Fotó: Valuska Gábor
Megkérdeztük Simon Mártont
Valentin napon egy internetes női magazin cikkébe beválogatták a Hajnalirész című versedet. Kiléptél egy nagyobb porondra. Mit szólsz ehhez?
Nagyon örültem, hogy kitették, és így akit érdekel az ilyesmi, ott is találkozhat vele. Szinte mindig pozitív élmény számomra, ha ilyen, irodalomtól távoli helyekre csöppenek. Nagyon kellemes tapasztalat volt az is, amikor először, a Libri PR-ján keresztül bekerültünk a Pionnal és a Sirokaival egy nyomtatott női magazinba. Érdekes belegondolni, hogy ha a Femina.hu-ra kerül fel egy vers, akkor hogyan élhet tovább. Van ott egy link is a honlapomra, és gyakorlatilag napi szinten jelzi az oldal statisztikája, hogy kattintanak onnan, nem rengetegen, viszont folyamatosan.
A költészeted modern, érzékeny, emellett slam szövegeket írsz. Hol a határ a kettő között? Át kell lépned valamit, vagy utólag derül ki, hogy ez ide tartozik, az oda?
Átlépni csak annyi ebben az esetben, mint amikor két különböző zenét hallgatok, két különböző dologra figyelek. Hogyha verset akarok írni, egészen más nyelvi regiszterek foglalkoztatnak, mást is olvasok, mással foglalkozom. Ha pedig slam verseny van, valami feladat vagy fellépés, akkor azokra a mondatokra van rákapcsolva az agyam, olyan zenéket hallgatok, olyasmit olvasok, olyan videókat nézek. Egy ilyen hangulati váltás szükséges, igen. Közben viszont, ahogy írom, nagyjából ugyanaz. A metódus egy: sokat jegyzetelek, írok fejben, aztán papíron szerkesztek, szöszölök…
Nekem úgy tűnik, a slam szinte összművészet, jó zenék mennek a felolvasások közben, és láttam, amikor Pion István kedvese, Szlávy Eszter rúdtáncosként közreműködött a produkcióban. Hogy alakulnak a műsorok?
Ez eleve egy hibrid műfaj, keresztúton sok minden között, mi pedig szeretünk kísérletezni, és mindig hozzáteszünk valamit. A slam poetry alapszabálya az, hogy nincs se zene, se jelmez, se segédeszköz, ki kell állni és csak a szöveggel, a gesztusokkal és az előadásmóddal átadni valamit a közönségnek. Csakhogy egyrészt amióta ezt kitalálták, eltelt 30 év, az egy teljesen más kulturális közeg volt, más igényekkel és lehetőségekkel, másrészt nekünk megvan az az előnyünk, hogy ezt a műfajt Magyarországon az Akkezdet Phiai miatt kezdte el a szélesebb közönség megismerni, ami egy hangsúlyosan szövegközpontú, de eleve zenés verzió volt belőle. És most, mint ahogy minden népnek megvan a maga katolicizmusa, reneszánsza, vagy romantikája, mi is megpróbáljuk megtalálni a „saját slam poetrynket”. Nagyon sok kiváló zenészt ismerünk, például, ez tehát adta magát. Például a Pion István kedvese tornász és rúdtáncos Európa bajnok, ez is adta magát: kipróbálták és nagyon jól működött. Mindenki hozzátesz valamit abból, amije van.
Tekinthetjük a műfaj ősének Pajor Tamást. Vele jelent meg egy interjú nemrég a quart.hu-n. Ebben mondja, hogy szereti az Akkezdet Phiai-t, de zavarja a szövegekben a káromkodás, az obszcenitás.
