Baráth Tibor
Posztmodern mese vagy abszurd parabola?
Pataki Tamás: Elvásik a török félhold
A Nyugat indulásakor élénk vita alakult ki arról, hogy a kor prózairodalmában mennyire van jelen a mesélés, az a történetalakító technika, ami a valóság elemeit csak másodsorban emeli be az elbeszélés terébe, amit legnagyobbrészt az írói fantázia és a fikciós elemek játéka alakít ki. Azt, hogy egy-egy mű mennyire tartalmaz „mesét”, a hazai modernség regényei kapcsán újra felvetődött – a posztmodernben volt talán egy kisebb visszatérése, de a kortárs palettán csak elvétve találunk olyat, aki szívesen rugaszkodik el a valóságreferenciáktól. Pataki Tamás új regénye így a mese műfajának kétszeres visszatérését jelenti: az olvasó egy csodákkal és ábrándokkal teli világba csöppen, amint az Elvásik a török félholdat kezébe veszi; amint pedig a regény keretes szerkezetéből kiderül, hogy e kalandregény kiötlője és elbeszélője Gárdonyi Géza, mintha e műfaj renoméjának emelése is a kötet tétjévé válna. A befogadás során nem ajánlatos eltekinteni attól a ténytől, hogy Pataki új regénye, amely Gárdonyi egy meg nem írt elbeszélését adja közre, közel marad ahhoz a poétikához, amelyet a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című debütáló kötetében láthattunk. Fantasztikus mesélő, a végsőkig képes túlozni az eseményeken, hogy az olvasó érdeklődését fenntartsa – ugyanakkor joggal vethető fel, hogy regénye szórakoztató funkcióján kívül miben jeleskedik igazán.
Az alcímben „patrióta kalandregényként” feltüntetett szöveg teljesíti azon feltételeket, amelyek alapján Bahtyin óta a próbatételes kalandregényeket meghatározni szokás. A középpontban két házasulandó korú ember áll. A férfialak, Hunfalvy, egy sorsdöntő pillantás során halálosan beleszeret a rejtélyes származású asszonyba, Amáziába. Többször elveszteni véli, ám dacolva a sorssal, végül közel kerül hozzá, vele és néhány barátjukkal (egy színésznő, egy operarajongó főhadnagy és Gárdonyi személyével) kiegészülve a hatalom megdöntésére indulnak. Így ötösben élik át a hihetetlen kalandokat, sokszor csalódva, egyre nagyobb bajba kerülve, mígnem valóságos forradalmat kirobbantva visszaszerzik önmaguk és a magyarok becsületét. A tét ugyanis nagy: Budapestet és a hazát újra elfoglaló török hadsereg kényelmi diktatúrát vezet be – mindezt a millennium éveiben. Innen származik a „patrióta” kifejezés: az ősi műfaj ugyanis „magyari” szempontból elevenedik meg, ám a túlzást magában rejtő jelző arra is rávilágít, hogy a gyorsan iramló, pergő nyelven megírt, rendkívül szórakoztató szöveg egy másik műfaj, a pamflet kódjai szerint is olvasható. A dolgok kifordítására irányuló írói eljárás és a felfokozott irónia mind elbizonytalanítják az olvasót, milyen kód szerint olvasható a történet – hiszen egy olyan világban járunk, ahol a kényszermasszázs és -hízás a fő büntetés, ahol a sámánok képesek „hoppanálni”, szellemsereggel kisegíteni harcokat. A karikírozó szándék már a regény első fejezetében Isztambulban partra szálló Rákóczi (vagy helyesebben az őt játszó színész) törököket köszöntő beszédéből nyilvánvalóvá válik: „a magyar Ábel átöleli végre mostohatestvérét, a török Káint […] Török s magyar két jó barát, együtt pörköli kávéját”.
A regény ezen pontján az olvasó gondolhatja azt, hogy a nagy fejedelem megzavarodott vagy egyszerűen ütődött – és a szereplőkhöz való ilyen hozzáállás helytálló. Pataki szereplőit a „különc” szóval közelíthetjük meg a leginkább. A kommunista Aczél Gerzson bokafetisiszta és a tüntetések megszállottja, Hunfalvy belebolondul Amáziába, a főhadnagy operákat énekel gyilkolászás közben, Küry Klára folyton az evésre gondol, és kiváló kardvívó… A szerző jó okkal sulykolja az olvasóba, hogy megteremtett világa kifordult sarkaiból, abszurd módon működik, ám ez nem mindig éri el azt a humoros hatást, amit kiváltani szándékozott. Megmosolyogtató a jelenet, amelyben egy papucsférj a hangosan imádkozó janicsár hátát lapogatva próbálja őt lecsendesíteni, hogy az ne zavarja a nejét, de az ilyen jól sikerült epizódok mellett az erőltetett humort is megtalálhatjuk – rögtön a számtalan elferdített közhelyben és aranyköpésben (pl.: „Hejj, ráérünk Allah még!”, „Talpnyalónak lábgomba terem”, „Keresd a nőt. A férfi alatt”). A szóteremtő eljárások, melyek elve az, hogy a nyelvünkben létező idiomatikus kifejezéseket a török környezethez idomítva, illetve egy szereplőhöz igazítva formálja újjá, viszont üdítően hatnak (a tevebőrt húzó főhadnagy, a vízbe harapó vizák vagy az „álljon meg a masírozás” felkiáltás stb.).
