Megkérdeztük Kiss Benedeket
Még l969-ben, megküzdve a politikai rezsimmel, született az Elérhetetlen föld című antológia, amelyben a legendássá nemesült kilencek jelentkeztek. A kalocsai gimnázium költőpalántájának, Kiss Benedeknek ez fémjelezte pályakezdését. Az idei Könyvhétre megjelenő Utak keresztje - Összegyűjtött versek (1962-2009) számvetés, mintegy 50 évet fog át, a pálya ívét.
Úgy jelentkezik be a telefonba, hogy: Halló, itt a hulló holló. Ez egy szép költői sor...
Szójáték, játékos forma. A hollónak van bizonyos mitikus jelentése is, és nem is csak hulló, hanem fehér, azt is szoktam mondani, mert ritkaság. Barátaim földerítésére meg bosszantására találtam ki.
Most megjelenő kötete összegzés, számvetés, az életművéből szerkesztette. Most is aktív, ír még?
Én már nem akarok írni, de valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy szándékom ellenére jönnek a sorok, jön a kísértés, és nem tudok ellenállni. Akkor papír kell, toll kell, abból már általában vers lesz. A könyv leadása óta született egy újabb kötetnyi versem, ami kiadásra vár a Holnap Kiadónál.
Mi ihleti meg Önt?
Indulásomkor eléggé a szabályoknak megfelelő metrumban és versformákban írtam, meg akartam felelni egy kihívásnak. Ez úgy a pálya fele táján megváltozott, jobban fölszabadultam és már nem annyira kontrollálva, illetve ösztönösen kontrollálva írok, alig javítok. Valahogy az írás rabsága fölött is van valami szabadság, és ezt a szabadságot élem ki az utóbbi években, a versekben.
Egyéniségét, költészetét Balassival, Csokonaival rokonítják. Gondolom, ők a kedvencei.
Nagy elődeinknek óriási műveltsége volt, mindegyik akkora munkát végzett a nyelvi világban, mint egy fél honfoglalás. A mai alkotóknál nem érzek ekkora filozófiai, esztétikai összefoglaló megalapozottságot. Megtisztelő, ha Csokonaihoz, Balassihoz hasonlítanak. Rám elsősorban Ady, József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc hatott, meg Weöres, a játékosságával. Ha át is szűrődik a világuk a költészetembe, én azért mai költőnek érzem magam, aki beépít a művébe, amennyit tud, a magyar költészet hagyományából.
Magyar-népművelés szakos volt. Az életrajzában látom, hogy tanár, újságíró, és 1969-től szabadfoglalkozású író és műfordító. Milyen ez az életmód?
Első sorban anyagilag nem könnyű. Engem a szertelenségem és a szabadságszeretetem afelé vitt, hogy rövid nevelőtanárkodás után, a család hozzájárulásával úgy gondoltam, megpróbálok szabadúszóként létezni. Akkor kezdtek el sorozatban közölni és ez, az ösztöndíjakkal, egy nehéz, de a család által vállalt helyzetet hozott létre. Versszerkesztést, lapnál munkatársi állást nem sikerült elérnem, úgyhogy félig-meddig magam választottam, félig-meddig rákényszerültem erre a lépésre. Nagyon köszönöm a családomnak, hogy vállalta az ezzel járó szigorúságot.
Ön a bolgár költészet ismerője és tolmácsolója. Meséljen erről!
Nagy László után Utassyval együtt, később Rózsa Endrével kezdtem Bulgáriába járni. Ez adódott, szívesen láttak bennünket, és kaptunk rá ösztöndíjat. Ösztöndíjak gyakrabban voltak akkoriban, mint ma, pedig ma is nagyon sokat jelentenének a fiataloknak. Megismertük korosztályunk költőit, ők is kezdők voltak, egy-két kötetesek, most már ők is a bolgár irodalom gerincét jelentik. A nyelvet egyikünk se tanulta meg, csak a konyhanyelvet, mert ez a többször néhány hónap csak arra volt elég, hogy föl tudjuk mérni a kinti irodalmi életet. Hoztam haza könyveket, itthon is fordítottam. Mintegy tízezer sornyi bolgár költészetet fordítottam a huszadik századból, a századelőtől, a nagy klasszikusoktól kezdve a legfiatalabbakig. Ezt szintén szeretném kiadni, és ebben is partner a Holnap Kiadó. Próza is van közte, és mesék, gyönyörűek, izgalmasak.
