Bánki Évát kérdeztük új könyve kapcsán
– a szerelemről és a szellemezésről
Bánki Éva világirodalmat tanít egyetemen, főleg középkori költészettel és portugál irodalommal foglalkozik. Kezdetben verseket publikált folyóiratokban, első könyve, az Esőváros (2004) nagy kritikai visszhangot váltott ki. Második regénye, az Aranyhímzés (2005) a Gellért-legenda feldolgozása. Harmadik könyvét, Magyar Dekameron címmel idén ősszel jelentette meg a Magvető kiadó a Novellárium-sorozatban.
– Boccaccio mesélőkedvű hőseihez hasonlóan a novellafüzér főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, olyan helyet keresnek maguknak, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt. Nem csak téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet. A novellákat nem a szokásos nemzeti traumákra fűzöd fel, hanem szerelmi szálra. Miért pont a szerelem? – A magyar elbeszélő irodalom olcsónak, gyanúsnak tartja a szerelmi történeteket. Ha például Jókai olasz vagy portugál író lenne, akkor senki sem a szerelmi történetei miatt róná meg… Nekem ezért külön elégtételt okozott, hogy néhány sokat ócsárolt Jókai-mesét újramondhattam a Dekameronban. Mi, magyarok annyit szenvedünk, hogy nem érünk rá boldognak lenni. Ha őszinték akarunk lenni, azt hihetjük, hogy itt Kelet-Közép-Európában nemzedékeknek kell kihalni ahhoz, hogy el tudjuk viselni egymás történeteit és emlékeit. Hiszek benne, hogy az emberek annyi félreértés ellenére megkedvelhetik egymást. A Dekameronban sem akartam egyoldalúan lírai vagy szubjektív lenni, ezért alkalmaztam a távolságtartásra, iróniára is módot adó kerettörténetet, amelyben művelt (érdeklődő, de olykor felületes) külföldi aranyifjak hallgatják Budapesten az itteniek "nyavalygásait". Az volt a célom, hogy az olvasó se a kerettörténet szereplőivel, se a mesélőkkel ne tudjon kizárólagosan azonosulni. De azt vallom, hogy a félreértések nemcsak mulatságosak, hanem tanulságosak is lehetnek, és nem zárják ki, hogy egymás felé empátiával közeledjünk.
– Írásaidban a gazdag életismeret, és az ezt körüllengő csapongó fantázia, mintegy elvarázsolja az olvasót. Átfantáziálni, átszellemezni: ez a két szó írástechnikádra nagyon is jellemző…
– A „szellemezés” szerintem a megismerésnek az extatikus oldalát hangsúlyozza. A történetmondásnak a nyelvezetén túl mágikus természete is van, ezért szerintem nem mindegy, hogy milyen meséket „forgatunk ki”, vagy miféle történeteket mesélünk el. A történetek gyógyító vagy akár megrontó természetében is hiszek.
– A Dekameron, alcíme A test és a lélek kísértetei. Honnan jön a spirituális érdeklődésed?
– Egyik nagyanyám híres halottlátó volt, bár én már spirituális élményeket nem babonák, hanem olvasmányok révén élhettem át. Mint kutató, mágikus realizmussal is foglalkoztam. Azonban megjegyzem, én csak kém vagy turista vagyok a "szellemek világában", hiszen soha nem tudom kikapcsolni a kíváncsiságomat, a gyakorlatiasságomat vagy az iróniámat.
– A Dekameronban nagy emberektől kisasszonyokig sokféle szereplő felbukkan: Goethe és Winnettou, Zrínyi és Kádár. Melyik epizód a kedvenced?
– Én az "állatos történeteket" szeretem a legjobban. Írás közben viccesnek tartottam, hogy a kötetben egy csóka a legigazibb önfeláldozó szerelmes. Ezek igazi mesék, úgy érzem.
– Milyen lesz a következő könyved?
– Ennyi „csapongás” után szeretnék valami szikár, lineáris vonalú történeten dolgozni. Megpróbálkozom egy mai tárgyú, kelet-európai krimivel.
(Szepesi Dóra)
