Megkérdeztük Keresztury Tibort
A készlet erejéig című könyvének meghatározó színtere – Miskolc mellett – Debrecen, ahol hosszú ideig tevékenykedett az Alföld folyóirat szerkesztőjeként. Ezzel együtt el is emelkednek onnan az írások, és számos ponton magunkra és környezetünkre ismerünk. Mennyire hangsúlyos mégis a kötetben elmesélt történetek és felbukkanó figurák debrecenisége, illetve a vidékiség és a „keleti kilátások” szövegbe emelése?
A helyszínek és a figurák nem véletlenszerűek: hőseim helyhez – mondhatnám: röghöz – kötöttsége nyilvánvaló. Motoros Mária nem elgondolható Győrben, a DVTK a szombathelyi Haladással nem behelyettesíthető. Erős lokális meghatározottságuk, „keletiségük” egyszerre brutálisan konkrét és képletes, szimbolikus: a lefokozott, méltatlan élet, az elhibázott sors dőlő-boruló figuráim számára nagyon is valóságos tapasztalat, de reményeim szerint hordoz általánosítható tanulságokat, belátásokat is.
Az írások legtöbbje eredetileg a Magyar Narancs, az Élet és Irodalom és a Hajdú-Bihari Napló hasábjain jelent meg. Hogyan gondolkodik a szövegek műfajiságáról, novella és publicisztika, fikcióteremtés és valóságrögzítés közötti pozíciójáról?
Ezek határterületeit keresem. A vegytiszta fikció éppúgy nem érdekel, mint a valósághű lírai szociográfia, a szabályos novellaforma éppúgy nem vonz, mint az alkalmi publicisztika. A kereteket feszegetem a kilencvenes évek közepe óta, azon munkálkodván, hogy találjak egy olyan helyet a műfajok, az elbeszélői szerepek, attitűdök és a szövegekben megszólaló hangok, modorok, stílusok között, ami karakteresen és felismerhetően az enyém. Ez a számos új írást is tartalmazó számot vető, összegző kötet most remek alkalmat teremt arra, hogy próbálkozásom sikere lemérhető legyen.
Nagyjából másfél évtized telt el az első írások keletkezésétől a legújabb szövegek megszületéséig, amelyek az utolsó, A másik Madárné című ciklusban kaptak helyet. Változott-e ez idő alatt, s ha igen, milyen tekintetben a szemlélet és az elbeszélésmód?
Annyit, amennyit az ország, a közeg. Még szarabb hely lett, mint amilyennek látszott, s barátságos kedélyességét is elvesztette, mióta lakóinak fel kellett adniuk a jelennel és a jövővel kapcsolatos mindennemű illúziójukat. Ahogy valamelyik könyvbeli tárcában írom: csak a felirat más rajta, a nejlonszatyor ugyanaz. És ugyanaz az is, aki viszi. Keserűbb, öregebb lettem én is: egyre nehezebb önfeledten kiröhögni magamat, s azt, ami megy.
Az eredeti kötetek, a Reményfutam, A vaddisznó rokona és a Bejárat a semmibe, amelyekből bizonyos szövegek átkerültek, összesen több mint hétszáz oldalt tesznek ki, az új könyv terjedelme pedig az új írásokkal együtt is nagyjából a fele. Milyen szempontok szerint rostálta meg az anyagot?
Kőkemény önkritikával, drasztikusan megrostáltam tényleg a készletet. Egyrészt minőségi alapon, másrészt aszerint, hogy illik-e abba a lineáris kötetszerkezetbe, amelyre újrarendezve felfűztem ezt az irdatlan mennyiségű anyagot. Szívem vérzett persze a kimaradtakért, de nem volt kegyelem. A szándék az volt, hogy ez a százharmincegynéhány írás tényleg a legjava legyen.
Nem kerülhetjük meg beszélgetésünkben az ugyancsak Debrecenhez kötődő Tar Sándor nevének említését, ugyanis életművét irodalomtörténészként, kritikusként ön is alaposan megvizsgálta. Mennyiben tekinthető tárcanovellái előzményének Tar sajátos prózavilága?
A mi utcánk feltétlenül. Mint ahogy Bodor Ádám tárcanovellái is, ha az nem is látszik annyira. Kettőjük zseniális novellisztikájával már kevesebb az érintkezési pont – egy lapon se merném velük említeni magam.
Nemrég tért haza Stuttgartból, ahol a Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként tevékenykedett. Jelenleg ismét a Litera irodalmi portál főszerkesztője. Visszautalva a könyv címére: meddig tart a megfigyelő készlete? Ez a gyűjteményes kötet lezár egy folyamatot, vagy továbbra is a tárcanovella lesz a fő csapásirány a szerkesztői munka mellett?
Addig csinálom, ameddig élvezem, meg ameddig van rá igény a lapok és az olvasók részéről. Egyelőre mindennél több örömmel tölt el az írás – azon dől majd el a jövő, hogy mennyiben sikerül a most összefoglaltakhoz képest a világomat, hangomat megújítva elmozdítanom. A könyv sikere, a számtalan olvasói visszajelzés, a tízegynéhány könyvbemutató és az első kritikák egyelőre nem arról szólnak, hogy azonnali hatállyal hagyjam abba és keressek más elfoglaltságot.
(Ménesi Gábor)
