Büki Péter
„… egy természetes, szelíd gyógymód”,
a biblioterápia
A biblioterápia közelről. „A szentendrei modell” (Szerk: Bartos Éva)
A PONT Kiadó időről időre középpontba állítja magát az olvasást és ezáltal a biblioterápiát is, sőt ezen túlmenően a kiadó szakmai munkájával támogatja is a biblioterápiát a felkészüléstől a megvalósításig a Fordulópont című periodikájával.
Ez év márciusáig több hónapon keresztül tartottam továbbképzéseket a gyermekvédelemben dolgozóknak. Az egyik képzésen egy sokat tapasztalt kolléga egy igen summás, már-már diagnosztikus megjegyzést tett: „Amikor elkezdtem dolgozni, akkor voltak a késes gyerekek, aztán jöttek a drogos gyerekek…, most meg vannak a nyomkodós gyerekek… – ezek nem állnak szóba még az Istennel se. Csak nyomkodnak. Minek küldjem őket pszichológushoz? Úgyse beszélnek vele, csak nyomkodnak…”
2020. március közepén az iskolák, a könyvtárak, a közösségi terek be kellett, hogy zárjanak. Ekkor olvastam a kötetet. Az iskolások otthonról tanulnak online eszközökkel. Ahogy egyik fiam magyar szakos osztályfőnöke a tavaszi szünet előtt megírta, 100 gyerek magántanára lett gyakorlatilag egy pillanat alatt. Ebbe az „üzemmódba” hogyan lehet becsempészni a biblioterápia eszközeit, főleg a „nyomkodós”, a youtuberek világán élő, a facebooktól már eltávolodó, az „Instán” a követőket gyűjtő fiatalok és kamaszok számára?
Aztán a kötetbe belelapozva, rögtön jöttek a megnyugtató válaszok is: „Nevelőotthonokban, kórházak daganatos betegeket gyógyító gyerekosztályain, lakótelepeken, főiskolákon és aluljárókban, határon innen és túl is kipróbálhattuk magunkat és a módszert.” (26.o.) Talán a daganatos betegek esetében már-már a helyzet hasonlatos a mai otthontanulóshoz, hiszen a fizikai kapcsolat a daganatos beteggel sokszor nehézségbe ütközik. De talán a karanténba is el lehet juttatni – a kötet egyik tanulmányának mottóját kölcsönvéve – „azt a szót, ami segít rajtad, de magadtól nem tudod kimondani” (97.o.).
A könyvet Szávai Ilona interjúja nyitja, amely Bartos Évával, a könyvtári biblioterápia magyarországi megalapozójával készült, s 2014-ben a Fordulópontban publikált, mely túl azon, hogy történeti áttekintést ad e területről, felhívja a figyelmet arra, hogy „Felelőtlenség volna […] a könyvekben, az irodalomban és a könyvtáros személyében rejlő lélek-gyógyító erőt kiaknázatlanul hagyni […]” (12.o.)
Az interjút Bartos Éva, Horváth Judit és Magyarné Fekete Katalin visszaemlékezései követik arról, miként kezdték, miként formálták a könyvtári biblioterápiát, hogyan fejlődött a képzés. Ezeket a visszaemlékezéseket Dr. Oláh Andor orvos, természetgyógyász gondolata ihlette, aki Magyarországon úttörő jelleggel honosította meg a biblioterápiás gyakorlatot gyógyító munkájában: „A biblioterápia nem jelent mást, mint tudatosítani és módszerré alakítani át saját tapasztalatunkat, élményeinket és mindazt, ami észrevétlenül valósult meg eddig.” A személyes elköteleződéseket is tartalmazó visszaemlékezések, visszatekintések azt is bemutatják, miként formálódott a rogersi szemléletű, a dramatikus elemekkel mint „a tiszta kommunikáció művészetével” (30.o.) megfűszerezett biblioterápiás irányzat, a „szentendrei modell”, amely jól körülhatárolt, megalapozott képzési tematikával is rendelkezik. A kötetnek ezt a részét Gulyás Enikő írása zárja, mely részletesen bemutatja a Magyar Biblioterápiás Társaság honlapját, ahol adatbankot építenek a szakmafejlesztési szándékkal.
Miért lényeges mindez? A „szentendrei modell” az embert a maga teljességében nézi, nem egy-egy tünetre fókuszál vagy egy fejlesztendő területre, hanem a személyiség teljességére, a személyiség növekedésére. Nem véletlen a mottóként beszúrt rogersi idézet: „Érdekes paradoxon, hogy amikor képes vagyok elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor válok képessé a változásra.” (23. o.) A „szentendrei modell” ezt az önelfogadást és az így generálódó személyiség fejlődést szeretné elérni a terapeuták és a terápián részt vevők esetében.
