Cserna-Szabó Andrást kérdeztük
Három éve emlékezetes lépés volt, amikor letiltottad műveid sugárzását, mert nem értettél egyet az MTVA-ban végrehajtott „tartalmi profiltisztítással”. Azóta az ügy természetéből adódóan nem hallottunk a fejleményekről semmit. Azóta is tartod magad ehhez? Megkeresett egyáltalán valaki azzal, hogy „De, Bandikám, térj már jobb belátásra!”
Azért nem hallottál fejleményeket, mert nem voltak fejlemények. Én kértem, hogy ne játsszák a régi interjúimat, novelláimat, ők meg nem játsszák. Ennyi. Amit el akartam erről mondani, azt elmondtam akkor. Én íróként próbálok nem politizálni, közéletet a kocsmában élek, de akkor ezt csak így tudtam lereagálni.
A napokban került a boltokba új regényed, Sömmi. címmel. Azzal a mondattal is kezdődik a fülszöveg, hogy „Rózsa Sándor történetét sokan elmesélték már”. Hogyan alakult úgy, hogy immár te is?
Minden embernek vannak „kedvenc történelmi hősei”. Azok, akik engem legjobban érdekelnek, nem igazán hősök. Inkább (minimum) „ellentmondásos személyiségek”. Mondjuk, Martinovics, Tito vagy éppen Rózsa Sándor. Rózsához sok éve, újra és újra visszatértem, mint olvasó, minden írói hátsó szándék nélkül. Szentesi Zöldi László Rózsa Sándor – Legenda és valóság című könyve rendkívül érdekes, és az is érdekes, hogy olyan íróóriások, mint Krúdy vagy Móricz, milyen gyengén muzsikálnak, amikor a betyárlegendát írják. Krúdynál egyértelmű postamunkáról van szó, érződik, hogy „piacra dolgozik”, 1-2 nap alatt összedob egy regénykét bizonyos összegért, a téma csöppet sem érdekli. Nem is lesz belőle igazi Krúdy-regény. Móricz se a rokonoki kíméletlenséggel közelít a témához, gyakran elkapja a jókais romantika – ami, mondjuk, Jókainak jól áll, neki kevésbé. Az írói hátsó szándékom onnan datálható, mikor rájöttem, ez az egyetlen alföldi sztori, ami messziről is látszik. Nem véletlenül érdeklődött Sándor után Hollywood, és született róla angol nyelvű regény is (melyet spanyolra, németre stb. lefordítottak). Jó sztori, van benne minden: bűn és bűnhődés, háború és béke, szabadság és szerelem, értelem és érzelem, legenda és valóság, vér és homok, csend és hó és halál…
Az elbeszélő Veszelka Imre, „Rózsa Sándor legkedvesebb cimborája”, az ő szemszögéből ismerhetjük meg a betyárvilágot. Hogyan emelkedett Veszelka alakja főhőssé?
Veszelka nagyon is alkalmasnak látszott elbeszélőnek, hiszen ő szinte mindig Rózsa mellett volt, ha valaki, akkor neki tudnia kell, valójában mi történt. Kicsit olyan Veszelka Rózsának, mint Sherlock Holmesnak dr. Watson vagy Don Quijoténak Sancho Panza. Sok valóságos elem is van az én Veszelkámban, de ez az erotomán-gasztromán bivaly az én találmányom. Amikor nemrégiben a Könyvesblogra kiraktak egy részletet a Sömmi.-ből, akkor az első komment az volt, hogy persze, így fogalmazott egy analfabéta paraszt a XIX. században… Aki elolvassa a könyvet, az persze rá fog jönni, hogy az én Veszelkám se nem analfabéta, se nem paraszt. De nem akarok spoilerezni. Aki pedig jobban elmélyül a fantasztikus Bálint Sándor néprajzi munkáiban (esetleg a kétkötetes Szegedi szótárában) vagy a zseniális Tömörkény István novellaművészetében, arra is rájön, milyen gyönyörű nyelven beszéltek ezek az „analfabéta parasztok”.
A fennmaradt történetek alapján Veszelka Imrének és Rózsa Sándornak valóban volt közös pont, közös Fáni az életükben. A regénybeli Veszelka is önfeláldozó, baráti módon segíti ki Sándor szeretőit a szükségben, míg a társa börtönben van. Mennyi kutatómunkát, valóságmagot rejt a történet? Mennyire engedted szabadon dolgozni a sztorit, egyáltalán volt-e olyan történelmi tény, amihez hű akartál maradni?
