Megkérdeztük Jenei Gyulát
„Én úgy vagyok” – ezzel a József Attila-utalással indítod legutóbbi verseskönyved (Isteni műhiba, Tiszatáj Könyvek, 2024), és a „jóvátehetetlen isteni műhibát” mint a világban lévő „mulasztások, orvosi tévedések” forrását említve zárod. Innen nézve a kötet versei felfoghatók állomásoknak egy úton, amelyen haladva eljutunk az idézett felismerésig. Milyen tapasztalat táplálja ezt az elképzelést – valóban odaföntről ered minden botlásunk és kudarcunk? Pedig a kötet egyes verseiben az Isten létezésébe vetett hit is mintha ingatag lábakon állna.
Minden vers tekinthető állomásnak, de hogy a sínek hová vezetnek, arról fogalmam sincs. Az isteni műhiba inkább a lét értelmének vagy értelmetlenségének metaforizálása ebben a versben. Isten számomra toposz. Nem vagyok hívő, de megértéssel fordulok hívő embertársaimhoz, s csak remélni tudom, hogy ők is megbocsájtják, hogy nekem nem sikerült megtalálnom istent. Az Isteni műhiba című hosszúversem pedig egy játék. Én, a hipochonder áttanulmányoztam Czeizel Endre egyik könyvét, amelyben huszonegy magyar költő betegség-, illetve haldoklástörténetét írja le Balassitól Berzsenyin, Adyn, Kosztolányin, Füst Milánon át, Pilinszkyig, Weöresig. Ezeket a valóságos végeket képzeltem újra kicsit eltorzítva, kicsit módosítva saját, lehetséges halálként.
A könyv hét ciklusból áll, mindegyik címe többes számú toposz, például Hagyományok, Utak, Halálok. Milyen elképzelés formálta az Isteni műhiba szerkezetét?
Egyszerűen összegyűlt valamennyi versem az utóbbi hat-hét évben, s ezeket igyekeztem csoportosítani tematikailag. Így sikerült. Ez a csoportosítás szervezi a kötetet.
A Távolságok ciklust külön érdekesnek találtam, benne az USA-élményedhez köthető nyolc vers kapott helyet. Nem gondoltál arra, hogy akár önálló könyvvé bővítsd ezt a rendkívül sok irányban nyitott anyagot?
Pár éve néhány napra eljutottam az Egyesült Államokba. A gimnáziumba, ahol tanítok, New Yorkból érkezett egy nyelvi lektor, Diana Senechal, aki elkezdte fordítani a verseimet, s ő hívott meg a feleségemmel együtt egy dallasi irodalmi rendezvénysorozatra. Tényleg nem akartam menni – féltem, félek a repüléstől. Korábban is kiutazhattam volna, amikor Ferdinandy György elintézte, hogy Miamiban spanyol nyelvű verseskötetem jelenjen meg. Gyurka sok magyar írót kivitt így könyvbemutatóra Floridába, engem nem sikerült. Diana cselesebb volt, az utazás előtt egy évvel a feleségemet környékezte meg, aki viszont szeretett volna menni, s én megígértem neki, hogy jó, akkor egy év múlva. Az még messze volt nagyon, addig annyi minden történhetett volna, akár meg is halhatok. Amerika kultúrsokk volt számomra. Érdekes, jó élmény. Tudtam, elhatároztam, hogy valamit fogok írni róla. Versek lettek, s ennyi. Ragozhatnám még, de kötetnyi nem lenne, erőltetni pedig nem akarom.
Számos versben észlelhető bizonytalanság, kétely: „alig tudok valamit”, „nem tudom”, „talán”, „lehet, hogy ma sem, de lehet, hogy / ma már igen.” A versekben megszólaló én, aki valószínűsíthetően inkább te, mer esendőnek, gyávának, gyöngének látszani. Az isteni műhibán kívül tapasztaltál bármiféle bizonyosságot a versek formába öntése és kötetbe rendezése során?
