Timár Krisztina
Nyelvrokonság, nyelvi tudatosság,
magától értetődő érték
Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
Magyartanár vagyok. Egy olyan ismeretterjesztő céllal készült művet, amely a magyar nyelvet állítja a középpontba, kétféle szempontból figyelek. Egyrészt azt kérdezem, milyennek láthatja egy laikus, aki a magyar nyelvről szeretne ismereteket szerezni belőle. Másrészt azt, milyennek láthatja egy kollégám, aki az óráihoz keres segédanyagot.
Mint laikusoknak szóló ismeretterjesztő mű, a kiadvány betölti a szerepét. Rövid, kényelmesen kezelhető (szó szerint zsebben elfér), meg sem próbálja kimeríteni tárgyát, de az egyszerűsítést sem viszi túlzásba. Alkalmazza a nyelvészeti terminológiát, gondosan megmagyarázva minden szakszót, akár többször is, mindig a maga helyén, de nem magyaráz túl semmit. Számít arra, hogy a korábban megismert információkra az olvasó emlékezhet, ugyanakkor nem várja el tőle, hogy egy olvasás után fejből tudja a teljes szöveget, hanem szükség esetén lehetővé teszi az ismétlést. Hétköznapi párhuzamokkal vagy természettudományos metaforákkal él, így válik érthetővé bárki számára, aki általános műveltséggel rendelkezik, a helyenkénti nehézségeken pedig szelíd humorral segít át.
A könyv fő koncepciója az, amit a hátsó borítón kiemelnek: a nyelvrokonság. Tulajdonképpen ennek bizonyítására való a könyv minden olyan része is, amely nem nyelvtörténeti jellegű. Ezek is lehetnek persze önmagukban érdekesek, az viszont biztos, hogy nélkülük a nyelvrokonságról szóló fejezet nem volna érthető. Ezzel együtt nemcsak azoknak ajánlom a kiadványt, akik a nyelvtörténet és nyelvrokonság iránt érdeklődnek, hanem mindenkinek, aki szeretne anyanyelve tudatosabb használójává válni, illetve szeretné összehasonlítani idegen nyelvek rendszerével, ezáltal könnyebbé téve a nyelvtanulást. Hiszen – ahogy a könyvben olvashatjuk – az tudja igazán értékelni az anyanyelvét, aki az idegent is ismeri.
Mint nyelvtanórán felhasználható segédanyag, szintén működik. Felkészüléshez használható, olyan, mint egy kis módszertani továbbképzés. Erre éppen a nyelvtan esetében szükség is van, hiszen nemcsak kevés a rá szánható idő, hanem az érdeklődést is hatványozottan nehéz fölkelteni iránta. Ebből a szempontból (is) örültem a sok nyelvtörténetnek, hiszen pontosan ez az, amire a tanítási órákon a legkevesebb idő jut, pedig izgalmas is, fontos is. Így most van mit ajánlanom az érdeklődő tanulók számára.
Jó pedagógus módjára nemcsak oktat, hanem nevel is a kiadvány, mégpedig józan, racionális gondolkodásra. A nyelvészetet – meglepő fordulattal – az objektív szaktudományok közé sorolja, hiszen eredményei függetlenek kidolgozóik személyiségétől vagy a történelmi korszaktól, amelyben élnek. Objektíven kezeli a magyar nyelv helyzetét is; más nyelvektől különbözőnek, egyúttal pedig velük egyenértékűnek is tekinti. Egyáltalán: sem nyelveket, sem nyelvváltozatokat nem hajlandó valamiféle értékskálán elhelyezni; vagyis amikor a magyar nyelv szépségéről, érdekességéről beszél, nincs szüksége rá, hogy külön kiemelje azt. Magától értetődőnek tekinti, ahogyan a többi nyelvét is, ráadásul – ami igencsak kevesek számára kézenfekvő – beleérti a magyar nyelv minden változatát, a nem-standard változatokat is. Akárkik, akárhol beszéljék is őket.
Ezzel helyére kerül a nyelvművelés szerepe. Hangsúlyt kap az, hogy a magyar nyelv nem „romlik”, és nem „javítható” vagy „javítandó”, főként pedig nem fog kihalni (a világ nyelvei közül a 40. helyen áll, ami a beszélők számát illeti, és minden feljövő nemzedék megtanulja). Természetesen indokolt tudni, hogy mely helyzetben milyen szavak és szóalakok használata helyénvaló – a művelt normának, illetve a nyelvi illemszabályoknak megfelelően –, de azt sem szabad elfelejteni, hogy más helyzetekben ugyanaz a norma, illemszabály, szó- és szóalakhasználat nem kérhető számon. Nyelvészeti szempontból pedig egyik változat sem alábbvaló, mint a másik. (Arról nem beszélve, hogy az ún. „csúnya szavak” éppen úgy bizonyíthatnak nyelvészeti állításokat, mint bármely más szó.) Helyére kerül a helyesírás is: következetesen elkülönítve a nyelvtől. Azért kell megtanulni, hogy az írásbeli kommunikáció zökkenőmentes legyen; de aki nem ismeri a szabályait, attól még tökéletesen tudhat magyarul.
Gyakorlatilag fenntartások nélkül ajánlom tehát a könyvet mindkét célcsoportnak, függetlenül attól, hogy itt-ott azért akadnak benne kisebb hibák. Például a szerző hangsúlyozza (és láthatóan komolyan is veszi) ugyan, hogy a saját nyelvváltozatát egyenrangúnak tekinti más nyelvváltozatokkal, ennek ellenére többször hallgatólagosan azonosítja ennek a nyelvváltozatnak a hangtani jellegzetességeit a köznyelv hangtani jellegzetességeivel. Magam Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megyében nőttem fel, Debrecenben végeztem az egyetemet, Szolnokon lakom, szintén köznyelvet beszélek, de az én nyelvváltozatom bizony nem minden esetben egyezik a könyvben szereplő mintákkal. (Hozzáteszem: vannak viszont olyan jellegzetességei, amelyeket én is ebből a könyvből tudtam meg! Ennyi év alatt soha nem tűntek fel, pedig evidensnek kellett volna lenniük!) Amikor a magyar nyelv eredetéről szóló tudománytalan magyarázatokat részletezi és (teljesen rendjén levő módon) cáfolja, akkor talán nem szerencsés dolog a Wikipédiát használnia forrásnak. Megállapításai helytállóak, de ezzel a fajta forráshasználattal olyan támadási felületet hagy, amely más forrással elkerülhető lett volna. Az idegen nyelvi példákban néhol apró íráshibák szúrnak szemet (pl. a spanyolban nincs [é] hang, hosszú [ē] van helyette).
Mindez azonban nem von le a könyv értékéből. Érdekes, olvasmányos, hasznos kiadvány, rövidsége ellenére (vagy talán éppen azért) többféle célnak is megfelel. Olyan kérdésekre is válaszol, amelyeket gyakran fel sem teszünk magunknak, pedig mihelyt feltesszük őket, mindjárt nem tűnik olyan magától értetődőnek a válasz. Miközben pedig ismereteket nyújt, egyúttal tudatos(abb) nyelvhasználóvá is tesz. Engem azzá tett.
Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Corvina, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