Fáni speciel kimaradt az én sztorimból. Nagyon sok kutatómunka van a könyv mögött, de ez a munka nagyon élvezetes volt. Olyan könyvekre bukkan ilyenkor az ember, amelyeket valószínűleg soha nem olvasna el, ha nem kellene az íráshoz. Mondjuk Bellon Tibortól A Tisza néprajza (2003), Bálint Sándortól A szögedi nemzet (1974-77), Sima Lászlótól a Szentes város története (1914), Szenti Tibortól A tanya (1979), Cserzy Bélától A nagy palóc elindult: Mikszáth Kálmán szegedi évei (1939) vagy a Tegnap történt...: feljegyzések a régi Szeged életéből (1936) című könyvek. Kitűnő olvasmányok. Egyik kedvenc könyvem lett a regényírás közben Dr. Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerü szólások című könyve a „Millénium évéből”. Sokáig sorolhatnám még. A lényeg, hogy felhasználtam a legendák Rózsa Sándorát, az irodalmi Rózsa Sándort és a történelmi Rózsa Sándort is. Az olvasó, ha jól figyel, Krúdy-, Móricz-, Jókai-, Mikszáth-, Móra-, Tömörkény- stb. vendégszövegekkel is találkozhat, zömében átgyúrt formában. Sőt, filmes utalásokkal is: a Volt egyszer egy Vadnyugattól a Talpuk alatt fütyül a szélig. Mindenféle mozaikdarabkákból épül fel a regény, majd az egészet a saját ízlésem szerint formálom tovább. Ez az én RS-remake-em: a szabadságharcos rész például szinte egészében megfelel a történelmi tényeknek, az epilógusból pedig egy kurva szó sem igaz. Már történelmileg. Mert amúgy, regényileg, minden szava igaz – legalábbis ezt remélem.
A Szíved helyén épül már a Halálcsillagban már találkozhattunk westernparódiával. Mi a különbség a western és a Sömmi. „eastern”-je között?
Az előbbi a Vadnyugaton játszódik, és paródia, a másik a Vadkeleten (Vaddélkeleten), és parafrázis.
Gasztroérdekességet rejt-e a betyárétrend?
Nagyon sok néprajzilag hiteles részlet van a könyvben a halászattól a ruházatig. A gasztronómiai részletek is alapvetően valóságosak. Bár a Jókai-bableves történetét egy az egyben én találtam ki, de hát ez már régen egy kínzó kérdőjel volt a magyar gasztronómia történetében. Éppen itt volt az idő a válaszra. És például Rézi néni is a regény szereplője lett. Doleskó Terézről nagyon keveset tudunk, nagyjából annyit, hogy kedvelt főzőasszonya volt Szegednek a XIX. században, a piaristák szakácsnőjeként működött, és hogy 1876-ban jelent meg szakácskönyve, mely valószínűleg a század első eredeti (nem fordított, nem összelopott) szakácskönyve. Nemrégiben összeszámoltam: Rézi néni munkája máig 24 kiadást ért meg, ráadásul nagyjából a második világháborúig az ő receptjeit nyúlta boldog-boldogtalan. Krúdynak is kedves lehetett Rézi néni könyve, mert 1926-ban ezt írja egy gyomorbajos szerkesztőről: „a pénzt otthon tartogatta az íróasztala fiókjában, szépen egymás mellé lapítva a bankókat egy szakácskönyvbe, amelyet Rézi néni írt.” Rézi a Sömmi.-ben a Páva vendéglőben főz díszebédet Sándoréknak 1848-ban, miután a betyárok amnesztiát kaptak Kossuthtól. A Páva vendéglő tényleg létezett, az említett díszebéd is – igaz, Rézi nénit már én emeltem be a sztoriba. De hát még az is lehet, hogy tényleg így volt, Teréz ekkor 27 éves, ismeri az egész város, 7 éve főz mindenféle ünnepi alkalmakkor. Mindenesetre a regénybeli díszlakomán Veszelkáék valóban Rézi néni ételeit eszik: tüdőstáskaleves, hal kocsonyában, gulyáshús szegediesen, nemzeti kotlett, vadkacsa sülve és csőregetészta. Ezek mind Rézi néni szakácskönyvének első kiadásából valók. Ami egyébként egy valóságos kincs, sehol sincs belőle, még a Széchényi Könyvtárból is kilopták.
Novák Zsüliet
