Vörös István
Berlin s Berlin között
Vörös Istvánt kérdeztük a megteremtett zsenialitásról, a folyamatos lemondásról és mester-tanítvány viszonyról
Vörös Istvánt a Pázmány Egyetemen indított Kreatív Írás Program során ismertem meg személyesen. A Tanár Úr nem csak a szépírás fortélyaiba vezetett be, de azt is tőle tudom, hogy egész életünkben olvasni tanulunk. Két előadás között a Cseh Tanszék tanári szobájának jótékony félhomályában olvastam gondolatait íróvá válásról, fogyatékosságról és zsenialitásról, mester és tanítvány kapcsolatáról, német-magyar barátságról és Berlin-közöttiségről. Kellemes olvasgatást! Misi fia egészen fiatal kora óta filmrendezőnek készül. A Tanár Úrban mikor fogalmazódott meg, hogy író akar lenni?
Én is készültem filmrendezőnek, és forgattam amatőr filmeket. Nagyon sok minden akartam lenni, ami azt hiszem, egészséges. Mozdonyvezető nem, inkább fizikus meg csillagász, ilyesmik nagyon sokáig érdekeltek. Általános iskola vége felé kezdtem írni humoreszkeket meg fantasztikus novellákat. Ez nem volt olyan értelemben komoly, hogy közben az irodalmat azért alapvetően hülyeségnek gondoltam. Aztán rájöttem, hogy a képzeletnek az a szárnyalása, amit a természettudományban kerestem, sokkal inkább a művészetben van meg. Először a szürrealizmust fedeztem föl magamnak második gimnáziumban. Ettől kezdve ez az egyik cél volt, hogy esetleg jó lenne írónak lenni.
Mik voltak gyermekkorának legmeghatározóbb olvasmányélményei?
Az első könyv, amit egy egész nyáron keresztül olvastam, a Tokei-Ihto visszatér című indiánkönyv volt. Elég nehezen tanultam meg olvasni. A tanítványoknak is mondom – nyilván Ádám, maga is hallotta tőlem –, hogy egész életünkben olvasni tanulunk. Nagyon sokáig természettudományi könyveket olvastam, de azért mindig volt szépirodalom is, ami a kezembe került. Akkor azért jobb volt a merítés. Ami mostanában véletlenül az ember kezébe kerülhet, attól rémesen kiszolgáltatott a hülyeségnek. A Švejket még általános iskolás koromban olvastam, amire azt lehetne mondani, hogy lám-lám, cseh szakos lettem, de nincs közvetlen összefüggés. Elég hamar kialakult, hogy az olvasás hozzátartozik a mindennapi életemhez. Az is elég hamar kialakult, hogy egyszerre több könyvet olvasok. Volt egy olyan időszak, amikor ez ellen tudatosan küzdöttem. Később rájöttem, hogy nem kell az embernek a saját olvasási szokásai ellen küzdenie, mert az a jellemét, vagy a dolgokhoz való viszonyát is tükrözi. Írni is ugyanúgy írok, ahogy olvasok: egyszerre több mindent csinálok. Ez ambicionált is kamasz koromban, hogy mondjuk valakivel beszélgetek, és azért még tudjam, hogy mi történik körülöttem. Ezt próbáltam eljátszani. Ha valamilyen jó tulajdonságot kinézünk magunknak, azt el kell játszani, és aztán egyre jobban beletanulunk. Ezt kiszélesítve akár a zsenialitásra is gondolok: van, aki zseninek születik és van, aki meg zsenivé képzi magát. Sokszor az a jobb, ha az ember képzi magát zsenivé, mert azért meg kell küzdenie és megbecsüli. Mindegyikünknek jár, hogy zseni legyen, és mindegyikünk el is tudja érni. Együtt dolgozom a Balthazár Színházzal, ahol az úgynevezett szellemi fogyatékosok közül egyes színészek már a nagy színész kategóriába tartoznak.
Lesz folytatása ennek a munkának?
