Megkérdeztük Balla D. Károlyt
A Tejmozinak nemrég volt az online könyvbemutatója és „sajátegerű virtuális dedikálása". Videóüzenetében Závada Pál mondja önről, hogy több blogja van, mint virágládája a feleségének, Berniczky Évának. Az UngParty virtuálén megtaláljuk a Tejmozi oldalát. Ezen írja, hogy jó társaságban jelent meg a Magvetőnél (Kertész, Spiró, Ulickaja), „azért elég nagy pofátlanság tőlem, hogy befurakodtam ide". Miért? Olvasóként mondom, nagyon is belefér! Sőt!
A Tejmozi oldalán van egy Szófelhő a regényben leggyakrabban előforduló szavakból. Nos, én hagytam, hogy összeálljon számomra egy mondat az elsőként megpillantottakból: „Csupán magam éreztem titkos lassan." Érdekesnek tartom, ez valószínűleg a saját befogadásomról árulkodik, de azt hiszem, valahogy így kell olvasni ezt a könyvet. Maga szerint hogy kell?
Nem szívesen adnék recepteket az olvasáshoz. Legyen ez a befogadó játéka és felelőssége. Szerepem a regény megírása után legfeljebb annyi lehet, hogy magáról az írásról beszélek. Ezt örömmel meg is teszem, hiszen ilyenkor legnagyobb szellemi kalandom valós vagy fiktív epizódjait vehetem sorra. Én élményszerű író vagyok, átélem az alkotás minden nagyszerűségét (és olykor gyötrelmét), maga az írás folyamata számomra egyfajta élettapasztalat, egyben beavatódás egy képzetes világba, amelyben érzelmek és gondolatok, tárgyak és jelenségek, emberi viszonylatok és filozófiai összefüggések mélyebben átélhetőbbek, mint a kinti, hétköznapi világban. Nem valószínű, hogy az olvasó ugyanolyan élményekhez juthat, amikor engem olvas, mint amilyeneket én éltem át írás közben, mert ebben a kettősben (író+olvasó) én a másik (ha tetszik: ellenkező) oldalon állok. Ezért nincsenek olvasói tippjeim, ezért nem akarom - de nem is tudom - sem előírni, sem javasolni, hogy miként „kell olvasni ezt a könyvet". Ezzel együtt a „magam érző titkos lassan" nem látszik rossz ötletnek arra az esetre, ha az olvasó a regény befogadásával önmaga titkaiba kívánna apránként beavatódni. Ám előfordulhat, hogy a lassú befelé fordulás helyett az olvasó a gyors kiterjeszkedést választja, és meglehet, hogy a regényemből indulva nem önmagában, hanem a külvilágban talál több értelmezést. Ez a szellemi expanzió ugyanúgy lehet érvényes olvasói attitűd.
Kezdetben volt az ős-Tejmozi, egy novella 2004-ben, ebből indult ki a regény. A Káfé Főnix közölte interjúban a novella filozófiai megterheltségéről beszél, és hogy a benne lévő világszemléleti sarkpontokat a regényben más struktúrába helyezve esztétikai szempontból értékelhető bölcselemmé építi. Nekem nagyon tetszettek például a nyelvfilozófiai, meg az életbölcseleti részek is. Az ős-Tejmozi vendégmondatokat is tartalmazott, amelyek ihlették. Mit tudhatunk ezekről? Egyáltalán, hogyan íródott a könyv, hét év kellett hozzá?
