Péntek Orsolya
Inkább regény
Bánki Éva: Telihold Velencében
Akárcsak az utolsó kötettel a közelmúltban teljessé lett Idő-trilógia (Fordított idő, Elsodort idő, Összetört idő, Jelenkor, 2015, 2017, 2019), Bánki Éva új, szintén a Jelenkornál megjelent könyve, a Telihold Velencében is sokrétegű szöveg.
Már a pontos műfajmegjelölés is gondot okozhat: a fülszövegben egyszerre szerepel az „útirajz”, „úti beszámoló” és a „kultúrtörténeti kalandozás” megjelölés, noha a Telihold Velencében inkább regény. Ezt, hogy „inkább regény”, azért szükséges leszögezni, mert a kiadó által is jelzett műfajokon – útirajz, kultúrtörténet – kívül néhol esszészerű, néhol naplószerű a szöveg, máshol a szociográfia vagy az irodalmi riport határáig jut el.
A műfaji keveredés, amelyhez kellő bátorság és szabadság, valamint biztos írói kéz szükséges – hiszen a műfajok összesimítása elég nehéz úgy, hogy koherens maradjon a szöveg –, nem árt a könyvnek, ám az értelmezési keretet ugyanúgy kitágítja, mint maga a téma: Velence.
Hiszen egy magyar Velence-regény esetében ugyanúgy nem kerülhető meg a világirodalmi, kultúrtörténeti Velence-kép, mint ahogy a magyar irodalmi Velence-kép felőli közelítés sem; s ha nem is vesszük itt sorra a Goldoni-féle, a casanovai, a Marcel Proust-i, a Thomas Mann-i, a Fellini-féle vagy a Predrag Matvejević-féle Velencéket és a többit, legalábbis arra választ kell találnunk, miben különbözik Bánki Éva Velencéje a leghíresebb magyar Velence-regénytől, Asbóth János Álmok álmodója című könyvétől és Szerb Antal, valamint a nyugatosok városától.
Asbóthnál Velence a lélek tükörképe, olyan város, amely egyszerre létezik kint és bent – de inkább bent. Az Álmok álmodója Velence félhomályos belső tereiben, a keskeny csatornákban, a palazzók lépcsőházaiban és fogadótermeiben játszódik, és egy olyan szűk városkeresztmetszetet mutat fel, amelyben nem látható sem a gazdag múlt, sem az arisztokraták világán túli város. Szerb és a nyugatosok Velence-képét is átszínezi a melankólia és nosztalgia, és náluk is inkább lélektükörképként, a belső világ kivetüléseként artikulálódik a város. Mindannyian használják azokat a toposzokat is, amelyek az idők során rárakódtak az európai Velence-képzetre.
Bánki Éva könyve szakít a gótikus díszletekbe beleépült barokk-rokokó-felvilágosodás kori Velencével mint európai toposszal. Figyelme sokkal inkább az első ezredforduló kora keresztény városa és a közép-kelet-európai kontextus felé fordul. Sőt – történeti értelemben – mintha semmi más nem is érdekelné a városból, csak ez.
Ahogy a regény elején írja, Velence „kultúrföldrajzi nonszensz. Múltja alapján tőlünk keletebbre fekszik, hiszen évszázadokon át a Bizánci Birodalom pártfogását élvezte. De a magyarok számára évszázadokon át a Nyugatot, a ragyogást jelképezte. Nem véletlenül, hiszen Velencét a Római Birodalom hajdani polgárai alapították (…) Így vagy úgy, ugyanúgy Kelet-Közép-Európa része, ahogy Magyarország”.
Aki ismeri Velence történetét, a közel százéves Enrico Dandolo dózse által Konstantinápoly ellen vezetett, a 12-13. század fordulóján lezajlott hadjáratot, a kereskedőállam minden lében kanál – bizáncias – politikáját, a török háborúk idején tanúsított okos lavírozását, az legfeljebb azon akad fent, hogy a város Bánki olvasatában egyszersmind Kelet-Közép-Európa része. A szövegben – pontosabban a regény kultúrföldrajzi esszévé összeálló szövegrétegében – előrehaladva azonban legalábbis elgondolkodhatunk ezen az olvasaton. Bánki abból indul ki, hogy Velence az idők során többször próbálkozott olyan Európa-politikával, amelynek célja lehetett volna egy középső, közbeékelt hatalmi tömb létrehozása – ennek a törekvésnek egyik jele, hogy az Orseolo család egy tagját sikerült Szent István utódaként a magyar trónra ültetni. Az Európa-uralmi tervekből aztán, ki tudja, hogy a kereskedőváros óvatossága vagy a történelem szeszélyei okán, nem lett semmi – de a történelemben feltehetetlen kérdésre adott (hivatalosan nem létező) válasz Bánki szerint az, hogy lehetett volna...
Ezzel a Velence-képpel nehéz vitatkozni, mivel egy adott korszakra vetítve voltaképp érvényes. Mégis felmerülhet az olvasóban: le lehet választani ilyen élesen egyetlen időréteget, az európai hatalmi pozícióra aspiráló kora középkori Velencét a későbbi Velencékről? Például a Bánki által látványosan negligált barokk-rokokó Velencéről, a genovaiakkal folytatott háborúskodás utáni városról. A genovaiak által szponzorált portugál felfedezések korszaka utáni város esszenciája a Ca’ Rezzonicóban található meg, amelyről a szerző iszonyodva ír. Ahogy mondja, a Rezzonico kiállítóterében megjelenített velencei XVIII. század – Casanova Velencéje – számára olyan, mintha „egy rossz tükörben látnánk ezeket a karneválos-parfümös-álarcos-hanyatló évtizedeket”.
