Megkérdeztük a nyolcvanéves Banner Zoltánt

 

 

Igen sokoldalú alkotótevékenység jellemzi az elmúlt öt-hat évtizededet, szerkesztőként, művészettörténészként, előadóművészként, költőként is jelentős eredményeket értél el. Több mint ötven kötet fűződik, jórészt szerzőként, részben szerkesztőként a nevedhez. Tavaly, 2011-ben a Kriterion Koszorú átadásakor, egyenesen reneszánsz emberként méltattak. A mostani beszélgetésünk apropója nemcsak a nyolcvanadik születésnapod, de a Hátra ne nézz! című válogatott versesköteted könyvheti megjelenése is. Kezdjük mégis a többi tevékenységi területeddel, illetve azzal, hogyan is férnek ezek össze benned, hogyan segítették egymást az elmúlt évtizedekben, és hol helyezkedik el közöttük a vers, a költészet?

Költőnek születtem. Nem egy nagy, vagy ilyen meg olyan költőnek, hanem egyszerűen költőnek. Ez nem érdem, nem méltóság vagy kitüntetés. Tény. Mert kora gyermekkoromtól és koraifjúságomban költőként, vagyis szebbnek, jobbnak, igazabbnak láttam, érzékeltem, feltételeztem a világot, mint mások. Amikor aztán beláttam, hogy a világ nem olyan, amilyennek látom, érzékelem - megszületett a vágy, hogy tegyem, változtassam olyanná, amilyennek látni szeretném, s ez a felismerés irányított az irodalmi pódium és a művészeti írásműfajok felé. Képességeim egyébként más sorrendben jelentkeztek: előbb előadói tehetségemet fedezték fel (az óvodában), majd 13-14 évesen kezdtem verset írni; végül már az egyetemi évek alatt életpályámnak választottam a művészettörténetet, pontosabban a 20. századi magyar, hangsúlyosan az erdélyi magyar művészet krónikáját.

Tulajdonképpeni kérdésedre válaszolva: a három pálya és tevékenységi kör oly szerves egységben töltötte ki életemet, hogy összefonódásukat nem is lehet szétválasztani. Egymást ösztönözték, dúsították, értelmezték, hiszen költőként könnyen éltem bele magamat egy életmű, egyáltalán a képzőművész világába, a képzőművészeti alkotásban való jártasságom viszont segített előadóestjeim megszerkesztésében, költőtársaim tolmácsolása pedig mindig visszavezetett saját, esetleg éppen hűtlenül elhagyott költészetem tájaira.

.........

1988-ban családoddal áttelepültél Békéscsabára, s viszonylag hamar beilleszkedtél, s talán otthonra is találtál az itteni kulturális, művészeti életben, miközben az eddigi alkotótevékenységed újabbakkal, a muzeológusival és a tanárival gazdagodott. Hogyan, miért sikerülhetett ilyen könnyedén mindez? S a versírás hogyan, miért vált egyre fontosabbá számodra itt?

Valaki hívott és küldött. Konkrétan egyik Banner-unokahúgom, de főleg az, aki mögötte állt. Azt csakis a Teremtőnek köszönhetem, hogy otthonról - hazavezérelt. A bajban persze nem ilyen bölcs az ember. De a képhez hozzátartozik, hogy már itt, Békéscsabán, és állandó sürgetések közepette kellett befejeznem a huszadik századi erdélyi magyar művészetről írott összefoglaló munkámat, s a megérkezésünket követő hónapokban, évben, amikor a honvágynak jelentkeznie kellett volna, teljesen elmerültem az addigi tevékenységemet értelmező summázat izgalmaiban. (Megjegyzem: művészettörténészi pályám főművét egyetlen komoly szakmai elemzés sem tette mérlegre, a mai napig...)

Előadóestjeim egy része is élt még, meghívásokat kaptam az ország különböző sarkaiból (így ismertem meg Magyarországot), tehát ez a pályám is tovább élt körülbelül az ezredfordulóig. És megszerettem a kiállítás-rendező mesterséget a Munkácsy Mihály Múzeumban, s a művészettörténeti oktatást a tanítóképző főiskolán. Annak idején, 1955-ben azért tartottak benn a Bolyai Tudományegyetemen, hogy én legyek e szak tanára. Negyven év múlva valósult meg, Békéscsabán...