Ez természetesen egy jogos felvetés, bár annyit én hozzátennék, hogy a kulcsszó szerintem itt nem a káromkodás. Tehát a szövegeinkre (legalábbis az enyémekre) egyébként valóban nagy hatással bíró Pajor az én nézőpontomból egy picit itt téved. Arról például szó sincs, hogy ez, vagyis a trágárság kiemelt szerepet játszana a slamben. Kiemelt szerepet sokkal inkább játszik annak a hangnak a megtalálása, amit mindenki beszél. Van egy generációs hangvétel, amibe sajnos vagy sem, de kétségbevonhatatlanul beletartozik, hogy alkalmanként trágár kifejezéseket használunk, bár ez egyébként természetesen kinek-kinek egyéni értékrendje és ízlése szerint bánthatja a fülét. És a slam demokratikus, közösségi és alulról építkező, de ami még nagyon fontos, hogy nincsenek benne ilyen jellegű „stiláris előírások”. Nem határolódik el az akadémikus hangvételtől sem, de itt helye van bárkinek, tehát annak is, aki 20 másodpercenként mond egy bazmeget. A színpadon egyik sem feltétlenül jobb, mint a másik, viszont mindkettő érvényesen ott lehet. Van egy közönségünk 14-től 36 éves korig, talán nagyjából két és fél generáció, és ezek többnyire egy nyelvet beszélnek. És bármilyen regiszter felé is csúszunk el, nagyrészt ez lenne a cél, hogy ezen a nyelven szólaljunk meg. Ennek a nyelvnek pedig része a káromkodás. Ehhez a mondatomhoz persze az is hozzátartozik, hogy én nem vagyok vallásos, és emiatt más nézőpontból nézem ezt a kérdést, de a preskriptív, előíró nyelvszemlélet, hogy márpedig ez jó, ez nem jó, szóval ez tőlem nagyon távol áll. Az én fülemet például borzalmasan bántja a deviszont, pedig épp most, a napokban állítólag elfogadták helyesnek hivatalosan is. Ugyanakkor soha, senkit nem javítanék ki azért, mert azt mondja. Mondja nyugodtan, ha szeretné. A nyelvet nem kell megmentsük, a nyelv számomra a legszebb, öntisztuló ökoszisztéma, jobb, mint egy óceán. Ha valaki úgy érzi, hogy attól jó egy szövege, mert ott az a bazmeg, akkor írja bele, aztán ha rossz a szöveg, akkor az már nem ront rajta sokat, ha meg jó, akkor meg igaziból általában simán elfér. Stiláris szempontból én nagyon ragaszkodnék ehhez a szabadsághoz. Nagyon szeretem, hogy tényleg bármit lehet.
Legutóbbi köteted a Polaroidok. Már a címlapkép is telitalálat!
Köszönöm. Tarr Hajnalka Instant nyáj című installációjának fotódokumentációjából került oda, az ACB Galéria jóvoltából. Ha jól emlékszem éjszakánként a Déli-pályaudvaron több helyszínen is lefényképezett ezerkétszáz gipsz bárányt, amit külön erre a célra készít(tet?)ett.
Nem lehet véletlen a címadás, szövegeidet fényképfelvételekként tekinthetjük. Sok mondat megragadott, például különösen az, hogy „Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják.” Erről az villan be, hogy más tudatállapotban. Hogy kell olvasni ezt a könyvet? Volt egy olyan est, amikor egyben olvastad fel az egészet. Milyen tapasztalataid vannak?
Hál’ Istennek, nagyon jók. Most már olyan széles közönséghez eljutott, hogy a világ összes reakcióját megkaptam rá, így a sok pozitív visszajelzés után most már a negatívaknak is örülök. Egyébként pedig úgy kell olvasni, ahogy kézre áll. A szerkesztéskor én magamnak kitaláltam az általam ismert háttértartalmak alapján egy ívet, megszakításokkal, átvezetésekkel… de innentől nem is szeretném ennél tovább pontosítani és ezzel korlátozni az olvasás lehetőségeit. Ez a könyv ilyen: vagy talál benne magának valamit, aki olvassa, vagy akárhogy nézi, nem talál. Szavakat akartam és képeket, és azt, hogy annyira ne legyen az olvasónak támpontja, hogy kénytelen legyen bevonódni és saját tartalommal tölteni fel. És úgy tűnik, ez a metódus, amiben bíztam, hogy működhet, működik is. Maga a szövegmennyiség bő húsz perc alatt végigolvasható, úgy viszont egyszerűen nem működik. Ez nem hamburger, ez szusi, és a szusit nem lehet összecsapni.
Nemrég nagyon megrázta az irodalmi életet Borbély Szilárd halála, azelőtt pedig Jancsó Miklós eltávozása rendítette meg nemcsak a művészvilágot. Olvastam azt a cikkedet, amiben írod, mennyire hibásnak érezted magad amiatt, hogy nem mentél el Jancsóhoz, holott ő hívott, szeretett volna veled találkozni.
