Bakonyi István
Példás tisztelgés
Bíró József: Napszentület után
Bíró József 1973 óta van jelen kultúránkban, 1982 óta folytat képzőművészeti tevékenységet, és első kötete, a Térérzés 1986-ban jelent meg. Későbbi könyvei közül különösen fontos a 2014-es válogatott, a Stromatolite, benne a 2003 és 2013 között keletkezett művekkel.
Mindenképpen jelzi verseinek a világát is a „közösségi beszédmód”, a gyakori ironikus látásmód, ami mögött persze meghúzódik a személyesség hitele. Érezzük az indulatot, a szenvedélyt, a költő eltökéltségét. Ismervén hovatartozását és gondolatvilágát, valóban valamiféle „nemzeti neoavantgárd” hitelét láthatjuk benne. Persze jobb, ha óvakodunk mindenféle skatulyától! Az természetesen nincs semmiféle skatulyához közel, hogy lássuk: a pontos magyarságtudat is ott van a szellemi háttérben, s ez azért is hangsúlyozandó, mert nem minden posztmodern vagy neoavantgárd szerzőnél ilyen egyértelmű ez a minőség.
Legújabb kötete, a Napszentület után kétségtelenül különbözik az előzőektől. Erdélyi hangulatokat idéző címe is némi meglepetéssel szolgál. Harminchat hatsoros vers, harminchat emlékezés harminchat emberre. Nagy Lászlótól Erdélyi Zsuzsannáig. A szigorú versforma fegyelmezettséget (is) jelent. Megvannak benne a Bíróra jellemző tipográfiai jegyek, de ezúttal jóval puritánabb formában. Két-két hosszabb és kettő rövidebb sorral, s a közéjük illesztett kettőspontokkal. Egyébként Zalán Tibor játékos előszava is jól idomul a szerző műveinek formai sajátosságaihoz. Tőle egy idézet: „…halottakat szólongató…halottakat simogató…” Vagy: „…amikor eljönnek a halottak …amikor visszajönnek…” Persze nem hagyományos szellemi emlékmű-állítások gyűjteménye ez a kötet. Mindegyik miniatűrre jellemző ugyanakkor, hogy ráismerhetünk bennük a megidézett alkotó személyiségére, illetve Bíró József fölidézi személyes emlékeit is velük kapcsolatban. Találóan és pontosan, úgy, ahogy érdemes.
Példás tisztelgés a Napszentület után, méltósággal és szeretettel. Talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a nemzetközi térben is gyakran szereplő szerző egyfajta szellemi hazatalálását is bizonyítják ezek a művek, a számára oly fontos, ám egymástól gyakorta alapvetően különböző életművek fölvillantásával. A Cicerónak tulajdonított latin nyelvű mottó is ezt a személyes érdekeltséget jelzi: „Amicus est tanquam alter idem”, vagyis: „Az igaz barát olyan, mintha második énünk volna.” Így próbál költőnk szinte azonosulni hőseivel. S ha már a latin címeknél tartunk, akkor érdemes utalnunk a Szervátiusz Tibort megörökítő A. M. D. G.- re. A rövidítés magyar jelentése: „mindent Isten nagyobb dicsőségére”, és ez egy jezsuita jelmondat. Bíró tálalásában a legendás szobrász életműve ehhez méltó. A „megszentelt töviskorona” szellemében.
Értékőrzők valamennyien, nemzeti kultúránk legjobbjaihoz tartoznak. Az is jellemző, ahogy igyekszik – költők esetében – a jellemző képi világot megidézni. A Nagy Lászlóhoz szóló Csillagok játszótársában például így: „…aranyvesszővel rajzol tükörre / emberarcú embert teremtőt…” (Természetesen az Adok nektek aranyvesszőt című kötetre gondolhatunk.) De a csillagvilág emlegetése is telitalálat. A példásan tiszta jellem (Candor illaesus) pedig Latinovits Zoltánhoz kapcsolható, „csillagtalan csendről álmodó” alliterációs említésével. Az egyik legnagyobb színész, a „színészkirály”, a már említett Nagy László megjelölte cím birtokosának idézésével két ikervers született Bíró József tollán. Gyakran olvashatunk a versek hőseihez fűződő személyes kapcsolatról. Ilyen a Csoóri Sándorra vagy a Takács Imrére emlékező opusz is. Sokszor a tisztaságvágy érzékeltetésével és találó portrévázlattal.
S van úgy, hogy sikeresen utal egy-egy életút és életmű sorsszerűségére, drámaiságára, miként ezt látjuk a Sütő Andrást jelző Szóval című hatsorosban. Még nem esett szó arról, hogy a szövegek utolsó két sorának szavait széttördelte költőnk, így némileg új jelentést vagy legalábbis annak árnyalatát hozta létre. A Fekete Gyuláról szóló mű végén például ekképpen: „…kéz fo gás / u tol já ra”. Egyébként érdekes lenne egy olyan játék, amelyben nem neveznénk meg a művek szereplőit, s vajon úgy ráismernénk-e, kiről van szó. Az irodalomban jártas olvasók jó eséllyel indulhatnának ebben a játékban…
Bíró József érzékletesen rögzít tragikus sorsokat az irodalom és a testvérmúzsák köreiből is. Ilyen többek között a Szamizdatlét, a középpontba állítván Balaskó Jenőt, ezzel a felütéssel: „…elolvassa megfelel igen / fentről odaszólnak nem…” És szól a fájón korán eltávozott Csengey Dénesről, az Aczél-korszak „betiltásképleteit” emlegetvén. Vagy éppen a tragikus szépséget juttatja eszünkbe a szenvedéstörténet egyik hősével, Kemenczky Judittal kapcsolatban. S ha már a szellemi örökséget őrzőkről szóltunk, akkor jelezhetjük, hogy méltó a befejezés is: az Örökségfényben Erdélyi Zsuzsa az, aki „társaságunkban évődő sziporkázásával” is kitűnt.
A kötet portréi emlékezetesek és nagyon emberiek. Bíró József egyre letisztultabb lírájának bizonyítékai.
Napkút Könyvkiadó, Budapest, 2021.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.