Fried István
„Minden puszta munka: vázlat”
Lázáry René Sándor legelső verseskötete
Kovács András Ferenc „dús ízű lírá”-ját (Cs. Gyímesi Éva) rendkívüli módon összetett, rétegzett létélményekről való számadás jellemzi. Oly dús szövésű ez a líra, mintha több, különböző korban, eltérő vérmérsékletű, más-más hagyománytörténésbe lépő, távoli nemzeti irodalmakból üzenő poéta fogott volna össze, hogy szembesítsék egymással (költői) tapasztalataikat; egymásra gondolják kísérletezéseik hozadékát, a maguk hangján szólva átadják a közvetítés jogát és lehetőségét annak, aki képesnek bizonyul, hogy valamennyi „előd”, „kortárs”, „hasonmás” és költészeti ködökből-homályból elővarázsolt költő-személyiség szerepében az olvasó elé álljon. Az amerikai country-énekes, Jack Cole, az apróra töredezett jelzői-határozói szerkezetek költőjeként rekonstruált Calvus, a Ványa bácsi című Csehov-színműnek az életbe belefáradt orvosa csak néhány a vállalt-szóra (versre) bírt figurából, akik (költői) szereppé váltak Kovács András Ferenc alakváltoztató módon beleérző közreműködésével. Különféle életvilágok, korérzések, alakzatok képviseletében közvetítenek egy sokszínű költői hangot, amely állandósága helyett sokszólamúvá fejlődik versformák segítségével. Önnön képzeletét láncolja Kovács András Ferenc egy meg- és föltalált költő/költészet-változathoz, hogy önmagát szabadítsa meg és föl, leszámolván a sokáig éltetett alanyi költő-alakkal, ugyanúgy az egy időben erőteljesen javasolt tárgyias lírával. Azt a kényszert utasítja el, hogy választania és vállalnia kelljen egyet (egyetlenegyet!) évszázadok költői magatartása és formakultúrája közül; éppen ellenkezőleg: a lehetséges alak(zat)okból valami különösen, számára magától értetődően sokszerűt alkot. A magáévá birtokolja, amit e költői századok hoztak, megszemléli, aztán megfontoltan válogat, elejt, feltámaszt, újragondol. A sokféle költői szerep vagy maszk, álarc-felvétel és -levetés játékából kiválik Lázáry René Sándoré, akinek életrajzát, pályáját felfedezője és megalkotója 1859 és 1929 közé illeszti, drámai történelmi fordulók és nem kevésbé drámai költészetváltások évtizedeire. Kovács András Ferenc hol fellobbanó buzgalommal, hol kissé ellankadva a terebélyesedő pálya rekonstruálásakor teljes életművet, mintegy három vastag kötetnyi anyagot céloz meg, a szerény kezdetektől a Marosvásárhelyre történő visszavonulásig kísérve figyelemmel Lázáry kalandozásait a földrészek között és a költészet meg a történelem téridejében. Hiszen mind a földrajz, mind a költészet szinte minden messze tartományát bejáratja Kovács András Ferenc poétájával, vizuális és auditív élményekben részesítve, könyves-tudós barátokkal ellátva. Ez a jellegzetesen erdélyinek megjelenített, ám a századforduló Európájának költői hanghordozására reagáló, a klasszika filológiában jártas személyiség már nagyon várt, de még csak erősen válogatott legelső kötetével jelentkezett, a csíkszeredai Bookart kiadó értő, könyvművészeti gondozásában, 2019-ben. A mindössze 74 lapnyi kötet az árulkodó Consolatio verssel zárul, mely Lázáry vallomásaként Kovács András Ferenc kerek évfordulójára figyelmeztet: „Vigasztalom magam—hatékony szám a hatvan…” Költő és lírai/lírikusi alakmása összeér, jóllehet a Lázáry-vers feltüntetett keletkezési évszáma 1919, a három versszak mégis egy poéta költészethitének igazolódása, tanúságtétel a szépség igézetében múló élet dalra, elégiára fakasztó élményei mellett. A vigasztalás s a meg nem elégedés, a múló idő és a méltó visszhang elmaradása egymást tagadva is összefogó verssé formálódik.
