntött emellett? Hogyan húzódik végig a címben megjelenő motívum, s miként határozzák meg szereplői sorsát a törések, szakadások, sérülések?

Érdekes, hogy amióta ezzel a címmel jelent meg a könyv, állandóan üvegszilánkok vesznek körül: hol egy borospohár törik el, hol egy tányér… És nem is töröm őket, csak leverem vagy lezuhannak. Ez másféle törés, mint amikor indulatból vág oda valamit az ember; sokkal kevésbé tanulságos. A Robbanótest cím is a túlfeszültségről szólt volna, az azonos című novellát évekig hordoztam magamban, amíg sikerült végre letennem. A robbanás nem véletlen, hosszú folyamat vagy hosszú némaság előzi meg; Rakovszky Zsuzsa Párbeszéd az időről című versének részlete jut eszembe:

„Ahogy az akna negyven éven át
ott vár a sűrű gazban
a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
jéglapba zárva évtizedeket
kivár a gyűlölet, a szeretet...”

A Törésteszt cím már ezt a pontot, a robbanás, a szilánkra esés pillanatát rögzíti. Amikor meglett a cím, láttam, hogy szinte minden novellában ott van ez a töréspont, rengeteg benne az üvegszilánk; de nekem azért is fontos volt, mert a „test” és a „teszt” szó rokonságát hallom benne, és benne van a „rés” is, ami számomra nagyon telített szó. A másik vonatkozása pedig az, hogy amióta rendszeresen vezetek autót, tudom, hogy csak egy töredékmásodperc választja el az életet a haláltól, vagy az épet a szilánktól. A volán mögött mindannyian kísérleti bábuk vagyunk, gyenge testek a sors kezében. A volán a kezünkben van ugyan, de mégsem lehetünk az urai a helyzetnek. Lehetnek bármilyen jók a reflexeink vagy az idegeink, soha nem teljesen rajtunk múlik, hogy mi fog történni.

Legtöbbször nők, olykor férfiak perspektívájából mutatkoznak meg bizonyos élethelyzetek, gyakran monológot adnak elő a szereplők. Hogyan alakította ki a megszólaló figurák hangját?

Mindig tudtam, ki szólal meg, és nagyon ritkán tudtam szeretni a szereplőket. Mindenki magabiztosan mondta a hülyeségeket a fejemben, én csak hagytam őket beszélni. Nemcsak a nők sebződnek vagy sérülnek, a férfiak is, csak ők kevésbé hajlandók szembenézni a sebezhetőségükkel. Egy biztos: a szerelem kiszolgáltatottá tesz mindenkit, de a gyűlölet még kiszolgáltatottabbá. Azt szoktam mondani, hogy a Törésteszt a harag könyve. Arról a pontról szól, amikor muszáj elmondani, ami bánt. A nők többször beszélik ki a sebeiket, csak ezért van több női hang a kötetben.

Szembetűnő, hogy egy-két kivételtől eltekintve viszonylag rövid szövegekkel találkozunk, ezért is fért el a kötetben közel ötven. Ez a forma jobban kezére áll?

Megtévesztő ez, azt hiszem – úgy festhet, mintha csak azért írnék röviden, mert ez a terjedelem közelebb áll a vershez. Igen, a vers rövidtávfutás, de ugyanolyan szellemi erőnlétet követel, mint a maraton, és egy verseskötet már nem sprintelés. A novellák terjedelmét a megjelenésük helye határozta meg, ebben a kötetben például nagyon sok olyan szöveg van, amit felkérésre írtam, főleg a Nők Lapja számára; tárcának kérték tehát, de én igyekeztem fokozni a szövegek teherbírását. 4500 leütés kevés, de sokat tanultam a terjedelmi korlátokból. A hosszabb írások főleg a Mozgó Világban jelentek meg, ezek már inkább határidőtlen szövegek, tehát sokszor közelebb állnak hozzám, vagy ahhoz, amit leginkább el akarok mondani. Eredetileg egy divat és test témájú kötetet terveztem, de aztán egy indulattérkép lett belőle.

Azért is hoztam szóba a próza rövidségét, mert a novellák után előbb-utóbb megfogalmazódik az olvasókban és a kritikusokban a regénnyel szembeni várakozás. Önnek vannak elképzelései a nagyobb epikai formákkal kapcsolatban?

Igen, vannak. Ebbe a könyvbe is sok olyan anyag bekerült, ami eredetileg regényrészlet volt, de aztán megtalálta a helyét ebben a mintázatban. A regényhez nagy elszántság kell, és szigorú munkaidő. Mihelyst megtanulok nemet mondani a sokasodó feladatokra, és elég önző leszek hozzá, nekifutok a regénynek megint. Ha nem, akkor az én hibám. Ha nem sikerül, akkor csak magamra vethetek. A regényhez erő is kell, nemcsak idő.

Tavasszal az ön fordításában mutatja be a Radnóti Színház Shakespeare Téli rege című darabját. Shakespeare-rel foglalkozott már korábban is, a dráma sem áll távol öntől. Milyen kihívást jelent ez a munka?

Igen, nagyon sokat dolgoztam színházaknak, több drámát lefordítottam már, és tizenkét hosszabb-rövidebb darabot írtam a versek és a próza mellett. Fordítottam én mindenfélét, de Shakespeare más: sokkal intenzívebb, telítettebb, és egyben játékosabb szöveg, rengeteg jelentésrétege van – én a doktori disszertációmat is Shakespeare-fordításból írtam, úgyhogy igen régen foglalkozom az ő verseivel és darabjaival. Hihetetlenül sokat tanultam tőle. A legnehezebb megtalálni az egyensúlyt a telített nyelv és a színház gesztusokkal megtámogatott könnyedsége, gördülékenysége között, mert Shakespeare, hiába ízig-vérig színházi ember, vérbeli költő is egyben, aki nem hagy veszni egyetlen lehetséges szójátékot és szóképet sem, és bizony nem egyértelműségekkel, hanem kétértelműségekkel operál; ráadásul a mondatszerkezete sem mindig leányálom. Fordítás közben, vagy még inkább fordítás után nagyon hiányzott kedves tanárom és mesterem, Géher István figyelme, akivel szóról szóra végigbeszélhettük volna a szöveget. Most már csak a tanítványai maradtak, velük fogom átolvasni a végső verziót, de előbb még Morcsányi Gézával és Valló Péterrel tárgyaljuk végig a színházi változatot. Ez is sok izgalmat tartogat.

(Kérdezett: Ménesi Gábor)

Főoldal

2016. december 12.

Vissza