Az említett interjúban ezt elég részletesen elmondtam, itt csak annyit ismételnék meg, hogy egy magam indította irodalmi interakció keretében idegen nyelvű kortárs művekből számomra fordított mondatok szolgáltak kiindulópontul. Ezek inspirációra született meg a Tejmozi 1.0. szövegverzió, amelybe a félszáznál több vendégmondatot maradéktalanul beleépítettem úgy, hogy a beavatatlan olvasó nem is tudta felfedezni őket. A terjedelmesre duzzadt elbeszélésből ezután kiszakítottam az összes jelöletlen citátumot a fölöslegessé vált kitérőkkel és töltelékanyaggal együtt, miáltal egy kompakt, sűrű szövésű novellát kaptam. A Tejmozi 2.0. éppen a tömörsége miatt nehezen viselte saját kereteit, kezdettől éreztem, hogy a benne felhalmozott anyag nemcsak hogy megtartotta lezáratlanságát, aktivitását, hanem elérte a kritikus tömeget is, s ha megfelelő gravitációs térbe helyezem, regénnyé robbanhat. Ám ehelyett eleinte újabb novellákat társítottam a meglévőhöz, majd lineáris cselekménybonyolítással próbáltam tovább szőni hőseim történetét. De ezzel nem mentem semmire. Valóban évek teltek el, amíg rájöttem, hogy befelé kell építkeznem. Szétszedtem hát addig írt szövegemet és a keletkezett hiányokba írtam bele az új epizódokat, leírásokat, elmélkedéseket, lírai betéteket. Ezek révén kerekedett ki az, amit nagyképűen prózaírói bölcselemnek gondolok. A munkának ez az utolsó fázisa egy esztendeig sem tartott - és megszületett a Tejmozi 3.0.-s szövegverzió, a voltaképpeni regény.
Hogyan keletkezett ez a különös cím, Tejmozi?
Az ősnovella írásának egy pontján, amikor a kapott vendégmondatok már nagyjából kirajzolták az elbeszélés keretét, váratlanul felötlött bennem egy sokkal korábban hallott történet. A remek színész és rendező, Mácsai Pál egy műsorban azt a gyerekkori emlékét idézte fel, hogy amikor a festő papának meztelen nők álltak modellt, őt mennyire izgatták az előle elzárt műterem titkai, s ezek összekapcsolódtak az onnan kiszűrődő zenével. Részletesen kidolgoztam ezt a motívumot, kamasz hősöm a papa fényes műtermének az ajtaja előtt állva a tejüvegen át leselkedik, és amit nem lát élesen, azt képzeletével kiegészítve vetíti a fehérségre. Itt ugrott be a szinte azonnal címül választott szóösszetétel, a jelzett fogalom pedig a regény egyik összetartó motívumává vált, hősöm a tejfehér ködbe, hóba, felhőbe látja bele élete filmkockáit.
Ez egy aparegény, anyaregény - mostanában többen is feldolgozták ezt a témát. Grecsó Krisztián mondja például, hogy nehezen viseli a családi témákat, de ön olyan finoman teszi általános érvényűvé, hogy ritka pillanatként az ember úgy érzi, a saját kis szorongása betehető egy nagyobb rendszerbe. Nem érdemes megúszni a szembesülést eredetünkkel, még ha ködbe vész is az út. Én úgy éreztem, hogy a többféle elbeszélői és szemlélői helyzettől a textus szövése hibátlanul izgalmas. A szüleinkhez való viszony a világ legtermészetesebb dolga, egyben a legtitokzatosabb is, mind a kettő érzékletesen benne van. Az is megfogott, hogy az életeseményeken túl az életfolyamatok áramát is érzékelteti, gondolok itt például a szauna, a hóesés, az étkezések leírásaira. Ön hogyan jutott közel a témához?
Talán nem árt tisztázni: regényem hangsúlyosan nem életrajzi ihletésű. A szülő-motívumot az eredetileg kapott vendégmondatokból fejtettem fel és alakjaimat írói fantáziával formáltam meg. A Tejmozi alapvetően fikció. Ám az kétségtelen, hogy hőseim egyes jellemvonásainak a kidolgozásánál, bizonyos mozzanatok megjelenítésénél, a bonyolult viszonyok szétszálazásánál személyes élményeim és tapasztalataim is közrejátszottak. Még ha én nem is tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget, de tény, hogy amikor írni kezdtem a regényt, szüleim éltek, mire pedig megjelent, már mindketten a radvánci dombok tövében, az apám tervezte konstruktivista sírkő alatt mesélik egymásnak a családi történeteket. Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy a könyvemben sokkal messzebbre jutottam a szülői, főleg apai kötelékekkel és örökséggel való viaskodásban, a fiúi szerep ellentmondásainak a feloldásában és újraértelmezésében, mint a valóságban. Kis túlzással: ezeket a viszonyokat sokkal felületesebben éltem meg, semmint amilyen mélyen megírtam. Szinte biztos, hogy ezt valamiféle érzelmi beteljesületlenség rendezte így.