A nyelvteremtő eljárások, a narrátor ironikus modalitása és a folytonos újraírás lehetővé teszi a regény posztmodern poétikák és szövegszervező technikák felőli interpretációját, talán ki is kényszeríti az effajta dialógusba állítást. A történelmi regény műfajának erőteljes jelenléte és a kalandok jellege, a jelenetekből való építkezés A könnymutatványosok legendáját juttathatja eszünkbe, míg a török kor és hódítás irodalmi színrevitele az értelmezés horizontjába állítja Fekete István, Jókai Mór vagy Gárdonyi szövegeit, utóbbi a regény végén útnak is indul, hogy megírhassa az Egri csillagokat – holott annak végső harcjelenetét a törökökkel való harc leírásakor Pataki szintén megidézi. A kortárs olasz prózaírók halvány, ugyanakkor nem elhanyagolható nyomot hagytak az Elvásik a török félholdon: Calvino-féle játék zajlik egyrészt a szereplők tekintetében, akik állandóan maszkokat, szerepeket vesznek magukra, miközben valódi személyiségekről nem beszélhetünk, egyetlen hit, eszme vezérli őket, de valódi okuk nincs a lázadásra. A karakterábrázolás mellett a metafikció öntudatos jelenléte említhető: valójában nem létezik a regény, amit olvasunk, az olvasás során jön létre a szöveg. Umberto Eco (vagy Dan Brown, a Da Vinci-kód szerzőjének) szövegeiből nyerhette az ötletet, hogy egy értelmiségi hőst helyezzen a középpontba, sőt, mint a Foucault-ingában vagy A rózsa nevében, a bonyodalom az ő esetében is túlmutat a háború, diktatúra, forradalom témáján. Sokkal inkább teoretikus kérdések (nevesül a magyar nyelvrokonság) mentén szerveződik a cselekmény, a hősök vallása egy-egy tudományos tézis; Hunfalvy például mártírhalált halna a finn-ugor kapcsolat bizonyításáért. (Látható, hogy az olasz szerzőkkel ellentétben Patakinál az abszurdig torzul a mű tudásbázisa.) Valamilyen alternatív regényként lehetne a legpontosabban meghatározni ezt a szöveget, ami mindvégig súlytalan marad, nem vehető komolyan, éppen a történet badarsága miatt – hiába támaszkodik fokozottan a hagyományra (Wass Albert Elvásik a vörös csillagját még nem is említettük, pedig annak újraírása is) és él ötletes narratív eljárásokkal, hiába ír jól; a szórakoztatáson túl a regénynek érzésem szerint nincs célja.
Kivéve egyet: mintegy parabolaként működik a szöveg, ezért lehetséges a mai politikai helyzetre vonatkoztatni a szulejmarxizmus eszmerendszerét és kiépítését. Érdemes elmélázni azon, hogy a bújtatott, „puha” diktatúra mennyire van átfedésben korunkkal és a jelenlegi, akár itthoni, akár külhoni világgal: „mivé romlott a magyar: seggük puhább a párnájuknál, tokájuk nagyobb a töküknél, kövérek, álmatagok […] elvették a munkájukat, a céljaikat, a fáradalmaikat”. (Külön kiemelném azt a fejezetet, amelyben az ország valódi vezetői felelősöket keresnek, majd elégedetten a portásokra húzzák rá a diktatúra kialakulását.) A szerzőnek komoly szándéka, hogy a párhuzamokat és áthallásokat észrevegyük, nem véletlen használja azokat a kifejezéseket, amelyek azonnal bekapcsolnak egy narratívát (Georgius Sors, brüsszeli bankárok, pilisbérenc). Közvetlen politizálásba azonban nem kezd, a parabola műfajának megfelelően egy szimbolikus helyen, időben játszódó cselekményt épít fel, amelyben jelképes alakok lépnek színre. Összevont idősíkokat és tereket használ, mert bár a millenniumi főváros a fő helyszín, a törökök betörése és a hamis Rákóczi magában foglalja a múltat, de említések által nyitottak maradnak a jövő perspektívái (például Daimler kapcsán az üvegházhatás kerül szóba). A díszletvárosként létező Isztambul bulinegyed pedig előidézi a későbbi törökké válást. Az olvasó állandó tér- és időbeli síkváltásokban van, ehhez idomulva a nézőpont sem fixált, állandóan változik a mindentudó narrátor pozíciója, ugyanis hol gúnyos, hol adomázó modalitásban adja közre hősei történetét, de fenntartva a konstruált zavart, egyrészt kialakít egy exmagyar nyelvet, másrészt életben tartja a régi korok helyesírását. Ám ez az összetettség felerősíti az egyes fejezetek széttartását, Pataki regénye ugyanis több helyütt csapongó, nehéz követni a történetet, mert a hirtelen váltások miatt nem egyértelmű, hol tart a történet. Egybemosódnak a valóságos és annak tűnő részletek, a metszetükben alakul ki a cselekmény, ezért bizonytalanodik el könnyen az olvasó azt tekintve, hogy az egyébként is abszurd regényt mikor, milyen kódok szerint kell kezelnie.
Az Elvásik a török félhold egy kényelemdiktatúra analízisét tárja az olvasók elé, világa a békés társadalmon alapszik, egy olyanén, amelyben az embereknek nincs szabadsága, önálló döntése, független cselekedete: amelyben észre sem veszik, milyen csonkított életre száműzik őket. „Addig emlegették a magyarok Mohácsot, míg a történelem újrarendezte nekik, hátha másodjára már tanulnak is belőle”. Célzott üzenete ugyan nincs a műnek, a fékevesztett fantáziák után megfogalmazódó kérdés, „Tündérmese s pálinka kell a magyaroknak?” mégis eszünkbe juttatja, mennyivel tartalmasabb és mennyivel többet ér az élet annál, minthogy e kettő elegendő legyen számunkra.
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.