A bizonytalanság bizonyosságát sokszor megtapasztalom. De komolyan: tényleg ezt érzem. Annyira esetleges és viszonylagos minden: egészség, közérzet, politika. Itt van a mesterséges intelligencia, most rakunk össze erről egy blokkot az Esőben. Miközben csodálatos dolog, és valószínűleg egy csomó jó oldala is van, pl. az egészségügyben, ugyanakkor ijesztő is. Számomra főleg humán területen. Ha kapok egy verset vagy kritikát a folyóiratba, honnan tudjam, hogy ember írta-e, vagy gép. Persze talán még el lehet dönteni, de egyre kifinomultabbak a programok. Másrészt az ember mindig manipulálta a környezetét, a mesterséges intelligenciával pedig ezt mindennél durvábban lehet gyakorolni – a politikában is.
A versekre visszatérve: írom is valahol, csak abban vagyok bátor, hogy néha bevallom a gyávaságomat. Az esendőséget, a bizonytalanságot. Érdekes az internetes közösségi tér is. Pörgetem a posztokat, kommenteket, s megijeszt, hogy érzékenynek, értelmesnek hitt emberek, írók is, milyen magabiztossággal állítanak ezt-azt a világ dolgairól. Sokszor valami erkölcsi magaslatra képzelve magukat rugdosnak, próbálnak sárba taposni olyan ellenvéleményeket, amelyekről inkább beszélni, vitatkozni kellene. De nem, egyszerűbb falkába verődve csaholni a másik falkára. Valószínűleg ez az ember lényege, s mindig is így volt, csak a mai kommunikációs térben ez felhangosítva, direktebben mutatja magát. Nyilván nekem is van sarkos véleményem erről-arról, olyankor kicsit meg is rettenek, miben különbözök az acsargóktól. Nyilván semmiben. Ugyanaz az evolúció határozza meg a viselkedésünket: félelmeinket, igazodásainkat.
Régen rátaláltál már a hangodra, mostani, alapvetően élőbeszédszerű verseidet olvasva is azonnal felismerhető a rád jellemző nyelv és látás. Sőt még a Tiszatáj oldalán közölt naplójegyzeteid, az Aprósütemények világára is emlékeztetnek. Hogyan dől el, mit írsz meg bölcselkedő, töprengő versben, és minek a megfogalmazásához áll kézre jobban az esszéisztikus próza?
Erre is mondhatnám, hogy nem tudom. Egyébként vannak átírt dolgaim, versből prózába, prózából versbe. Néha szinte magam is szélhámosságnak érzem ezt az átjárást, máskor viszont nem. Amit versbe tördelek, azt annak is érzem, szabadversnek, de persze nem csak a tördelés dönti el, hanem a szavak összeválogatása, a mondatritmus, meg hogy minek akarom olvasni. De az is lehet, hogy néha nagyon kicsi az eltérés. Úgyhogy, tényleg nem tudom.
Következetesen használt epikus nyelv ide vagy oda, ez a részlet kifejezetten lírai: „s kellenének könyvek, amikkel kitámasztom az éjszakát, / hogy ne zuhanjon rám a semmi.” Az irodalom csakugyan segít? Neked mi segít mostanában, mit olvasol?
Szerintem segít. Egy könyv, egy film, egy zene… Sorolhatnám a különböző művészeti ágakat. De a gondolat is segíthet, egy jó vita. Vagy egy beszélgetés. Emberi kapcsolatok. Egy időben azt találtam ki, hogy nincs is feltétlenül szükség irodalomra. Egy kocsmatársaság helyettesítheti a verseket, regényeket. Mert mi a beszélgetés is? Történetmesélés, tömény líra, nyelvi játék. De azért ebben sem vagyok biztos. Már hogy helyettesíti. Mondjuk, jó ideje elég ritkán járok kocsmába, túlságosan élénk társasági életet sem élek, úgyhogy talán szükségem van pótszerekre: könyvekre. Hogy éppen most mit olvasok, az esetleges, inkább azokat említeném, amelyek az utóbbi hónapokban meghatározóak voltak. Darvasi László regénye, a Neandervölgyiek. Minden benne van: a költészet, a történelem, az ember. Oravecz Imre Alkonynaplója is magába rántott. Egyébként neki is kérdése, vajon mi különbözteti meg némelyik naplóbejegyzését a verstől, és viszont. Aztán Szabó Magda. Korábban alig olvastam tőle, ősszel viszont kezembe került a Freskó című regénye. Szerintem világirodalom.
(Kérdezett: Kiss László)
