Nyilas Atilla
A becsület
Zemlényi Attila: Csonthéj
(Sok-sok évvel ezelőtt, ifjonti hévvel [nem tudom, mire föl] úri becsületszavamat adtam a hozzám közel álló Zemlényi Attilának, hogy közöltetek egy írást magamtól folyóiratban vagy hasonló fórumon az egyik kötetéről. Lehet, rosszul tettem, de ha már így esett, most igyekszem szavamnak állni. Az olvasó megítélésére bízom, mennyire tartja elfogultnak munkámat.)
Kezdem azzal, amivel befejezni szokták, mert mást szánok a végére: hogy a borítókép Seres Lászlótól jó, az elnyúló festék- vagy tintavonalak mintha bordázatot alkotnának, ami összefüggésbe hozható a kötet címével, kár, hogy a fekete ábra nem eléggé üt el a szürke háttértől, kissé beleolvad; hogy a fülszöveg Antal Balázstól rövid, mindössze két mondat, de velős, tényleg megszólító erejű, szívesen idemásolnám, de nem teszem; s hogy a tipográfia nem zavaró, ami egy könyv esetén nagyon szerencsés, és Tellinger András invenciójából elegáns könyvdíszekre is futotta.
Veszélyes dolog a kötetcímadás. Azóta, hogy megtudtam, mi lett a címe Zemlényi Attila ötödik verskötetének, amely tizenegy éves szünet után, 2019-ben jelent meg a Prae Kiadónál, sokat törtem a fejem rajta, mi köze lehet Oravecz Imre Héj című kötetéhez. Elárulom: semmi, én legalábbis nem látok viszonyulást, hacsak nem a (hatalmas) poétikai távolság jelölője a csont- előtag. Ez még hagyján, van csonthéj szó a szótárban, lehet címül adni. Nagyobb baj az, hogy én ennek a címnek Zemlényi saját kötetéhez való viszonyulását sem tapasztaltam. Többszöri olvasás után is még leginkább a szerző keménynek vélt fejére asszociálok róla.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy van a kötetben egy csont, és van egy héj című csoport, ezek összetétele tehát a kötetcím. De itt megint az a bizonytalanságérzés fogott el, hogy nem értem, a második csoportnak miért csont a címe, a negyediknek meg miért héj. (A többi három csoportcímet valamivel indokoltabbnak látom, a 424 egy ismétlődő motívum, a Jézus Szíve Kocsma és a Záróra pedig egy-egy verscím kiemelése, a Jézus Szíve Kocsma jelentésben elég tág, a Záróra pedig a zárócsoport, utolsó verse éppen a Záróra című.) Maga a csont szó két helyen fordul elő a kötetben, először a héj csoport Holt lelkek versében: „Olyan meghitt, / ahogy a gyertyák csontig égnek”, másodszor a Záróra zárócsoport Záróra záróversében: „Hát Roland, Ő hol van? (…) / A sötét kapunál, a Nekeresd utca sehány szám alatt, / szőróra bőrpercre, csontmásodpercre innen?” – mindkét előfordulás a csontot a halállal összefüggésben említi; a héj szót pedig – a kötet- és a csoportcímen kívül – nem fedeztem föl sehol; mindez mit sem segített a tárgyalt címelemek értelmezésében.
Ha már a verscsoportoknál tartok, hangot adok azon aggályomnak is, hogy az egész kötetszerkezetet valahogy ad hoc jellegűnek érzem. Az első két csoportban még van tematikai összefüggés, a 424 gyermekkorra emlékező ciklus, a csont pedig családi. Más kérdés, hogy az első csoportban helyet kapott A ragadozó idő és az Óvóhely, ecetfával talán jobban illettek volna a második csoportba; ugyancsak abba tettem volna, ha már egyszer van családi csoport, a Borz bluest és a Holt lelkeket a héjből; a Zárórából pedig A nememberi ember balladája kerülhetett volna át a gyermekkort idéző első csoportba. Így az első két cikluson kívül tizenöt vers maradt volna, amelyeket már nem osztottam volna tovább, annál is inkább, mivel három csoportba való sorolásukat (Jézus Szíve Kocsma, héj, Záróra) elég mesterkéltnek érzem.
Visszatérve a kötetcím kérdéséhez, mondanivalóm továbbfűzéséhez ezen a ponton föl kell idéznem Zemlényi Attila egyik korábbi kötetének címét: Piros Arany (vagy Piros arany, ezt a tipográfia elfedi). S ha éppen a második kötete a második „igazi” Ady-kötetre hajaz címével, fölmerült bennem, vajon hogy viszonyul a többi kötetcím a megfelelő Ady-címekhez. Tehát ha a Versekkel és a Még egyszerrel nem számolunk, az Új versek megfelelője Zemlényinél: Pillangókés. Látok közöset: a harciasságban, a megvillanásban. Vér és arany – Piros Arany, ez egyértelmű. Az Illés szekerén – Rodeó: ugye hogy mintha lenne valami összefüggés? Szeretném, ha szeretnének – Apacsok: ez kevésbé látszik meggyőzőnek, ám Zemlényinél a kötetcímadó vers démoni párbeszéde lehetőséget ad kapcsolat felfedezésére. És most a ráolvasásban elérkeztem jelen kötetünkhöz: A Minden-Titkok versei – Csonthéj! Ebben látok fantáziát. (Itt jegyzem meg, hogy Zemlényi kötetének címe összevethető még Babits Mihály A lirikus epilógja című versével is.)
