Megkérdeztük Parti Nagy Lajost
Tavaly októberben ünnepelted hatvanadik születésnapodat, amelynek apropóján két könyved is napvilágot látott. A Magvető Kiadó Tettamanti Béla illusztrációival adta közre Rókatárgy alkonyatkor című emblematikus versedet. Hogyan fogadtad a könyvet? Mit jelent számodra ma ez a költemény?
A Rókatárgy-könyv igazi meglepetés volt a számomra, egy szép, finom, különös tárgy. Tettamanti rajzait, vonal-glosszáit, vonal-verseit sokra tartom, szeretem, szóval örültem, hogy ezt találta ki a kiadó. Ha előtte megkérdeznek, hogy melyik verset válasszák, azt hiszem, én is erre szavazok. Lényegesen ma sem jelent mást számomra, mint amikor írtam, hisz sok mindent jelent, ad absurdum: ha röviden és velősen meg tudnám fogalmazni, mit jelent, mi ez a vers, nem kellett volna megírnom. Abszolút alkalmi versnek készült, egy nyári JAK-tábori felolvasásra, ahol a róka volt a tárgy, igen, a róka, mint olyan. Azóta fölvett, magába szívott egy csomó időt a sajátomból is, a körülöttem lévőből is, ért, sötétedett, alkonyodott, fölvett jó néhány értelmezést és átértelmezést, azáltal, hogy jó néhány helyen még mindig tanítják, sokféle olvasattal gazdagodott, azt is mondhatnám, éli a maga tőlem független életét, nincs bezárva egy könyv mélyére, és ez jó.
Egy korábbi interjúban beszéltél arról, hogy fiókodban – vagy pontosabban számítógépedben – nagy mennyiségű, különböző műfajú szöveg gyülemlett fel, ám általában nehezen találják meg a helyüket könyv formájában. Miképpen láttad összetartozónak az elmúlt években íródott novellák közül azokat, amelyek bekerültek legújabb, Mi történt avagy sem című kötetedbe?
Nekem nem könnyű különféle rövidprózákból, pláne valóban rövid, tenyérnyi prózacédulákból könyveket, műegészeket építeni. Arról nem beszélve, hogy iszonyú időigényes, s annyi az egyéb munkám, megírandóm, hogy egy-egy kötet összerakása mindig hátrébb sorolódik. E könyv esetében bizonyos fokig könnyebb volt a dolgom, épp el kellett határoznom, hogy a „készgyanús” prózákat különtartom, s belőlük, 4-5 év anyagából, viszonylag hamar könyvet csinálok. Akkor tehát, amikor láttam, hogy ez egy meglehetősen homogén anyag, kiadja magát, szinte magától összeépült. Legnagyobbrészt havi ritmusban megírt novellákról van, illetve volt szó, melyek négy hetente jelentek meg a Népszabadságban, majdnem három éven keresztül. Természetesen a kötetben más a sorrend és a szövegeket is eléggé átírtam. Amit kihagytam, az is abszolút idetartozott, amiatt maradt ki, mert túlságosan tárcába hajlott, s úgy éreztem, inkább az előbb-utóbb (?) összerakandó tárcakötetbe való. Persze nálam ez egy eléggé süppedős határvidék, gondoltam is rá nemegyszer, hogy csinálok egy „ömlesztést”, amolyan prózák könyvét minden prózából, ami a gépemben van, de nem bánom, hogy végül így döntöttem. Zártabb, keményebb lett a könyv, igaz, monotonabb és mattabb is, de ez nem volt ellenemre. Egyébként már miközben íródtak és megjelentek, nem lehetett nem látni: anélkül, hogy előre egymáshoz tervezném őket, kezdenek egymáshoz tartozni, hosszban, tónusban, még nyelvben is. Ennek engedelmeskednem kellett, hisz nemcsak én csinálom a könyvet, a könyv is csinál engem. Egy hétköznapi helyzetben, ahol alig van mentális tartalék, történik valami, általában valami banálisan agresszív dolog, bűneset, affér, sérelem, kisebb-nagyobb felfeslése az amúgy is eléggé tépett, lestrapált mindennapi szövedéknek. Nyugodtan adhattam volna alcímnek a hajdani novellacímet A hullámzó Balatonból: Kis brutáliák. A konkrét brutáliát valaki interpretálja, mi történt, illetve történt-e egyáltalán valami, avagy sem. Érintettek, tanúk, tettesek, áldozatok mind az agresszió természetét és egykedvű fogadtatását tárgyazzák, azt, hogy elszenvedő és tettes is már-már rendjén valónak gondolja, ami egyáltalán nem az.
Legtöbb esetben valamelyik szereplő megszólítja az elbeszélőt, és monológjából rajzolódik ki a történet. Miért választottad ezt a módszert?
Kézre állt, a novelláim nagy része prózamonológ, s egyáltalán nem valamiféle színházi indíttatásból. Kellett ez a fajta közvetettség, hogy ki innen, ki onnan interpretál, s már a fene se tudja, mi történt, történt-e az, ami. Nem mondom, hogy ez egy vidám könyv, hogy vidám nézet volna erről a világról, de hát valóban nincs túl jó közérzetem. Egyébként nem mondhatnám, hogy választottam ezt a módszert, inkább úgy fogalmaznék, hogy amikor adta magát, nem álltam ellent. Jobban szeretek valakiből, személyből, nyelvből, alakmásból, szerepből beszélni, kell ez a nyelvi szűrő, mandiner. Szándékosan konstruáltam is az ilyen klasszikusan egyszerű helyzeteket, X., de nevezhetem „illetőmnek” is megállítja Y-t, akinek mint egy adatközlő, elmesél egy történetet, hol a sajátját, hol nem, amit ez a beszélő én továbbad az olvasónak. Ez az Y könnyen összetéveszthető az íróval, pedig nem az, még ha fel is ruházom olykor a saját meghatározottságaim némelyikével. Az én is szereplőm, épp annyira, mint amennyire az illetőm meg én vagyok, de hát ezt ismerjük.