Most épp nem dolgozunk, a legutóbbi premier márciusban volt. Ez a harmadik darab, amit kifejezetten nekik írtam, a rendező aktuális elgondolásai szerint. Az is szempont volt, hogy mik a színház lehetőségei, mik a színészek habitusából következő lehetőségek. Túlságosan agresszív szándékú dolgokat például nem lehet az ő nyitott és tiszta szívüknek írni. Nagyon érdekes úgy eleget tenni egy ilyen elvárásnak, hogy ez ne legyen szocreál, vagy bármilyen ideológiát szolgáló tanköltemény. A kor éppen arról szól, hogy minél szélsőségesebben, minél agresszívebben fejezzük ki magunkat. Lehetséges a lényegről beszélni szelíd eszközökkel is. A most bemutatott darabnak például volt egy olyan címváltozata, hogy A követ cipelő ördög, de eleve nem lehetett ez a cím, mert nagyon nyomasztotta volna őket. Végül Kőválasz lett a darab címe, amelyben a Szent Zénó templom építésekor egy ördöggel vitetik be a keresztelőmedencét. Az ördög beemeli a követ, de nem mehet be a templomba. A szent meggyóntatja és feloldozza, így bűntelen ördög lesz. Ez a félig-meddig megjavult ördög kapcsolatba kerül az egyik szereplővel, amit egy Faust-jelenetből indítottam. Aztán a rendező mondta, hogy ez a hülyeség az elején fölösleges. Mondom, ezt írta Goethe, nyugodtan hagyjuk ki… Nyilván érezte, hogy másmilyen a matéria. Írás közben egyébként sosincs az összes lehetőség az ember előtt. Valami mindig korlátozza, de ezt a valamit nekünk magunknak kell kitalálni. Folyamatos lemondás az írás. Ilyen értelemben inkább segítség, hogy valaki fölajánl egy viszonyrendszert, amit egyébként nekem is létre kell hozni. A korlátok kapaszkodóvá alakulnak egy jó mű esetében, és az ember nyilván arra tör.
Műveiben újra és újra visszaköszönnek Kafka hősei és Švejk alakja. Mennyiben jelentenek ezek a figurák „kapaszkodót”?
Kafkát nagyon közel érzem magamhoz. Leginkább az Átváltozás című művét, igaz, hogy a Perhez is írtam befejezést. Nagyon jó Kafkává változni egy rövid időre. Amikor Kafkát olvasom, nem az jut eszembe, hogy milyen szomorú, nyomasztó világ, hanem látom, hogy mennyire tele van ötletekkel, mennyire boldog írás közben. Tehát már olvasóként is szinte belülről olvastam a szöveget, és innen következett, hogy továbbmenjek ezen a szálon. Kafka és Hašek valóságosan is találkoztak, és az életművük is találkozik, csak ellenkező irányba mozog. Ezt én egy pillanatban megfogtam: átváltozik egy ember bogárrá és ez a lény végülis elpusztul. Ki ennek a témának az avatott szakértője, ha nem Švejk, akinek a polgári foglalkozása kutyakereskedő? Tehát mintegy az állatok szakembere. Ezen a szálon keresztül hoztam össze a két figurát, érdekes játék volt.
Mi a véleménye a mester-tanítvány viszonyról?
Akkor tanít jól az ember, ha közben ő maga is tanul. Sokszor az a tanulás, hogy rájön arra, amire már tizenöt évvel ezelőtt is rájött. Valószínűleg ezért van, hogy bizonyos íróknál egy idő után önismétlés lép föl. A kései Hrabal is újraírja a már korábban megírt motívumokat.
Kiket tart mesterének?
A magyar költészetből Pilinszky Jánost. Valamilyen értelemben az ő tanítványa vagyok, bár személyesen sajnos sosem találkozhattunk. A kései Pilinszkytől kiindulva fedeztem fel a korai Pilinszkyt, aztán nagyon meglepődtem, mikor az újholdas kritikusok és kortársak a kései Pilinszkyt elmarasztalták, mert számomra onnan vezet az út a korai felé, és szinte a korait éreztem eleinte megalkuvásnak. Aztán jött a Sárvári Kör, ahol Mezey Katalinnal egy életre szóló szellemi szülő-gyerek viszony alakult ki. Olyan szinten, hogy ilyen értelemben a gyereke szellemileg a testvérem. És valóban, Lackfi Jánosról van szó, akivel együtt csináljuk a Kreatív Írás Programot.
Ha a Tanár Úr egyetemistaként járhatott volna Kreatív Írásra, kiket látott volna szívesen a katedrán?
