Megkérdeztük Benedek Szabolcsot
Minden prózaíró vágya a nagyregény. Benedek Szabolcs legújabb prózája, A vérgróf elég vaskos. Ráadásul egy trilógia első része. Eddig is foglalkoztatott a múlt, a történelem, írtál többek között egy fiktív naplót Mátyás királynak, illetve egy Tanácsköztársaságról szóló regényt. Most pedig a múlt század 10-es éveiben vagyunk, a szereplők utcalányok, ifjú rendőrök, zsurnaliszták, színésznőcskék, a kor illusztris irodalmi alakjai - és Rákóczi gróf, azaz Saint-Germain. Hogy jött elő ez a téma, mégpedig három kötetnyi mondanivalóval?
Három szálon indult el a dolog. Egyfelől a kor, az a bizonyos békeidők már elég régóta foglalkoztat. Nem csak oly módon, hogy történeti szakmunkákban búvárkodtam utána (természetesen ezt is megtettem), hanem szeretem az előző századelő irodalmát, amely egyébként elég alapos és hiteles lenyomata a korszak hangulatának, miliőjének. Sokat merítettem ebből is, vagy akár mondhatnék az irodalmon kívül más művészeti ágat, pl. a festészetet vagy a fényképészetet is. Másfelől van bennem egyfajta okkult érdeklődés, úgy értem, a misztika és a hermetika kultúrtörténete és az európai kultúrában elfoglalt szerepe iránt. Itt pedig az ember óhatatlanul belebotlik Saint-Germain grófjába, ebbe a rejtélyes 18. századi figurába, aki különben valóban Rákóczi fejedelem fiának vallotta magát. Az ő alakja ugyancsak már korábban felkeltette az érdeklődésemet, írtam is egy hosszabb elbeszélést róla pár évvel ezelőtt, az a címe, hogy „A Rákóczi-hagyaték". Harmadrészt meg a vámpírmítosz, ami megint csak kíváncsiságom régi tárgya. Ez a három szál ért össze bennem, helyesebben ebben a regényben. Ami aztán továbbnőtte magát - a vége felé közeledve láttam, hogy az általam elmondani vágyott történet nem fér bele egyetlen kötetbe. A trilógia első része a polgári idillről, illetve a mögötte húzódó feszültségekről szól. A második rész az első világháború idején játszódik, amikor mindaz, ami addig olyan biztos pontnak látszott, egyszeriben megingott. A harmadik rész pedig a világháború végén, a spanyolnátha idején játszódik majd, amikor egy világ visszavonhatatlanul véget ér, és jön helyette egy bizonytalan valami, amitől mindenki fél.
Világos, hogy ez egy vámpírregény - is. A vámpírregényeket a legtöbben a szórakoztató irodalomhoz, a lektűrhöz sorolják, te viszont eredendően szépirodalmi ábrázolásmódban és eszközökben gondolkodsz. Miért?
Az egyik ok az, hogy, mint utaltam rá, a vámpír csak az egyik szál, noha lehet, hogy a legharsányabbnak látszik. A másik ok, hogy nem igazán foglalkoznék a határok meghúzásával, illetve azzal, hogy akkor most melyik terepen is mozgunk. Egyszerűen akartam írni egy jó könyvet, ami lehetőleg minél több olvasónak fölkelti a kíváncsiságát. Természetesen fontosnak éreztem a szépirodalmi eszközök használatát, már „csupán" esztétikai okok miatt is. Meg azért is, mert nem is nagyon tudnék másként írni. A szépirodalmi eszközök használata igényességet jelent mind a művel és az olvasóval szemben. Aki közelebbről ismer, tudja rólam, hogy megszállott Beatles-fanatikus vagyok. Ennek az együttesnek huszonhét listavezető dala volt hét év leforgása alatt, a lemezeladásaik pedig ma is rekordokat jelentenek. Közben a 20. századi egyetemes kultúra fontos mérföldköveiként is számon tartják őket, nem csak most, hanem már a pályájuk elejétől, 1963-tól fogva. Nehéz eldönteni, hogy mi a lektűr és mi az úgynevezett magasművészet. Nem látok áthatolhatatlan határokat, sőt talán határokat sem. Az a fontos, hogy amit csinálunk, az jó legyen.
A regény szereplői közt megjelenik Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Ady Endre - nekem ez nagyon tetszik, viszonylag kevés irodalmi művet írtak, amiben ők szerepelnek! Miért emelted be őket a világodba?
Szerettem volna őket hús-vér valójukban megmutatni. Nem ikonként, hanem emberként, nem feledkezvén meg arról sem, hogy mások mellett ők álltak a korabeli pezsgő kulturális élet centrumában. Ha az ember erről a világról, erről a miliőről ír regényt, nem nagyon tudja őket kikerülni. Választhattam, hogy csak utalok rájuk, vagy direkt foglalkozom velük. Utóbbit választottam, részint az előttük való tisztelgés okán, részint, hogy az olvasó is ismerős környezetben érezze magát. Amúgy Molnárnak az életéről akár önmagában is regényt lehetne írni...
Teljesen beszippant a könyv, olyan, mintha akkor írták volna. Úgy írsz, mintha akkor éltél volna...
Köszönöm... Ennek talán az az oka, hogy igyekeztem elkapni a korszak hangulatát, ritmusát, a korérzést, s ehhez rengeteg korabeli szöveget olvastam. Nagyon fontos korszaka volt ez a magyar irodalomnak, de az egész magyar kultúrának is, mind a mai napig elevenen él mindannyiunkban. S nagyon hiteles alkotások születtek: az elegáns szellemességgel és iróniával együtt az akkori alkotók képesek voltak megvilágítani azokat a törésvonalakat és a feszültségeket, amelyek a polgári idill mögött húzódtak. Itt van például a bordélyvilág, ami száz év távlatából visszatekintve amolyan kedélyes valaminek tűnik, mintha lenne is egyfajta nosztalgia iránta, holott borzalmas tragédiákból épült fel. Ezek nagyon szépen látszanak a korabeli novellákból, regényekből, tárcákból és színdarabokból. Ha kellően odafigyelve olvassuk őket, tényleg olyan, mintha mi is éltünk volna akkor.
Nagyon jó a hátsó borítón a szerzői fotó! Úgy nézel ki, mint Orson Welles! Óriásplakát, önálló nagy kirakat - mit szólsz ehhez?
Hamarits Zsolt készítette, eredetileg nem ehhez a könyvhöz, de hamar kiderült, hogy illik hozzá. Tényleg olyan dolgok történnek velem, amilyenek eddig nem. Egy igazán profi, mégpedig a szó legjobb értelmében vett profi kiadó adta ki a regényt, kiváló szerkesztővel és szakembergárdával. Nagyon jó velük dolgozni.
Túl vagy már több könyvbemutatón. Milyen a fogadtatás? Mik a tapasztalataid, mit szólnak hozzá az Olvasók?
Talán az a legmeghatóbb, a legszebb része az egésznek, amikor az ismeretlen olvasó, vagyis az Olvasó ír egy üzenetet a Facebookon keresztül, megírja a véleményét, elmeséli, hogy fölkeltettem az érdeklődését az akkori korszak iránt, megkérdez, mit ajánlok olvasnivalónak, és bejelentkezik hetekkel előre a könyvfesztiváli dedikációra...Ez a legfontosabb.
(Szepesi Dóra)
