Megkérdeztük


Zalán Tibor



Zalán Tibort kérdeztük a szeme színéről, a hibernált angyalokról és Janus Pannoniusról



Életét és pályáját végletek és legendák kísérik. Majdnem 30 évvel ezelőtt, minden különösebb irodalmi előélet, háttér nélkül veszi magának a bátorságot, hogy az Életünkben Arctalan nemzedék címmel röpiratot tegyen közzé. Keresetlen nyíltsággal fogalmazza meg a maga lesújtó véleményét a korszak irodalmi állapotáról, s ezzel elindítja az úgynevezett fiatal írókról, jeles irodalmi lapok hasábjain kibontakozó vitát. Később tudatosul benne, hogy egyedül a mű megformálásának a minősége számít.  

- Ön a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója. Életműve jelentős; a kritikusok szerint az ezredfordulós válság- vagy krízisérzet költője, írója, drámaírója, de ír hangjátékokat, meséket, bábjátékot, esszét, kritikát és még sorolhatnánk. Volt tanár, szerkesztő, pályakezdők elindítója, és ezt az évadot a Békéscsabai Jókai Színházban kezdte. A honlapján lévő rövid curriculum vitae utolsó mondata ez: „Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.” Most milyen színű a szeme? Vagyis azt szeretném kérdezni, hogy érzi magát az új munkahelyén?  

- A szemem színe sötétzöld, de ha csak a munkahelyem felől néznénk, biztosan kék fénytörésben látnánk ezeket a gyakran alvatlanságtól véreres szemeket. Értem ezen, hogy a Békés Megyei Jókai Színházban nagyon jól érzem magam, és ennek több oka van. Ha érdekli, nem terjengősen, de kicsit részletesen meg is indoklom. Úgyis ritkaságnak számít, ha olyanokat mondok, hogy jól érzem magamat, és dicsérem a környezetemet. Nem is tudom, volt-e ilyen az utóbbi pár évtizedben… Számomra nagyon fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzam együtt, akiket becsülök, s ha lehet, szeretek is, akik a szemembe néznek, és nem a tarkómat fixírozzák egyfolytában. Kezdjük a hal fejénél. Fekete Péter igazgató elhívott a színházába, és pontosan az történik velem, amit ígért. Szabadon dolgozhatok, csak akkor hív, ha valamiért szüksége van rám, ha nincs, akkor rám bízza, mivel töltöm az időmet Békéscsabán. Én is csak akkor keresem, ha dolgom van vele, gyakran látom száguldani egyik helyről a másikra, de fölöslegesnek tartanám csak azért megállítani, hogy jelezzem, bent vagyok a munkahelyemen, végzem a munkámat. Folytassuk az én fejemnél. A fejemtől nem messze Merő Béla rendező alszik, egy fal van közöttünk, aki a barátom, és évek óta a munka- és eszmetársam. Együtt rugdostak ki bennünket innen-onnan, hol őt, hol engem, hol mindkettőnket egyszerre. Sokra becsülöm, büszke vagyok a barátságára, mindketten komolyan vesszük a színházat és a tanítást itt Békéscsabán, és szeretünk a piacon bolyongani. A bolyongásról eszembe jutnak a színészek, akikkel hol itt, hol ott találkozom össze az utcán – csak ritkán a színészklubban, nem vagyok klubokban tenyésző ember. Különben is, a klub az elfáradt színészek birodalma – egy dramaturg a lakásában fáradja magát össze. Úgy tűnik fel, kedvelnek és becsülnek engem, és én is tisztelem, szeretem őket, a munkájukat, imádom nézni, ahogy nekifeszülnek egy-egy feladatnak. Remélem, a „fölszálló ágban vagyunk” szlogen megvalósításához én is hozzájárulhatok a magam szerény lehetőségeivel és képességeivel. Amíg azt látom, hogy nagyon akar és húz a csapat, addig nagyon bízom az ittlétem értelmében. S még nem beszéltem a tanítványaimról, a nem színész színházi barátokról, a nem színházi városi ismerősökről, cimborákról, költő- és művésztársakról… A zöld tehát nem Békéscsaba miatt van. Békéscsaba kék, remélem, sokáig az is marad. (Sokat betegeskedem mostanában, meg mindenféle bajaim támadnak, váratlanul és orvul – de ez már egy másik, s eléggé rossz lemez.)

- Ez az évad a Jókai Színházban magyar szerzők évadja lesz. A tervek szerint tavasszal bemutatják Móra Ferenc-Zalán Tibor A rab ember fiai című drámáját is, ám most december 1-én számomra meglepetésként, Janus Pannoniusról írt vadonatúj művét mutatták be, Midőn halni készült címmel. A darab keletkezéséről annyit olvashattunk, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztérium tavaszi pályázatára készült, amelyre reneszánsz kori témát kértek, és Ön, Merő Béla rendező kérésére rekordidő alatt írta meg ezt a drámát, amely – őt idézem -szépséges nyelvezetű, humoros és lírai s ezzel együtt filozofikus. (A dráma is és Merő Béla értelmező esszéje is olvasható a Bárka legújabb, 6. számában.) Hogy sikerült szinte két hét alatt elkészülnie vele? Ilyen jóban van a reneszánsszal?