Nemes-Nagy Ágnest szívesen láttam volna, akit egyébként hallgattam is az egyetemen. Akkor még nem voltam egyetemista, de gimnazistaként bejártunk a verstan-szemináriumára. Aztán az egyetemen valóban jártam Lator László fordítás-szemináriumaira, amely szintén az egyik őse és mintaképe a mi Kreatív Írás Programunknak.
DAAD-ösztöndíjasként 2006. szeptemberétől családjával egy évet töltött Berlinben. Mennyire érzékelte a németek magyar-barátságát az irodalmi életben?
A Literarisches Kolloquiumban a magyar írók Berlinről szóló írásainak estjén szerepelt Nádas Péter és Végel László, de a közönségben éppen ott ült még Kertész Imre és Esterházy Péter. És erre nagy német figyelem is irányult. Egyáltalán, hogy egy ilyen könyv van. Gondoljuk el, már az is szinte elképzelhetetlen, hogy Magyarországon egy olyan könyv megjelenjen, hogy német írók Budapestről. De az főleg, hogy mondjuk bolgár írók Budapestről.
Kivételezett helyzetben vagyunk, vagy ugyanúgy viszonyulnak hozzánk, mint mondjuk a környező szláv országokhoz?
Kifejezetten kivételezett helyzetben nem vagyunk. Ők azért elég alaposan figyelik a lengyel, a cseh, a szerb, vagy általában a délszláv irodalmat. Az orosszal, de a lengyellel sem igazán hiszem, hogy versenyezhetünk. Nem is kell, de a saját formánkat ki kell futni.
Berlinből hazatérve lefordította Rilke Stundenbuchjának első kötetét. A nyelvi különbségeken túl miben jelentett újdonságot ez a munka korábbi cseh fordításaihoz képest?
Összetett kérdés. A Berlin utáni sokk, tehát az ottani nagyon kipárnázott világból, a sok szempontból izgalmas szellemi élettől való elszakadás, illetve a német nyelv iránti nosztalgia miatt fogtam bele. A fordításban az az érdekes, hogy csehül sokkal jobban beszélek, mint németül, ugyanakkor az volt az érzésem, hogy a Rilke-verseket jobban értem, mint ha nekiülök, és csehül verset olvasok. Írtam is egyszer egy olyan tanulmányt, ami azzal kezdődik, hogy cseh verset csak fordítás közben értek meg igazán. Ezt nem feltétlenül éreztem Rilkével kapcsolatban. Tehát úgy tűnik, hogy németül mintha jobban tudnék verset olvasni, mint csehül. Rilkének ez egy korai kötete, ahol tobzódik a ritmusban, a rímelésben, és az is élmény, mikor az ember egy hét-nyolc rímből álló rímsorozatot lefordít, erre a magyar nyelv alkalmas. Tulajdonképpen alkalmasabb a németnél is. Tehát ezzel kötelező megbirkózni, és ment is.
Mikor néhány éve egy előadásán Nemes Nagy Ágnes Között című verséről beszélt, úgy láttam, közel érzi magához ezt a létállapotot. Nyáron családjával néhány hónapra visszatér Berlinbe. Hogyan éli meg „Berlin-közöttiségét”?
Nem lehet így két város között tartózkodni. Azt vettem észre, hogy annak azért komoly ára volt, hogy egy évre teljesen kivontuk magunkat az itteni dolgokból. Azt hittem, hogy amikor visszajövök, a telefon állandóan csörögni fog, hogy majd mennyi mindenki kíváncsi, vagy akar újra látni. Ehhez képest kevesebbet csörgött, mint korábban, mert mindenki megszokta, hogy mi elvagyunk. Még most a könyvfesztiválon is jó néhányan rám csodálkoztak: „Ó, ti már itthon vagytok?” „Hát, igen, már majdnem annyi ideje, mint amennyit kint voltunk”. Másfelől sok tekintetben meg van nehezítve az itthoni élet – Berlinhez képest is, meg ahhoz képest, amilyen tíz évvel ezelőtt volt –, de íróilag nagyon izgalmas nyersanyag. Arra is figyelmeztet, hogy sokszor hiszterizáljuk magunkat. Talán nem annyira elviselhetetlen a mai Magyarország meg a mai Budapest, mint amennyire erre közhelyszerűen állandóan mindenki hivatkozik, és már ezzel is elviselhetetlenné teszi, egyébként. Azért mégiscsak eléldegélünk benne.
(Dávid Ádám)
Főlap
