Megkérdeztük Dávid Ádámot
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanultál, s nem sokkal utána a Móra Kiadóhoz kerültél szerkesztőnek. Elmondanád ennek a rövid történetét?
Mesébe illő történet, az biztos. Nem akarom Ádámtól, Évától kezdeni, de muszáj visszaugranom a középsuliba. Egyrészt akkor kezdtem el komolyan foglalkozni a gyerekirodalommal (megrendeztem Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikáját a diákszínpadon, és elkezdtem meséket írni), másrészt a magyar szak helyett a németet választottam. Így egy rakás ösztöndíjat megpályázhattam, és 2010-ben fél évig egy pármai gimnáziumban tanítottam. Onnan csak egy ugrás Bologna, úgyhogy átnéztem a világ legnagyobb gyerekkönyves rendezvényére. Akkor már a hazai szakma egy részét ismertem, mert több szakmai fesztiválon megfordultam, és publikáltam is a témáról – többek között a Bárka hasábjain. Aznap este együtt vacsoráztam a vásár magyar résztvevőivel, és véletlenül Dian Viktória, a Móra akkori főszerkesztő-helyettese mellé ültem le, akivel még nem találkoztam korábban. Elbeszélgettünk, majd pár perc után megkérdezte, hogy nem írnék-e a kiadónak lektori jelentéseket. Úgy látszik, Bolognáig kellett elutaznom, hogy egy pohár bor mellett elhangozzon ez a kérdés. Természetesen örömmel vágtam bele a magyar kéziratok és külföldi kötetek lektorálásába, majd másfél évvel később külsős, végül főállású szerkesztője lettem a kiadónak.
Milyen típusú könyvekkel jelentkeznek általában nálatok a kiadónál? Írók, vagy – gyakran hallom ezt vissza igazi meseíróktól, – GYES-en lévő, magukat írónak gondoló kismamák, unatkozó háziasszonyok, akik szépirodalomnak gondolják azt, amit a gyereküktől hallanak.
A legkülönfélébb minőségű és műfajú kéziratok érkeznek be a szerkesztőségbe. Sokan bizony még arra sem veszik a fáradságot, hogy legalább minimálisan tájékozódjanak a kiadó profiljáról, és a szórakoztatónak szánt logisztikai szakkönyvtől a memoárba hajló orvosi beszámolókig egészen különös szövegekkel is meglepnek minket. A kérdésben sugallt problematika természetesen nem egyetemes érvényű: otthonülő kismamák is lehetnek igazi meseírók (és sok befutott felnőtt szerző családalapítás után fordul a gyermekirodalom felé), de a nagy számok törvénye valóban azt mutatja, hogy sok lelkes amatőr is elküldi nem egyszer giccsbe hajló, közhelyes verseit és/vagy állatos/manós meséit – s olykor mindezt kétes értékű ajánlásokkal fűszerezik. Attól még, hogy egy-két nevesebb író vagy költő ír néhány kedves sort az agilis szerző nyaggatására, nem lágyul meg a szerkesztői szív: a kézirat nyelvi, stilisztikai színvonala, kidolgozottsága és nem utolsósorban az íve, vagyis a felépítése igazán mérvadó. Ha például kapunk ömlesztve egy halom verset, de nincs közöttük számottevő gondolati vagy hangulati kapcsolat, nem mutatnak valamilyen viszonylag egységes irányba, akkor a legjobb esetben is átdolgozásra küldjük vissza a kéziratot. De a fordítottja is igaz: sokan úgy érzik, hogy beküldött műalkotásuk gyakorlatilag nyomdakész, és még a saját készítésű illusztrációk pontos helyét is megadják, repdesnek a példányszámok meg a leendő szerződés feltételei. Ilyenkor nem minden ok nélkül élünk a gyanúperrel, hogy a túlontúl karakán szerzők nincsenek egészen tisztában a szerkesztés folyamatával. Ha alaposan kidolgozott, megjelentetésre alkalmas kéziratot kapunk, felvesszük a kapcsolatot szerzővel, szerződünk vele, és utána kerül terítékre a könyv vizualitása.
Milyen kihívásokkal kell szembesülnie egy meseírónak? Vannak súlyos elakadások, amikor keresed a helyes szót, az odaillő jelzőt, a karakter kidolgozása akaszt meg, s bármi egyéb…
Az igényes műmese vagy ifjúsági könyv ugyanazokat a buktatókat rejti magában, mint bármilyen szépirodalmi műfaj – legalábbis ami a nyelvi kidolgozottságot és a karakterábrázolást illeti. Viszont a meseírás során óhatatlanul számot kell vetnünk a népi hagyomány motívumkincsével is, és nem feledkezhetünk meg teljesen a sokszor kárhoztatott pedagógiai alkalmazhatóság szempontrendszeréről sem. Ugyan egyre többen kétségbe vonják, hogy a gyermekirodalomhoz szabad-e a nevelő szándék felől közelíteni, de arra mindenképp érdemes figyelni, hogy elsősorban milyen korosztálynak szánjuk az adott művet.