A bevezető interjú és a visszaemlékezések választ adnak arra is, hogy miért éppen „szentendrei modell” lett ennek az irányzatnak a neve. A már említett dr. Oláh Andor haláláig, 1994-ig Szentendrén praktizált, a képzést pedig a szentendrei Pest Megyei Könyvtár fogadta be, ott alakult, formálódott a módszer hosszú évek során. A „szentendrei” megadja ennek az irányzatnak az önazonosságát, kiemeli egyediségét. Mára már több lett annál, hogy Szentendrén kezdték meg tevékenységüket az alapítók.
Az első rész nem csak a tudománytörténet iránt érdeklődőknek hasznos, hanem a gyakorló szakembereknek is. A történeti beágyazottság ugyanis egy-egy, a biblioterápia iránt érdeklődő ember számára jó referencia, ami segítheti a terápiában való részvételt, vagy azt, hogy gyermekét egy biblioterapeuta „kezébe adja”.
A kötet második részében tizenegy tanítvány írását olvashatjuk. Ezen írások némelyike tanfolyami záródolgozat, különböző korosztályok számára készített biblioterápiás foglalkozási terv, forgatókönyv, műelemzés – ezek jól strukturált jógyakorlatok, foglalkozásleírások, tematikák, melyek továbbgondolása, adaptálása sok segítséget nyújt nem csak a biblioterápiát művelő szakembereknek. A tizenegy tanítvány írása között szerepel továbbá a biblioterápiás ismereteknek a művészeti oktatásban való alkalmazhatóságát bemutató tanulmány. Olvashatunk személyes vallomásokat a tanfolyami részvétel során megélt érzelmekről és gondolatokról. És természetesen átfogó szakmai tanulmányok is megjelentek a tanítványoktól.
A tanítványok írásainak egyik fontos üzenete, hogy a biblioterápiát csak kellő önismerettel lehet művelni, és a biblioterápiás foglalkozás az önismeret egyik fejlesztő eszköze. Ehhez segítenek hozzá a képzés tematikus elemei. A szerzők személyiségfejlődésére vonatkozó önreflexív elemeket is olvashatunk, melyek még hitelessebbé teszik az Első részben olvasottakat.
Kuntler Edit a biblioterápát szociális érzékenyítésre is próbálja használni: „A biblioterápiának akár az is lehet a feladata, hogy megláttassuk a nyomor világát, hogy ott is emberek élnek, ott is mindenki értékeket és lehetőségeket keres, ki ahogy tud.” (85.o.)
Visszatérve a mai fiatalokra, érdekes megállapítást találunk a szentendrei modell megalkotóitól, Bartos Évától, Horváth Judittól és Magyarné Fekete Katalintól: „A könyv, az olvasás, az irodalom hatásáról való lemondás azért is értelmetlen, mert szinte évezredes emberi tapasztalatról mondanánk le.” (32.o.). Vajon a „nyomkodók”, a nemolvasók önkéntesen mondtak-e le, vagy inkább lemondatták, leszoktatták (rá se szoktatták!?) őket? Hány iskolai kudarc után vágja a gyerek a könyvet a sarokba? Ez már az oktatási rezsim felelőssége is. A fejlesztő biblioterápia a gyermekek és fiatalok segítsége lehet abban, hogy kezdjenek olvasni, s tartsanak ki a könyvek mellett, maradjanak is meg olvasó embereknek, s fejlesszék önismeretüket.
A fejlesztő biblioterápia a könyvtárak és a közösségi terek jövője lehet és kell is, hogy legyen – mindamellett, hogy szervesülnie kellene az alap- és középfokú iskolai oktatásba is –, mert a biblioterápia segítségével „[…] a gyerekek érzelmileg és értelmileg fogékonyabbá válnak mások szempontjainak figyelembe vétele iránt; fejleszti problémamegoldó képességüket, ezáltal kreativitásukat, mely tanulási teljesítményükben is kamatozik; segíti őket a személyes célok felismerésében, kitűzésében és azok elérésében,vagyis egy céltudatosabb jövőkép és a hozzá vezető út kialakításában.” (35.o.) Mindezekre társadalmunknak igen nagy szüksége van.
PONT Kiadó, Budapest, 2020.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