A kötetegész az alakmás időszámításának rendjében hoz hírt egy tág horizontú költői, költészeti világjárásról: bibliai, antik, perzsa, itáliai, mexicoi, afrikai és természetesen hazai olvasmány- és tájemlékekről; verselési változatok idézik meg (rájátszván a jól fölismerhető mintára) Berzsenyi Dániel és Arany János egy-egy versét, a versen keresztül ama hangot, mely Berzsenyiről és Aranyról a mai költőben visszhangzik. Az antikizáló kardalban asszonyok hívják Odysseust, az ókor legendás szerelmesei, Antonius és Kleopátra – a vers alatti jegyzet szerint – mintha egy görög versből lépnének át a magyarba, a variációs technika segítségével. Újólag magyarázat sugallja, hogy Lázáry egy német gyűjteményből ültette át a talán „ősidők”-ből származó énekeket. Helyet kér és kap a kötetben az 1918-19-es marosvásárhelyi élet könyvekből és a gyászos történelmi eseményekből eredeztethető lírája: az 1918. december 29-1919. január 4. közé „keltezett” vers, a Győztesek éjszakája emlékeztet a fordulatra, melyről –minthogy a rekonstrukció vállalkozójának állítja be a kötet közreadója önmagát – csak félig lehet nyíltan beszélni, de ez a nem teljesen nyílt beszéd az elhallgatáson úrrá lévő szólási kényszer verse lesz, s a választott versforma, a Shakespeare-drámák jambusa még inkább érzékelteti a vers szólamában rejlő roppant feszültséget. A Változatok vereségre két szonettje már csempészárunak minősül. „Úgy-is halomban áll terv, téma, térkép,/ Áthúzható jog, átrajzolható/ Jövő, határ, jelentés, séma, mérték,/ Törlendő számsor, vágy, rabolt adó,/ Népeknek sarca, sorsa…”
S amily változatos a kötet tematikája, amily távlatos világszemlélete, mely egyszerre a kifinomult, kiművelt emberfőé és az ősi, „primitívebb” művészet- és életformát megörökítésére méltónak gondoló századfordulós (?) személyé, oly különfélék a virtuóz módon kezelt versformák, a végsőkig csiszolt, máskor szándékosan hanyagra hagyott rímek. Az aszklépiadészi strófa szervezésében a költő ugyanolyan otthonosan mozog, mint az ótestamentumi, kötetlenebb, mégis szigorúan szerkesztett előadásban. A „Fiji-szigetek”-ről származó „halotti siralom” prózaverssel érintkező beszéde ugyanolyan meggyőzően hat, mint az Ady-verset imitáló, dalszerű Önarckép, visszfény Párizsból. Érdemes a maszkból kitekintő költőtől idézni: „A Szajna partján élt a Másik,/ Az is én voltam, én voltam:/ Fél éltet éltem két alakban,/ Tékozlón, szinte félholtan (…) A Szajna partján én is, én is,/ Még a nem-én is én voltam./ Mélyemben, mint sötét folyóban/ Csak tükröző fényt hordtam.” Az alakmás nem leplezi le magát. Önmaga lényegével vet számot: költészetébe öleli az egyszervoltat, hogy igazán önmaga lehessen. Lázáry René Sándor az irodalomtörténet, egyelőre inkább csak a kritika szerint pusztán Kovács András Ferenc által van, az ő „heteronim”-je, költői alakmásainak egyike, kölcsönvett jelmezben, maszkkal ágál a tévesztések és lelepleződések sokértelműségeinek szövegáradásában. De Kovács András Ferenc önmagaságát szemlélve immár nem választható le elképzelt és megvalósított költőjéről. Költő és alakmása támogatják, segítik egymást a versre lelésben, együtt képviselik a költői igazságot, az arcot félig elrejtő maszk és az arc, a teremtmény és megálmodója közösen indultak el az irodalom és története végeláthatatlan útján.
(Lázáry René Sándor: Néhány egykori költemény, válogatta és közzéteszi Kovács András Ferenc. Csíkszereda, Bookart kiadása, 2019.)
