Megkérdeztük Győrffy Ákost

 

Az esszé számomra a legehetőbb műfaj. Tömény, mint a vers, de ki van fejtve. Mégsem magyarázatok ezek… Tőled idézem: a helyek és a dolgok meg tudnak halni a magyarázatok és a magyarázatokból következő tettek által. Miért?

 

Mert általában nem engedjük, hogy valami közvetlenül hasson ránk. Nem engedjük önmagunk közelébe, önmagunkba a világot. A védekezés egy régóta jól ismert műfaja ez. Az élményt, a látványt megpróbáljuk beilleszteni egy általunk már korábbról ismert kategóriába, s később ezen kategória elvárásai szerint értelmezzük. Ezzel megfosztjuk magunkat a megismeréstől, egyúttal azonban meg is nyugodhatunk, hogy nem fenyegeti semmiféle veszély féltő gonddal összerakosgatott világképünket. Így domesztikáljuk a világot, így „varázstalanítjuk”, ahogy Cseh Tamás énekelte, végső soron így öljük meg. Ami marad, az nem más, mint az elmélet, az a mátrix-valóság, amelyre az egész civilizációnk épült. Igyekszem, hogy mindaz, ami közvetlenül érint, ne menjen át semmiféle szűrőn, miközben megírom. Illetve a lehető legkevesebb szűrőn menjen át. Mert minden szűrőt képtelenség kiiktatni. Ahhoz magamat is ki kéne iktatnom az egészből.

 

Megragadott a könyv mottója: „Az történt vele, mint az erdő vadjaival, mikor a párduc édes illata megigézi őket.” (Heinrich Seuse) Aki belekezd a könyvbe, rögtön szembetalálja magát egy különös, kínzó, legalábbis nyugtalanító érzéssel. Ki a szerző és hogyan találtál rá?

 

Heinrich Seuse (vagy Suso) egy 14. századi német misztikus volt, Eckhart mester tanítványa. Eckhart kapcsán bukkantam rá, és olvastam el néhány művét. A középkori misztika amúgy is delejes erővel vonz. Mintha ott még jelen lett volna valami, ami aztán mélyen elrejtőzött a világ szennyes burkai mögé. Képzeljük csak el, hogy egy olyan „kaliberű” ember, mint Eckhart, kiállna vasárnaponként a szószékre, és elmondaná híres beszédeinek valamelyikét. Nekünk. Olyan erő és igazság van a szavaiban, hogy letaglózza az embert. Ugyanez érvényes tanítványára is. A kereszténység tiszta lényegét fogalmazzák meg angyali finomsággal, mégis a lehető leghatározottabban. Mintha ez az angyali finomság ma nem lenne érzékelhető. Persze akkoriban sem lehetett mindennapos. Mindenesetre a kereszténység középkori, misztikus értelmezése nagyon közel áll hozzám, megigéz, mint a párduc édes illata az erdő vadjait.

 

Könyved olvasásával a lét és nemlét kérdéseihez férkőzhetünk egészen közel. Hogy csak egyet ragadjak ki: „Aki a természetben jár, önmaga halálában jár. Ezzel együtt persze az is igaz, hogy aki a természetben jár, önmaga halhatatlanságában jár.” Feltűnik, hogy gyakran utalsz égre, vízre: „Aki vízen, például egy tóra épült házban él, bizonyos értelemben már elhagyta ezt a világot.” – írod. A könyved határozottan azt sugallja nekem, hogy talán úgy lenne legotthonosabb a világ, ha az ember minél inkább benne tudna maradni ezekben a finom átmenetekben. Akár egy tóra épült házban. Mi a véleményed erről?

 

Az a véleményem, hogy igazad van. Talán annyival egészíteném ki, vagy pontosítanám, hogy szerintem nem az a cél, hogy a világot otthonossá tegyük a magunk számára. Ez a világ, azt hiszem, nem az igazi otthonunk, és minél inkább törekszünk arra, hogy otthonunknak tekintsük, annál nehezebb lesz elszakadni tőle. Mert egyszer el kell szakadnunk tőle. Csak mintha nem gondolnánk igazán soha erre az elszakadásra. Úgy teszünk, mintha nem lenne halál. Épp ma említette egy barátom a következő tibeti mondást: Aki nem gondol naponta többször a halálra, az úgy él, mint egy állat.

 

Nagyon tetszik, amit az írásról írsz. Például: „Kagylók írnak a saját testükkel a holtág mély iszapjába gyönyörű kalligráfiákat, rövid verseket a fölöttük csillámló víztükörről…” továbbá az, hogy: régi, megmaradt füzeteidet olvasva döbbentél rá, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel (démonokkal) viaskodsz ma is. Ezzel sokan vagyunk így. Én például 10 vagy 20 évvel ezelőtt is valószínűleg ugyanezekre a gondolataidra rezonáltam volna. Hogy van ez, ugyanazok a kérdések, csak másképpen?

