Megkérdeztük Barnás Ferencet
A legutóbbi könyvedről szóló beszélgetésben induljunk ki a fülszöveg egyik megállapításából, mely szerint a Másik halál egy lehetséges regényciklus befejezéseként is olvasható. Az alkotás folyamatában hogyan kapcsolódott a szóban forgó mű a korábbi regényekhez?
Utólag nehéz erről beszélni, de megpróbálom. A kiindulópontok egyike az volt, miként tudom első regényem egy-egy fontosabb elemét beépíteni ebbe a negyedik munkába. Az „ötlet” részben Az élősködő problémáiból jött, leginkább abból, hogy annak idején bizonyos dolgokat nem tudtam nyelvileg megoldani. Nem akartam direkt megfeleléseket, és nem is akartam újraírni első regényem fő témáit, csak arra törekedtem, hogy ez a bizonyos munka, jobban mondva ennek a munkának a „szellemisége” valahogy benne legyen a Másik halálban.
Mi volna ez a „szellemiség”?
Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám: én-keresés, divatosabb szóval: identitás. Az írás során később az is eszembe jutott, hogy jó lenne direkte megtéveszteni az olvasót, hadd higgye, hogy a Másik halálban szereplő Átiratok Az élősködő valamilyen újraalkotási kísérlete. A megtévesztés mint strukturálási módszer mindvégig jelen van ebben az utolsó regényemben, a Bagatellt is ennek jegyében írom (miniatűrben) át, miközben A kilencedik említés/említtetés nélkül van jelen. Az utalások utalásaira (utalásrendszer) gondolok itt, amiben van egy jó adag plusz elhallgatás.
Milyen problémákat vetett fel a számodra érvényes nyelv megtalálása, melynek segítségével körülírhatónak láttad a központi regényalak személyiségét, mentális állapotát?
Problémahalmazról kellene beszélnem, amit már csak terjedelmi okok miatt sem tehetek meg. Nem is tudom, hol kezdjem. Ha azt állítom, hogy egy regény komponálása során a (z autentikus) nyelv megtalálása a legnehezebb, nem mondtam semmit. Ha azonban mondani akarok valamit, akkor (emlékezetem szerint) inkább kérdezek: Mikor hiteles egy ember? Mi az, hogy hitelesség? A lelki, tudati, érzelmi betegségnek egy irodalmi műalkotásban mi a hitelessége? Alig-alig ismerjük a tudat működését. Még kevésbé ismerjük a beteg tudat működését. Hogyan lehetséges ezt a nem-tudásunkat úgy ábrázolni, hogy közben nem esszészerű elemzését adjuk a felismeréseinknek, hanem „helyzetbe” hozzuk azt a valakit (központi regényalak), akit a mondatainkban működtetünk. Ekkor el kell gondolkodnunk arról, hogy egy ilyen és ilyen állapotban lévő ember esetében mit jelent a kifejezés. Ez viszont csak részben nyelvi jellegű artikuláció, sok másféle kifejezéssel is számolnunk kell, amit természetesen a nyelv segítségével kellett megoldanom. Számomra a legnagyobb kérdést az jelentette, miként tudom hősömet az olvasó számára belsővé tenni. Ha egy mindentudó narrátorral mondatom el főhősöm történetét, lehet, hogy most tisztább rálátásunk lenne arra a „jelenségre”, ami ebben a regényben ilyen és ilyen színvonalon kibontódik, én azonban alapvetően azt szerettem volna, ha a mindenkori olvasó főhősöm processzusán (összeomlás/felépülés) valamelyest keresztülmegy. Ennek érdekében azonban sok helyütt vállalnom kellett az érthetetlenséget, és persze, ezzel együtt sok mást is, amit most nincs módom érinteni.
Ahogy említed is, a regényben nem csak az elbeszélő összeomlását követhetjük nyomon, hanem felépülését is. Hogyan alkalmazkodik ehhez a nyelv és az elbeszélésmód?
Az elme követhetetlen, vagy alig követhető futamait egy logikailag jobban alátámasztott beszédmód váltja fel, ahol a humor egyre nagyobb szerepet kap. Persze, előtte is voltak helyzetek, amiket egyfajta akasztófahumor jellemzett, viszont a megerősödött szellem mintha nagyobb távlatokba lenne képes „beleröhögni”. Az elbeszélés módja mesélősebb lesz, az ábrázolt világ pedig már-már realista módon tárul elénk, ami, tekintve a helyet, ahonnan hősünk beszél (múzeumi tér, Pesti Broadway, Terézváros), egyfajta kavalkádot eredményez, mégpedig úgy, hogy az adatik elő, amiben élünk.
Az életutadat viszonylag jól ismerő olvasó számos veled kapcsolatos mozzanatot, helyszínt, figurát beazonosíthat. Hogyan próbáltad elkerülni a közvetlen személyességet, az önéletrajzi olvasat elsődlegességét?
Képzelettel. A velem ténylegesen megtörtént dolgok a nyelvi alakításon keresztül amúgy is másmilyenek lesznek regényeim szőttesében, de konstruktőrként is igyekszem távolítani a velem kapcsolatos ügyeket... Az élmény nagyon fontos, de csak mint kiindulópont. Ha azt írnám le élesben, amit így-úgy átéltem, nem hinném, hogy bárkit is érdekelnének a történeteim. Az egyes szám első személy nem én vagyok, hanem a mindenkori olvasó, jó esetben az olvasónak kell az olvasás idejére azonosulnia az én-elbeszélővel.
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy új könyvedet is – hasonlóan az előzőekhez – erős kritikai figyelem kíséri, az idei könyvfesztiválon pedig átvehetted az Aegon Művészeti Díjat. Mennyire foglalkoztat műveid recepciója, és mit jelent számodra az említett elismerés?
Az a néhány év, amelyet egy-egy regényem megcsinálásával eltöltök, magányosan zajlik. Nekem kell döntenem mindenben, nincs senki, aki a létrehozási folyamatban segíteni tudna. Abban a pillanatban azonban, amikor egy munkám elkészül, vagyis egy bizonyos irodalmi közösség részévé válik, annyiban megváltozik a viszonyom a dologhoz, hogy másokkal – többek között a kritikusokkal – együtt gondolkodhatom a „termékről”. Nem szeretnék igazodni senkihez, és főképpen nem bizonyos véleményekhez képest próbálom járni az utamat, azt azonban fontosnak tartom, hogy szembesítsem magam azzal, miként gondolkodik az irodalomhoz értők egy része néhány éves gondolkodásom (nevezzük így a döntések és választások összességét) eredményéről. Ez amolyan idényjellegű munka, amint elkészültem a feladattal, más természetű foglalatosság következik. Mindezen túl én személy szerint is igen sokat köszönhetek az elmúlt évek visszajelzéseinek, pedig bizonyos véleményekkel, vagy meglátásokkal olykor nem nagyon értettem egyet. Ami a díjat illeti: nagy megtiszteltetés számomra, hogy a szakmai zsűri az én munkámra voksolt ebben az évben. A céh pecsétes véleménye bizonyos szempontból nagyon is mérvadó, viszont leginkább mégiscsak annak örülök, hogy a Másik halálra most több figyelem irányul.
Ménesi Gábor