A mesék választottak téged, vagy te választottad a meséket? Melyik volt előbb, a felnőtt szövegek vagy a mesék? Az úgynevezett felnőtt irodalommal hogy állsz? Jobb gyermekeknek írni? Néhol ráakadtam egy-egy komolyabb versre.
Mindig is nagy meserajongó voltam, de az igazi lökést a már emlegetett Szegény Dzsoni-rendezés adta. Sokan kamaszként kerülnek a legmesszebb a mesék varázsvilágától (egyszerűen cikinek érzik), engem viszont teljesen elvarázsolt Lázár kortalan humora és bölcsessége, ráadásul személyesen is találkoztam vele az utolsó előadáson. Azóta is kutatom a meséit, és az ifjúsági regények mellett magam is írok egyet-egyet. Az első gyermekirodalmi próbálkozásaimmal párhuzamosan születtek versek is, amelyek közül néhány épp a Bárkában jött le. Legtöbbjük közérzeti líra vagy szerelmes vers, de a gyerekköltészet is évek óta foglalkoztat. Kísérleteztem már csengő-bongó dalformával és svéd gyerekverssel is. Egy napon talán összeállnak kötetté, de most szinte minden szabadidőmet új ifjúsági regénysorozatom, a Millennium expressz továbbgondolásának szentelem.
Térjünk át a regényre. A Millennium expressz című ifjúsági regényed izgalmasnak ígérkező könyv, már amennyire az olvasott részletekből meg tudtam ítélni. Hogy született az ötlet?
Kovács Eszter, A Virág utcai focibajnokság című első könyvem szerkesztője hívta fel rá a figyelmemet még évekkel ezelőtt, hogy a (kis)kamasz korosztálynak nincs a piacon olyan kalandregény, amelyben a vonat komolyabb szerephez jutna. Mivel én is mindig nagy élvezettel utaztam vonattal, gondoltam, ez valóban izgalmas helyszíne lehetne egy kalandregénynek, csakhogy eleinte nem akart összeállni a koncepció, hiszen egy átlagos vonaton az utasok néhány óráig, maximum pár napig utaznak, majd elhagyják a szerelvényt. Hosszas töprengés és milliónyi változat után aztán lecövekeltem a guruló árvaház koncepciója mellett: a Millennium expressz ugyanis attól különleges, hogy utcára került kölyköknek nyújt új otthont, illetve életveszélybe sodródott gyerekeket is felvesz.
A regény a századforduló környékén játszódik. Miért éppen a századfordulót gondoltad ideális időpontnak?
Az első kötet egész pontosan 1896-ba, a magyar millennium és az első újkori olimpia évébe kalauzolja el az olvasót. Egyrészt ekkor már a vonatok igazán komolyan vehető közlekedési eszköznek számítottak, másrészt ez a korszak különösen izgalmasnak tűnt a magyar és az európai történelem szempontjából. Az idén ősszel várható második kötetben a vonat elhagyja Európát, mert az egyik főszereplő az első rész végén aljas bűnözők fogságába esik, és a new york-i Szabadság-szoborban raboskodik, míg a többiek tudomást nem szereznek hollétéről, majd megpróbálják kiszabadítani. Az első rész európai körútja után tehát A fogoly alcímű tervezett kötet az USA posztwesterni tájain száguld keresztül, Al Capone, a hírhedt gengszter is felbukkan pattanásos kamaszként. A harmadik kötet pedig az első világháború világégését mutatja be egy ifjú haditudósító szemüvegén keresztül.
Ki a kedvenc szereplőd ebben a sokszínű regényben? Miért?
Az árvák vonatját egy gazdag lány szemszögéből akartam bemutatni a kontraszt kedvéért, és így találtam rá Zsolnay Vilmos unokájára, Mattyasovszky Terire. Az ő valós elemekből szőtt fiktív karaktere nagyon a szívemhez nőtt, de a kedvenc szereplőm mégis Zsiga, aki a vonaton nőtt fel, és addig el sem hagyta a vagonokat, amíg meg nem ismerte Terit. Ez a kalandvágyó, de sokszor vívódó, gyámoltalan fiú jórészt az alteregóm, miközben irigykedem is rá picit kalandos és olykor romantikus kalandjai miatt.
Az egyik munkahelyeden szerkesztesz, a másikon írsz. És a szabadidőben? Csak nehogy azt mondd, hogy olvasol…
Munkahelyem csak egy van: a Móra Könyvkiadó. Az írást művelem a szabadidőmben: a versek, regények éjszakánként, hétvégén születnek. Emellett a filmezés szerelmese vagyok: nem csak nézni, de forgatni, vágni, sőt rendezni is szeretek amatőr szinten. Az első könyvemhez trailert készítettem egy komolyabb stábbal, és eddig közel egy tucat kísérleti rövidfilmet, animációt vagy dokumentumfilmet rendeztem. Mivel a filmezés költséges hobbi, elég ritkán van rá módom, hogy a szövegek mellett a képsorokkal is játsszam, úgyhogy a mindennapokra marad a jó öreg olvasás…
Ayhan Gökhan