Mindig érdekes, hogyan kezdődik egy írásmű. Az első mondat húzza be az olvasót, megpendül az egész, mint egy zeneműben. Önnél így: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek." Weöres Sándor írja, hogy az életet úgy kell felfogni, mint egy zeneművet. Gyakran felmerült bennem a kérdés olvasás közben, nemcsak azért, mert zenéről is van benne szó, hogy mi lehet a zenében és a szövegben közös - még mondatok, szavak szintjén is. Ön szerint micsoda és hogy lehet ezt áttenni írásba?
A muzsika nekem életelemem, buzgó zenehallgató vagyok, és egyik legnagyobb bánatom, hogy semmilyen hangszert nem tudok tisztességesen megszólaltatni. Ahogy néha tréfálkozni szoktam: huszonvalahány könyvemet gondolkodás nélkül odaadnám azért, ha jazzgitáros lehetnék egy füstös pinceklubban. Így aztán, meglehet, szövegeimben próbálok ebből a hiányérzetemből valamennyit lefaragni. Fontos nekem, hogyan hangzik egy szöveg, egy mondat, egy verssor. Az eredmény azonban kétséges, mert a saját elvárásaimnak közel sem tudok maradéktalanul megfelelni. A zeneiség olyan eszmény, amelyet írott szöveggel megközelíteni lehetetlen. De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekedni rá. Egy másik vonatkozás is eszembe jut: a kompozíció, a mű felépítettsége. Nekem már-már beteges a vonzódásom a struktúrákhoz. Párhuzamok és ellenpontok, témák és variációk, ismétlések és hátravetések, látszó és rejtett megfeleltetések sokasága sorakozik írásaimban, ügyelek az idő- és helyszínváltások egymásutánjára, az írói nézőpont váltakozására, figyelek a belső logikára, az ok-okozati összefüggések felépítettségére, engedem érvényesülni a tézis-antitézis-szintézis hármasságát, igyekszem arányban tartani a lezárt és a nyitva hagyott témákat, az elkötött és tovább gombolyítható szálakat. Meglehet, mindezzel egy megálmodott szimfónia építményét próbálom utánozni. Milyen sajnálatos, hogy a fennkölt muzsika feltörése helyett inkább az történik, hogy a túlméretezett szerkezet agyonnyomja a soványka epikumot.
Érdekelne, mit gondol, milyen aparegényeket fog majd írni az a generáció, amely a net korszakában nő fel? Megragadott önéletrajzának utolsó mondata is: „Digitálok, nem tehetek másként." Hogy értsük ezt?
A szóvicceimet nem árt komolyan venni... A Luther Mártonnak tulajdonított, közel ötszáz évvel ezelőtti hitvallás („Itt állok, nem tehetek másként" - mondta állítólag vádlóinak) nem véletlenül került ebben a formában a szájamra. Luther abban a korszakban élt, amikor a szerzetesek keserves kódexmásolását felváltotta a nagyszerű könyvnyomtatás, számomra pedig megadatott, hogy láthassam, a Gutenberg-galaxist hogyan fogadja lassan magába a Neumann-univerzum. A digitális és internetes kommunikációra és adatrögzítésre való áttérés lelkes híve lettem, és, ha nem ódzkodnék a patetikus kijelentésektől, azt mondanám, szent kötelességemnek érzem például azt, hogy saját műveimet (és nem ritkán másokét is) a világhálón elérhetővé tegyem. (Átmeneti korszakunkra egyébként roppant jellemző ez a beszélgetés is: nyomtatott könyvemről ejtünk szót, de az interjú online felületen jelenik meg.) Hogy milyen aparegényeket írnak a majdani generációk, azt nem tudom, de azt gondolom, korszakos vívmányaink a sokak által emlegetett negatívumok ellenére nem hátráltatják, hanem előbbre viszik mind az olvasás, mind az írás ügyét. Nem kétséges, hogy át is alakítják. Ám az eszközök nem önmagukban jók vagy rosszak, hanem használóik kezében válnak ilyenné vagy olyanná. Én a megtanult technikákat írói munkám kiterjesztésére használom, nem hátrányát szenvedem, hanem előnyét élvezem annak, hogy az irodalmi művek internetes információként működnek, weboldalaim révén permanens író-olvasó találkozót tartok, képernyőre írom a szonettjeimet és gond nélkül olvasok laptopon Szophoklészt.
(Szepesi Dóra)