Csúnya szó, hogy piszlicsáré, de ebben az esetben az egészhez képest az én ügyem nyilván az volt. Próbáltam ezt a magyar narancsos cikket úgy megírni, hogy nehogy az legyen a végkicsengése, hogy „nekem milyen rossz, hogy meghalt a Jancsó”, mert ez nyilván ordas, szégyenletes hazugság lett volna. Iszonyatos bűntudatom volt, erről próbáltam írni. Most már azért jobb egy fokkal… Nagyon szeretem a Jancsó-filmeket, de nem írtam volna meg ezt a cikket, – ami csak kis részben nekrológ, nagyobb részben panasz és főleg bocsánatkérés –, csak tényleg nem tudtam már mást elképzelni, mint a nyilvános gyónást arról, hogy egyszerűen barom voltam. Örüljön, aki nem követett még el életében ilyen hihetetlenül ostoba, nagyon-nagyon hülye, de óriási hibát. Borbély Szilárd esete más, az én szempontomból is, és nehezebb mindenképpen. Nagyon szeretem a költészetét. Annak ellenére, hogy nekem, mint írónak, Petri vagy Kemény István érezhetően „fontosabb” volt, mint ő. Amikor találkoztam vele, – életemben talán háromszor, kétszer beszélgettünk, egyszer pont itt, a Csendesben –, borzasztóan kedves volt, és a szó legjobb értelmében véve mellbevágóan pozitív és „normális” – az értékrendje, a világképe, az ízlése. A humoráról nem is szólva. Ezért is furcsa számomra ez a tragédia, merthogy olyan nyugalmat és bölcsességet véltem felfedezni benne, amitől végig olyan érzésem volt, mintha egy tóparton beszélgettünk volna. Persze tudtam, hogy milyen önemésztő alkat, szinte kivétel nélkül olvastam, amiket írt, de (tévesen) azt gondoltam, hogy valahogy egyensúlyban tartja magában a szenvedést is. Sajnos nem ismerhettem meg eléggé.
Amellett, hogy teljesen más alkat vagy.
Talán, igen. Az első kötetem írása idején ahol csak lehetett, elmondtam, mennyire szeretem Parti Nagy Lajost. Az volt a pikantériája a dolognak, hogy akkor én az Esti krétát olvastam rengeteget, amiből a Szódalovaglást szerettem nagyon, amit ma is fenntartok, az egy zseniálisan gazdag, zanzásított csoda. Ezzel szemben az első kötetem versei szikárak, nyugodtak, és külsőre közük sincs ahhoz, amit Parti Nagy a Szódalovaglásban csinál. Aztán elolvastam az első köteteit is, – például az Angyalstopot –, és kiderült, hogy jé, annak ellenére, hogy azt még nem ismertem, egyáltalán nincs messze az első kötetem hangvételétől. Talán van valami belső logika, ami, ha a felszínen nem is látszik, a mélyben tud működni, nem tudom. És erre az analógiára: Borbély Szilárdtól a kedvencem még mindig a Halotti pompa, amiben úgy és olyasmikről ír, ahogy és amikről én egyelőre egyáltalán nem tudok, mégis fontos, gyakran újraolvasott könyvem a megjelenése óta.
Merre tart a költészeted?
Elképzeléseim vannak arról, hogy miket kéne csinálni és hogyan, de egyelőre most egy kicsit várakozó álláspontra helyezkedtem, több szempontból is. Ahogy ezt a Polaroidok kapcsán is elmondtam még régebben: vannak ezek a különböző szövegvilágok, amikben mozgok, gondolkodom egy darabig, és aztán egy idő után elfáradok tőlük és akarok valami mást, valami újat. Most már a slam szövegekkel is így vagyok néha, de mivel ezt nem akarom teljesen abbahagyni, ott például muszáj lesz, és tovább kell lépjek. Másrészt, miközben az elmúlt egy évben szinte kizárólag ilyeneket írtam, eljutottam egy-két olyan konklúzióra, amiket szerintem fel tudok használni a verseimben, és vannak konkrét, új ötleteim, hogy mondjuk kötetbe milyen szövegeket tennék szívesen. Nagyon remélem, tavasszal már lesz rá időm, hogy leüljek egy kicsit verset is írni, újra publikálni folyóiratokban, és kitalálni, hogy pontosan mi legyen.
Nem csak azért jut eszembe Japán, mert a japán turisták legendásak a fényképezésben, hanem mert japán szakos vagy – meg említetted a szusit. Hogy jött ez az egész?
Ez egy jó hosszú történet, de alapvetően a legfogyaszthatóbb verzió, hogy esztétika-kommunikáció meg esztétika-magyar szakos voltam a Pázmányon, amit egy ideig nagyon szerettem, remek tanáraim voltak, jó emberekkel ismerkedtem össze, de aztán egy idő után rájöttem, hogy nem nagyon tudom magamat ebben az „elmélész” szerepben elképzelni. Nem vagyok „teoretikus alkat”. A kiábrándulás aztán odáig fajult, hogy otthagytam az egyetemet, dolgoztam három évig jobbnál jobb helyeken, ami közben már elkezdtem magamtól japánt tanulni, és akkor némi bátorítás után rájöttem, hogy ebben lehet, hogy volna perspektíva. Szívesen fordítok, a japán kultúra minden szegmense érdekel, és a nyelv maga nettó gyönyörűség.
Japánba mikor utazol?
Egyelőre itthon annyi mindent csinálhatok, meg úgy érzem, fontos dolgok történnek, hogy szerintem bőven ráér, ha egy-két év múlva megyek Japánba, és akkor továbblépek egy következő szintjére az életemnek. Minden függ mindentől. Én meg aztán végképp.
Szepesi Dóra