- Éppen magammal voltam jóban, és Merő Bélával. A rendező ötlete volt, hogy a reneszánsz-pályázatot piszkáljuk meg egy Janus-darabbal. Hátha. Rettenetesen ellene voltam a dolognak. Költőnek költőről írni, ráadásul olyanról, akinek a műve csak az őt kutatók számára ismert, százezer éve nem adtak ki Janus-összest, talán nem is lenne rá igény, az életét foltokban ismerjük, ezek a foltok sem túl lényegesek, az iskolai tankönyvek és szöveggyűjtemények meglehetősen használhatatlan, szobor-Janust közvetítenek a gyerekek felé, akik ennek megfelelően érdektelennek és unalmasnak tartják. Akkor meg minek, kinek erőlködjünk? De Merő mindenféle üstökösökről beszélt, meg magunkról, meg küldött nekem anyagot, és olyanokat mondott, hogy vannak örök emberi, etikai, művészi problémák, amikkel természetesen nem mentem sokra. De bíztam az ösztönében. Megkerestem Szörényi Lászlót, az Irodalomtudományi Intézet igazgatóját, és Jankovics Józsefet, a helyettesét, akiket a barátaimként tisztelhetek, és anyagot kértem tőlük. Olyasmiket, amik nincsenek benne a tan- és egyéb könyvekben. Szörényi egy tanulmányát adta, aminek jó hasznát vettem, Jankovics könyveket és elemzéseket válogatott össze, amelyek szintén nagyot löktek rajtam. Igazából az életmű hiátusai izgattak a legjobban.  Egyszerre azon kaptam magamat, hogy januszozom az utcán, mátyásozom a villamoson, kezdett roppant érdekelni a kettejük küzdelme, a lázadás titka és megfejthetetlensége, a megtorlás Janus-arcúsága, visszamerültem a költő ifjúságába, itáliai bolyongásai színhelyeire képzeltem magamat… Már csak nézőpontot kellett találni. Ha nem is egzisztenciális pillanatot használok, de egy halál közeli állapotból indítom a darabot. Nem összegez a haldokló Janus, hanem vizionál, és a víziók egy ponton őt magát is vizionálni kezdik – ami nem dramaturgiai tévedés, hanem emberi pillanat. Izgalmas munka volt. Az, hogy tegnap az utcán megszólít egy férfi, és vitatkozni kezd velem a Vitéz-féle összeesküvés általam tételezett okait firtatva, azt jelenti, a közönségnek az előadás élmény, és tovább gondolható esemény.

- A Rettenetes görög vitéz című darabját, amely Thészeusz ifjúkoráról szól, a Stúdió K bábelőadásában láthatjuk. A kritikák dicsérik és legfőbb erényének tartják, hogy a görög mitológiában a legelemibb népmesét látja meg. Életművét tekintve Ön sok mesét írt, adaptált, ezek szerint fontosnak tartja a mesét. Miért? 

- Nem akarom sem Önt, sem a közönséget megtéveszteni. A meséket – négy mesekönyvem jelent meg (és egy gyermekvers-kötetem) a gyerekeimnek írtam, és le is szoktam róluk, amikor kinőttek a mesés korszakukból. Az adaptációk története gyakorlatilag mindig megrendelés, tehát nem én tartom fontosnak a meséket színpadra rakni, hanem a színházak. Több mint egy évtizeden keresztül bábszínházban dolgoztam, ahol természetesen kötelességem volt adaptációk készítése és készíttetése. S mivel ezek többnyire jól sikerültek, egy idő után sok helyről kerestek meg, de csak ritkán kértek saját mesét. A bábszínházak is meg akarnak élni, nem mindegy, hogy a színház homlokzatán a Zalán név van-e, vagy az Andersené; annyit talán már elértem, hogy néha mindkettő jól jön egyes színházaknak. Tehát, csúnyán fogalmazva, félig-meddig megélhetési gyermekíró vagyok. Ugyanakkor, nagyon élvezem az adaptálást, ami gyakorlatilag adoptálás is egyben, és szívesen csinálom. Büszke vagyok például arra, hogy a kecskeméti Ciróka Bábszínháznak gyakorlatilag úgy vagyok házi szerzője, hogy soha nem dolgoztam náluk, legfeljebb nekik. A mese egyébként nyilván fontos, az kell legyen a gyerekek életében, én szeretem a gyerekeket, így az én életemben is megvan a helyi értéke. A Rettenetes görög vitéz a rettenetes Fodor Tamás rettenetes agyának a rettenetes találmánya, egyébként, Rettentő görög vitéz a címe, de ha nem téveszti el a kérdésében, akkor most nem tudok eljátszani a rettenetes szóval, szóval, Fodor keresett meg, ez talán a negyedik-ötödik közös munkánk, hogy játsszadozzunk el a mitológiával, annak is egy nagy és nagyon ismert alakjával, legyünk szemtelenek, tiszteletlenek, egy a fontos: nevessenek a gyerekek és a felnőttek. Nagyon nagy a siker, aminek örülök, amire büszke vagyok, de azt is tudom, hogy csak részben az én érdemem – kellett hozzá egy nagy rendező és egy nagyon-nagyon jó csapat, a Stúdió K.