Amelyben a ragyogás mögött ott lapul „az önvesztő kábulat, a páratlan dicsőség, a triunfo mögött ott lapul a barokk minden józan ésszel elképzelhetetlen iszonyata”. Csak épp: a barokk és a rokokó iszonyata nélkül Velence nem funkcionálhatna Velenceként. Nem lenne olyan hely, ahol az emberi egzisztencia fény- és árnyoldala is élesen mutatkozik meg, és ahol az ember beleláthat önmagába. A rokokó iszonyata nélkül Velence nem lenne hiteles (lélek)tükör.
Attól, hogy nem kíváncsi a város bizonyos rétegeire, Bánki Velence-képe nem érvénytelen, épp csak hiányos kissé. Ezt viszont – még ha számon kérhetnénk is az esszéírón vagy a kultúrtörténészen – nem kérhetjük számon a regényírón.
Hiszen, ahogy az elején szó esett róla, a Telihold Velencében mindezek ellenére és mindemellett elsősorban regény. Amelynek a jelenkori, önéletrajzi szála adja a második szövegrétegét. A szerző, aki egyben a narrátor is, több hónapot tölthetett el a városban kislányával együtt. Miközben rácsodálkoznak a városra és lakóira – köztük szállásadójukra, az Osztrák–Magyar Monarchia reminiszcenciájaként itt ragadt német-olasz-magyar nyelvű Effie nénire és az értelmi fogyatékos torcellói toronyőrre, aki mindenkit óv a repüléstől –, folyamatosan kénytelenek önmagukat, önmaguk világkonstruáló hiedelmeit is felülvizsgálni, hiszen más szokásokkal, más értékrenddel szembesülve az ember kénytelen feltenni magának azokat a kérdéseket, amelyeket itthon maradva nem tenne fel. Amikor a kislány megbetegszik, szemben találják magukat a helyieknek a Magyarországon megszokottól eltérő betegségfogalmával, amikor az iskolatársak születésnapja alkalmából meghívást kapnak a partikra, akkor pedig az olasz társadalom máig meglévő, az antik Rómában és a középkorban gyökerező mély szertartásosságát tapasztalják meg. Ebben a közösségben elképzelhetetlen, hogy valaki ne a társadalmi helyzetének megfelelő ajándékot vigyen, vagy ne a legjobb minőségű süteményekkel állítson be akár csak egy gyerekzsúrra. (Az ajándékba vitt sütemény regénybéli története amúgy a kortárs olasz filmművészet egyik Cannes-ban díjazott alkotásának, Alice Rohrwacher Lazzarójának egy jelenetét idézi.)
Az öreg, a bolond, a szertartásos és a mindennapi velencei figurák közt pedig úgy tűnnek elő és tűnnek el az ezer év előtti dózsék, államférfiak vagy a reneszánsz figurái a regényben, mintha még ma is élnének, mintha a szerzőnek nem jelentene gondot egyszerre jelen lenni az általa választott időkben is a jelenkor mellett.
Figyelme azonban nemcsak a szűk Velencére terjed ki, de az útikönyvek által keveset emlegetett iparvárosra, Margherára is, ahová egy alkalommal kényszerkirándulást tesznek. Újra és újra nekifut annak is, hogy bemutassa a velencei társadalmi fejlődés modelljét. A világ egyik első köztársaságáét, ahol a dózse saját hivatala foglya, ahol minden a kereskedő polgárok érdekei szerint működik, és ahol a kora középkori társadalmi berendezkedéstől egyenes vonalban jutunk el a huszadik századi szociáldemokráciáig – ezek a fejtegetések azonban, noha hitelesen és jól működnek a szövegben valamiféle sajátos történeti-szociografikus rétegként, egyszersmind ki is futnak a mű kereteiből.
Noha női szerzők esetében divatos szempont egy regény kapcsán annak vizsgálata, hogy mennyire „női” szempontú a szöveg, és mennyire felel meg a meggyőződésem szerint egyszerűen nem létező női regény kritériumainak – hovatovább minden a női regény irodalmi alkategóriájába, gettójába számítandó, amit nő írt, és legalább egy nő szerepel benne –, Bánki regényénél még a szokásosnál is erőltetettebbnek éreznénk ezt a megközelítést.
Miközben ugyanis bravúrosan összesimul itt a kultúrföldrajzi esszé, az útirajz, a történelmi regény, a napló és még ki tudja, hány műfaj, a szerző nem fektet külön hangsúlyt a szövegben megjelenő, sőt a regény alapját adó utazásra és az annak során körvonalazódó anya-lánya kapcsolatra. Annak ellenére sem, hogy a közös kaland a természetes keretét adja a regénynek, és megjelennek benne az anyai aggodalom vagy a kislány nőként való magára ébredésének első jelei. Talán a természetesség a kulcsszava mindennek: sem kisebb, sem nagyobb helyet nem követel magának a regényben ez a keret, ez a történetszál, mint a dózsék kora vagy a művelt, nagyívű kultúrtörténeti, politikatörténeti modelleket felépíteni képes szerző Velence- és Közép-Európa-víziója.
Bánki Éva nem először bizonyítja be, hogy a műfaji határok és a szabályok áthágása üdítően új utakat eredményez a magyar irodalomban.
Jelenkor, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.