Ami pedig a költészetet illeti, én ekkor már több mint egy évtizede, Kolozsváron is a „saját versemet" írtam, a hetvenes évek végén megtaláltam, rátaláltam költői nyelvemre, forma- és fogalomkészletemre, s mivel minden sorom a szabadulásvágyról, a féltésről, tulajdonképpen a lázadásról szólt, újra rejtőzködő költővé váltam, s ezek a versek már csak itt, Magyarországon jelenhettek meg, mind folyóiratokban, mind pedig kötetben, az általad már említett Vincellér-énekben, s még azelőtt a Megyei Könyvtár gondozásában s az általad szerkesztett Körös Könyvtár sorozatban napvilágot látott Edzés az öröklétre című kötetben. Írói újjászületésemet mindenképpen nektek, a Békés megyei fiatal íróknak, az általad szerkesztett Bárkának s a Körös Irodalmi Társaság tevékenysége által gerjesztett élénk irodalmi életnek köszönhetem. Előadóművészi tevékenységem kényszerű lanyhulásával, majd elszikkadásával szoros összefüggésben megnőtt saját költői mondanivalóim fontossága és egyértelműsödése. Tehát éppen a fordítottja történt annak, mint amikor költői ellehetetlenülésem ellenhatásaként pódiumot ácsoltam magának a VERSnek.

Költészeted ismerői felfigyelhetnek arra, hogy kerülöd a klasszikus, a hagyományos versformák használatát, kötöttségeit, szabad verseket írsz inkább, vagy a magad teremtette formákhoz és kötöttségekhez igazodsz csupán. Tudsz-e erre valamilyen magyarázattal szolgálni?

Első, fiatalkori, szatmári korszakomban, amikor a versírást „tanultam", természetesen kipróbáltam a kötött formákat is, írtam például szonetteket, stanzát, Balassi-strófát, stb., de már akkor áttértem a szabad versre. Akkor azért, mert amilyen lelkiismeretes voltam általában viselkedésemben, iskolai tanulmányaimban, annyira fegyelmezetlenül engedtem át magamat a költői benyomásoknak, élményeknek, annak a szenvedélyességnek, amely szintén szerves eleme alkatomnak. Amikor pedig, később, a gondolat, a világnézeti-intellektuális dilemmák mentén jelentkező igazságkeresés indított útnak egy képsort vagy meditációt, kialakítottam egy kötetlen, folyamszerű versbeszéd-formát, amelyben ha fel is merülnek rímek, ritmusok, szótagszám-egyezések, stb., ez az írásmód hívebben követi az indulat (gondolat) iránytűjét, mint bármilyen kötött versforma.

Az utóbbi években megszaporodtak a súlyos közösségi kérdéseket is megfogalmazó, a nemzeti sors kérdéseit középpontba állító, a magyarság, sőt az emberiség jövőjét, esélyeit mérlegelő verseid. Miért?

Mert megszaporodtak a súlyos közösségi kérdések, a nemzeti sors kérdései, a magyarság, sőt az emberiség jövőjét fenyegető veszélyek.

Ezt a választ akár így is hagyhatnám. De akkor azt kérdezhetnéd: ezt mások is érzékelik/érzékelhetik, Te miért veszed magadra?

Mi: erdélyiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, őrségiek, délvidékiek valamennyien „Trianon gyermekei" vagyunk (Köntös Szabó Zoltán regénycíme). Egész életünk vesztésben telt el, egész életemben veszteségeket könyveltem, és most már a veszteségek hullámai a szánkig érnek: a nyelv, a tudat, a lélek következik. Adja az Ég, hogy ez a végső veszteség ne következzék be; illetve: boldogok azok, akik ezt a hullámot nem érzékelik, vagy már túl vannak ezen a halálon.

Én azonban költőként e rémítő bizonyosság és a csodavárás szivárványa között lebegek állandóan.

Részletek a két hét múlva megjelenő 2012/4. Bárka-számban olvasható hosszabb beszélgetésből

 

(Elek Tibor)