- Egyik versében utalást tesz arra, milyen viszonyban van a verssel, idézem: „vers hibernált angyal hátulról támadsz / … sírsz amikor hűtlenkednék már / s jobb kurvákra vágyom utcasarkon riszáló rongy novellákra/ lengőmellű dramolettekre vágyom a vörössel elárasztott / ócska bárban. Rúzsozott szájú hangjátékokra a szögesdróttal/ határolt játszótereken.” - továbbra is így gondol a versre? A drámára?

- Teljes mértékben, sőt, ha lehet, a helyzet rosszabb, mert azóta regényeket is írtam, nem csak rongy novellákat, dramoletteket és rúzsozott szájú hangjátékokat, az ócska bár még ócskább lett, a szögesdrótot ugyan már lebontották, de a játszótér helyén szupermarket épült. A vers mind jobban kimerít, és mind végletesebb állapotokba sodor. Nem szeretek verset írni már, ezzel ellentétben egyre többször és több helyről kérnek verset tőlem. Ha tudok, adok. A dráma. A dráma nyilván nem angyal, nem kurva, nem lengő mellű lánylény, nem rúzsozott szájú démon, aki a játszótér sarkán ténfereg kuncsaft után. A dráma leginkább rossz és házsártos feleség. Egyfolytában otthon tartja az embert, kiéhezteti, de csak ritkán ízlik a falat, amit ad, rábízza a takarítást, egyfolytában dolgoztatja, bevásárolni küldi, lekergeti a szeméttel, elszedi az energiáit, és nem tölti fel újra, ráadásul meg is csalja folyamatosan, színházigazgatókkal, rendezőkkel, színészekkel, súgókkal, világosítókkal, hangosítókkal… Esetemben, sajnos, dramaturggal csak ritkán. Most akkor örüljek?

- Az idei termései: egy haikukötet, és egy dráma. Vagy valamit kihagytam? Mi van soron ezek után a „léleknaptárában”?

- Kihagyott legalább két dolgot, de nem kell feltétlenül rájuk kérdeznie. A haiku-kötet gyakorlatilag Sára lányom műve, aki Senecából doktorál éppen, és kedvtelésből kiválogatta és megszerkesztette nekem több száz versből a Napkút kiadó által kért karcsú kötetet. Meg kell jegyezzem, megbecsülés volt, hogy a Japán cédrus című haiku-kötetsorozatát épp az én munkáimmal indította el a kiadó. Tehát, olyan sok munkám nem volt benne, legfeljebb annyi, hogy Kovács Péter festő-barátommal elképzeljük az ideális könyvet, amit Szondi Bence meg is valósított a tervezőasztalán.  A Janus-drámáról már beszéltünk. Idén elvállaltam, hogy az Élet és Irodalomban négyhetente tárcát írok, és ezt meg is tettem, mert nem tehettem másként. Összegyűlt egy kötetre való, egy kiadó pedig még a tavasszal megkeresett, hogy bármit kiadna tőlem. Azt hiszem, ezeket a tárcákat fogom odaadni nekik, könyvhétre akár meg is jelenhet. A végére hagytam a slusszpoént. Még egy drámát írtam idén, illetve írok egyfolytában, a januári olvasópróbáig: Móra Rab ember fiai című kisregényéből írok az igazgató szándéka szerint nagy történelmi, Seregi rendező szándéka szerint kisebb történelmi, de egyúttal szórakoztató és ifjúsági (is), a magam szándékai szerint kissé műfajtalan, de használható színpadi művet a Jókai Színház számára. Nehéz munka, sovány az anyag – ha leszedjük az adomázni és szavakkal cicomázni szerető, nagyon jól író Mórát a cselekmény-vázról, alig marad valami. Hogyan lesz ebből két felvonás? Januárban már én is bölcsebb leszek.

- Önt idézem egy interjúból: „Régen túljutottam azon, hogy a lírát, az irodalmat önkifejezésre használjam. Egészen másról van már szó itt.” – Megkérdezhetem, hogy miről?

- A vers számomra szerkezet. Forma. A líra megszólalás. Az is forma. Tehát, már csak a formával való küzdelemről van szó. Az életem nem érdekel, a versekben sem, az irodalom még kevésbé. A halálom annál inkább. Az is egy forma. A halál. És egyre tökéletesebb létformaként rajzolja ki magát előttem.



                    (Szepesi Dóra)










2008. december 24.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiGrecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente versei
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png