 

A lényeges kérdések nem nagyon változnak életünk során. Amíg nem felelünk meg rájuk a magunk módján, újra és újra visszatérnek, talán más álarcban, de az álarc alatt ugyanaz van, mint korábban. A kérdések, amiket magamnak feltettem az utóbbi húsz évben, nem sokat változtak, ami azt jelenti, hogy nem voltam képes megfelelni rájuk. Nem tudtam ledöfni a sárkányt. Viszont a sorozatos kudarcok ellenére sem feledkeztem meg róluk. És persze ők sem rólam. Látogatnak rendszeresen, különböző álruhákban, de nem fognak ki rajtam, azonnal rájuk ismerek.

 

A könyvbemutatón azt mondtad, jobban érdekel a zene mostanában. A Bajdázó együttesben játszol. A Lekapcsolom a villanyt a fejemben című számot például 15400-an nézték meg – ez döbbenetes szám! Ki írja ezeket a költői szövegeket? Mesélj az együttesről!

 

Hogy döbbenetes szám? A döbbenetes szám szerintem az, hogy például Lady Gaga Bad Romance című dalát több mint félmilliárdszor játszották le három év alatt a YouTube-on. (Most néztem meg). De visszatérve a kérdésre, engem is meglepett, hogy az említett dalunkat ilyen sokszor hallgatták meg az elmúlt bő egy évben. Nem gondoltam volna akkoriban, amikor felvettük. Pedig enyhén szólva nem rádióbarát hosszúságú, majdnem tíz perces. A zenekar nagyjából három éve állt össze a jelenlegi formájában. Eleinte a klasszikus felállásban (ritmus, basszus, ének-gitár) játszottunk, olykor kiegészítve népi hangszerekkel. De viszonylag hamar ráébredtünk, hogy számunkra ez zsákutca, és nem ez az a hangzás, amit keresünk. Pontosan nem is tudtuk, hogy mit keresünk. Csak homályos sejtéseink voltak. Másfél-két év kellett hozzá, hogy eljussunk egy olyan megszólalásig, amiről mindhárman úgy gondoltuk, hogy a közelében van az elképzeltnek. Ez a zene akkor működik jól, ha olyan, mint egy természeti jelenség. Ha olyan, mint mondjuk egy patak. A dalok alapja a monoton, repetitív ritmus, amelyre aztán ráúszik egy elektronikusan előállított, de mégis organikusan működő hangszőnyeg, egy szintén monotonul hullámzó basszusgitár, és mindezekre a gitár és az ének. A dalok ebbe a monoton, de azért részleteiben folyton változó hullámzásba épülnek bele. A kritikusok a pszicho-folk, vagy az ambient-folk jelzőket aggatták a zenénkre, ami végül is szívük joga, mi magunk között „börzsönyizenének” hívjuk, mert a zenénk gerincét alkotó benyomások és tapasztalatok legtöbbje börzsönyi erdőjárások során ért bennünket. Az általad említett költői szövegeket Mile Zsigmond, a zenekar gitáros-énekese írja, aki nem mellesleg valóban költő. A zenekar alapító tagja még Gugyella Zoltán basszusgitáros, jómagam a szintetizátort, loopert és az effekteket kezelem. Eddig két nagylemezt készítettünk, a Lekapcsolom a villanyt a fejemben címűt 2011-ben, majd az Amerre fut című lemezt 2012-ben. Mindkét anyagra jó kritikákat kaptunk különböző neves zenei lapoktól, kialakult egy maroknyi, de annál lelkesebb közönségünk, „vájtfülű” körökben már ismerik a zenekart. Ez így együtt több, mint amit el tudtam képzelni erről az egészről három évvel ezelőtt.

 

Mennyiben más a zene, vagy a szöveg és zene együtt, mint egy könyv?

 

A zene sokkal érzékenyebb, finomabb dolog, mint az írás. A zene ott kezdődik, ahol az irodalom elhallgat.

 

Fiatal korod ellenére már most nagyon érettek az írásaid, kíváncsi vagyok, mi lesz később. Két kisfiad van, bizonyosan tőlük is kapsz látószögeket. „A másik apa” című novellából is

ez tűnik ki, ami a 2012/3-as Bárkában jelent meg.

 

Egy gyerek mindig tanító is egyben. A világszemléletük, a nyelvhez való viszonyuk lenyűgöző és rendkívül inspiráló. Igazából nem tudom őket hová tenni. Abban az értelemben semmiképp, hogy fogalmam sincs, honnan jöttek és kik ők. Őket figyelve sokszor eszembe jut, hogy addig nincs veszve minden, amíg ilyen szemekben tükröződik a világ.

 

Szepesi Dóra

Ajánljuk még:

 

 

---

Főoldal