„Illetőm valóságosnak tűnik, noha egy hajnali álom foszladékaiból kecmereg elő” – olvashatjuk a kötet felütését. Reális és álomszerű képek, jelenetek váltják egymást, sok a szürreális elem, mégis úgy tűnik, ismerős minden. Szándékaid szerint hogyan foglalják keretbe a kötetet Az irónia határai és Az irónia további határai című novellák?
Ha jól emlékszem, Az irónia határai az elsők között készült el, s eleve benne volt egy másik vég, egy másik „bűneset” lehetősége. Tettes és áldozat ugyan nem cserél helyet, illetve az áldozat is tettes lesz, szóval az eset más, de a konzekvenciái ugyanazok. Hogy úgy mondjam, az igazság nincs abban a helyzetben, hogy érvényesíteni lehessen, ami nem azt jelenti, hogy a nem-igazság érvényes lenne. Mikor ezt a második változatot megírtam, nem nagyon volt kérdés, hogy ez a két novella fogja majd keretbe a kötetet.
Az első írásban a kocogó főszereplő ironikus megjegyzése indítja el a verbális agressziót, majd a tettleges erőszakot. Ez a fajta magatartás a kötet egészén végighúzódik. Miképpen gondolkodtál a novellákban feltűnő figurákról, és hogyan alkottad meg a könyv legtöbb esetben gyűlöletre, kirekesztésre és agresszióra épülő nyelvi rétegét?
Az erőszak, a ridegség, részvétlenség, a gúny, az elégtelen törekvés a jóra, ekörül toporognak ezek az én „talált”, véletlen helyzetekben felbukkanó figuráim, akik inkább elszenvedői, mint alakító a sorsuknak, olykor saját agressziójuknak is. Természetesen vannak más sorsok, jóságok, más attitűdök és remények. Én most eléggé ilyennek látom ezt a magyar világot, ami körülvesz, csúszásnak egy lassú lejtőn, ahol a folytonos elbizonytalanodás félelmet szül, a félelem pedig agressziót, nyelvit, lelkit, fizikait. Hogy hogyan alkottam meg a nyelvüket? Ahogy minden figurát, minden nyelvet. Hogy távolról, első ránézésre olyan legyen, mintha tényleg a buszon/villamoson/vonaton gyűjtöttem volna. Az volt a cél, hogy ismerős legyen minden hely, alak, mondattörmelék, noha állíthatom, mindegyik történet lényegében fikció. De innentől már nem magyaráznám tovább, ha ez nem derül ki belőle, akkor hiába is, ha meg kiderül, akkor minek? Furcsa helyzet, pillanatok alatt túllépek a saját kompetenciámon és elkezdem interpretálni a saját szövegemet, ami nem lehet az én dolgom.
A Jelenkor születésnapi számában került közlésre Hulahopp című drámád, amelynek főhősével a novellakötetben is találkozhatunk. Mi hívta életre a darabot?
Egy konkrét kérésre, az Örkény Színház kérésére született a darab, Percy Adlon 80-as évek-béli német filmje, a Cukorbébi apropójából. Aztán önálló életre kelt, saját darab lett belőle, noha a köszönet jár Percy Adlonnak. Ahogy mondtam, a Mi történt… novellái jórészt rendszeresen jelentek meg, velük párhuzamosan íródott a darab. Logikus, hogy egyszerűen kíváncsi voltam, hogy mutat, mit csinál a két hős, ha egy-egy novellává „kinagyítom” őket a készülő darabból. Hogy próza és dráma átjárnak egymásba, azt én termékeny, jó lehetőségnek gondolom, a ’95-ös darabom, a Mauzóleum jórészt A hullámzó Balaton kötet bizonyos szövegeire és szövegeiből épül, illetve indul ki. Nem tudok és nem is akarok a műfajok közé falakat húzni, az ember úgyis egy könyvet ír egész életében.
Lírával indítottuk a beszélgetést, zárjuk is azzal. 2003-as verseskönyvedben, a Grafitneszben jelent meg Őszológiai gyakorlatok ciklusod. A versírás azóta is a Dumpf Endre szövegeket jelenti számodra?
Igen, lényegében igen. Kevés verset írok, majdnem, hogy nem írok, de azt folyamatosan, merthogy mégiscsak a vers a legfontosabb. Van egy csomó ujjgyakorlat, vázlat, feljegyzés, tollpróba, felütés, sajnos az utóbbi években nincs bennem igazán erős késztetés, hogy készre írjak, befejezzek verset, hogy „megmutassam” hol tartok, ha tartok valahol, ha tartani kell valahol. Ezzel együtt, kicsit mintha magától tenné, bővül az Őszológia, tíz év alatt majdnem a duplájára terjedelmesedett, s biztos lesz olyan szakasz, amikor igazán meglódul, s úgy magába szív megint, hogy nem fogok tudni semmi mást csinálni, csak ezt. Így lesz, hisz ez az a könyv, amit mindenképpen meg akarok írni, de most azt érzem, nem áll úgy, hogy reggeltől estig írnom kéne. Most dolgozik belül, dolgozódik, dolgozom vele, kopok, épülök, kopok, ahogy mindenki. És, bár folyton félek tőle, nem hiszem, hogy elmúlnék költő lenni.
Ménesi Gábor