Versei dalszerűek, olyannyira, hogy fontosnak érzem bennük a rezonanciát és szemléletben sokszor a keleti filozófiákat idézik meg nekem. Például a Furcsa álmok, a Meskete, a Színek vándorlása, a Gyümölcseltevés című versek.
Valamit meglátunk, másképpen látjuk, amit esetleg mi magunk előtte való nap láttunk, és ahogy általában az emberek látják. Ez egyik forrása a költészetnek. Határtalanul gazdag világban élünk, a különböző szegmenseit föltárni és más által is átélhetővé, megláthatóvá tenni, ez költői feladat.
Itt van az egyik gyerekverses kötete, a Színek vándorlása. Szeretnék ebből egyet idézni: „Lenni: a világgal, együtt zengni, / nem külön, / de különösen rezegni! / ... Dombok közt, fák közt / megyünk, megyünk, /még csodálkoznánk - / és megérkeznünk." Ez a finom rezgés szinte minden versében benne van. Nem különben Kass János illusztrációiban.
Gyönyörűek a rajzai! Szegény János meghalt. De megígérte nekem, hogy megcsinálja ezt a két könyvet, - a másik: Fénnyel, füttyel. A másodiknál már elég beteg volt, de azt mondta, hogy ezt még megcsináljuk. Meg is csinálta, becsülettel. Ez a két könyv ugyanis, a gyerekkönyveimnek az összegyűjtött kiadása két kötetben.
Azt írják, hogy Kiss Benedek rendre jól választ magának kötetcímet. Szerintem verscímet is, minden vers címe is olyan, mint egy kis vers.
Örülök, ha így gondolják. Tulajdonképpen a vers van előbb és utána a címválasztás. Mert én, amikor elkezdek írni, ha hiszi, ha nem, fogalmam sincs, hova jutok, az mindig az adott pillanatok ötletgazdagságából alakul ki. A költőnek a világ minden dolga témája. Az a rengeteg fölhalmozott ismeretanyag, amiről nem is sejti az ember, hogy a fejében van, írás közben egyszer csak fölbukik a habokból és belekívánkozik a versbe, mint egy hableány, egy vadponty.
Elemzői sorolják jellemző motívumköreit: anya, Isten, feleség, barátok, bor, és írják, hogy mindezek kozmikus rendbe illeszkednek..
A költőnek semmi nem tabu, minden a költészet tárgya, amivel az életében találkozik. Ezek a motívumkörök. Nyilvánvalóan a kedvessel az ember naponta találkozik, a természetben naponta él, a szőlőjét naponta művelte, amíg művelte...
Valóban, Önt a Szent György-hegy poétájának is nevezik, sok verset írt róla.
Nincs meg a szőlőm, kivágtam. Egzisztenciális okokból alakítottam ki magamnak. Amíg lehetett, örömmel csináltam, lent laktam az alkotóházban Szigligeten, onnan jártam ki. Tulajdonképpen azért választottam azt a helyet, mert megszerettem a környéket és így vettem ott egy elhanyagolt kis szőlőt, présházzal, amit fölújítottam. Körülbelül 20 éven keresztül nem kevés anyagi segítséget jelentett a létezéshez. A bor és a szőlő felvásárlási ára nevetséges volt, ma is az, tönkremennek a híres magyar borvidékek, a kisgazdák nem tudják életben tartani még a maguk számára sem, úgyhogy gyönyörű kultúrterületek válnak műveletlenné, szinte kínálják prédaként magukat a nyugati befektetőknek. Nagyon szomorú ezt látni, - ez is benne van a verseimben, mert foglalkoztat, és hát én is erre a sorsra jutottam, mert már nem tudom művelni, megöregedtem... Szinte mintha ma lenne, amikor az Írószövetségben azon a címen rendeztek nekünk rendezvényeket, hogy a Fiatal költők estjei. Sajnos, nagyon gyorsan eltelt az idő és most már mi vagyunk az öregek.
(Szepesi Dóra)