Persze, hogy milyennek hallunk egy kötetcímet, azon is múlik, mi tölti fel jelentéssel, milyen anyag áll mögötte. Zemlényi Attila szakított azzal a hagyományával, hogy átvegyen néhány verset korábbi kötetből, és ezt üdvözlöm. Az anyag ilyen szempontból tehát „tiszta”, harminchét, kötetben még nem szerepelt szöveg.
Más szempontból viszont korántsem az („tiszta”) az anyag, és ez összefügg keletkezéstörténetével. Úgy látszik, ezeknek a verseknek túlnyomó többségét Zemlényi Attila, mint a Műút folyóirat főszerkesztője, a kiadvány portáljának Kollegiális napló című rovatába írta az évek során, ott jelentek meg először s e köteten kívül kizárólag, közöltetésük okán nem mérkőztek meg tehát a verspiacon való érvényesülésért, s többször valamilyen alkalomhoz kötődtek, amely alkalmiság nyomai föllelhetőek a kötetben is. Így a Kettő, öt című darab huszonöt éves házassági évfordulóhoz, az Alkalmi, boldog, hímsovin dalocska fiúgyermek születéséhez, az Istenhez vezető ösvény e gyermek kereszteléséhez, a lipsum péntek tizenhárom párizs valószínűleg egy világeseményhez, talán terrortámadáshoz, a Vadnak születve, úgy látszik, a pályatárs Antal Balázs Vad című kötetének megjelenéséhez, az Öt, kettő talán születésnaphoz kapcsolódik, s alkalmi jellegük nem válik előnyükre.
Megítélés kérdése, hogy a kötet szókészletének tágasságában előnyt látunk-e, vagy inkább tehertételt. Mert igaz az, hogy a versek szókincsének kilúgozása, leszűkítése a hagyományosan irodalminak érzett regiszterre unalom és modorosság forrása lehet, ugyanakkor az olvasó által ismeretlen szavak nagy száma nehezítheti az értelmezést, és az inkompetencia érzésével társulhat. Troszka, Dzsuginadza, „Antakatészó flóóre, / Dzsimi, Dzsimi Jaguár, ó bendzsó fix”, PB 20 08 (ez verscím), oyabun, easy, pecu, milf, ászana, sukár, raj, dzsukel, ramir, kádia, dzsanázik, avázzál, lipován, hendikepp, lipsum, kvaterka, walking dead, slank, mariácsi, kuttyogatni, antracit, sálomálomálom, Br-2049 kontroll (ez verscím alatti, ajánlás-pozícióban lévő jelzet), spanoltunk, tamperei, bekamuzta, faszari, rasztafasza, smárt (’smárolt’ jelentésben), formaldehid, outlet, second hand, bró, snájdig, encián – ezek nem mindegyike nélkül lenne igazán szegényebb a Zemlényi-szótár. Volt, amelyiket a szövegből (részben) megértettem, volt, amelyiknek utána tudtam nézni, volt, amelyiket én ugyan nem, de a fiam értette (bró), és van, ami rejtély maradt. Számos cím és tulajdonnév járul az imént sorolt kifejezésekhez, a Szolid motorosok ajánlása például így hangzik: „Legfőképp Gonyának, Olasznak, Szigunak, Csecsának és Kalunak”, legfőképp, tehát akár folytathatná is a szerző… Vicces ez, másrészt viszont hozzájárul ahhoz a sugárzott önképhez, hogy a beszélő, saját szavával élve, „nagydumás”, és a kötet világában ez elvileg a maszkulin jelleget erősítené („Mindegy az, csak fiú legyen! / Legyen nagydumás, mint Kossuth!”, így hangzik ez az Alkalmi, boldog, hímsovin dalocskában).
Ez a „nagydumásság” nemcsak lexikai szinten mutatkozik meg, hanem általában a nyelvkezelésben. Fölsorolások, asszociatív futamok követik egymást, ahol az asszociációk olykor kifejezetten erőltetettnek hatnak. Nincs patikamérleg, műgond, Zemlényi enged egy-egy nyelvi poén csábításának: „…a mi erkélyünk az udvart nézi, / még ifjú volt az öreg Knézy” (Ezüstnyár). Elhagyott félmondatok, nagyotmondások, esetlen idézetek, ügyetlenségek kavarognak a jobb sorsra érdemes szövegek masszájában. „Mindig te voltál és leszel a tanító, / én maradok örök padavan” – ez például túlbeszélt, elég lett volna annyi a jelentés csorbulása nélkül, hogy „én maradok [melletted] örök padavan” (Kettő, öt). Mindebben bizonyos fokú, az olvasóra irányuló agressziót érzek, helyenként az olvasó enyhe lekezelését, mintha nem kellene őt komolyan venni, nem lenne egyenrangú fél.
E mellett a kis rosszérzés mellett viszont hihetetlen finomságokkal is lehet találkozni ebben a lírában. Az Onán-motívum már az Apacsok kötetben is szerepelt: „Onán látogatott minket gyakorta” (Bennfoglalás) – a gondolat itt most igazán veretes megfogalmazást nyert: „A kamaszkor vérfagyasztó és -forraló peremvidékéről, / Ahol Onán a kegyetlen isten!” (PB 20 08). Az egyik motormárka erős hangulatú vallási asszociációsort indít: …por és Pannónia szürke barátja. / Fáradt olajak papja, sáros utak kántora, / vádlit égető kipufogók ministránsa” (Szolid motorosok). A férfi, ha lírai énjének önleírásából idézem: „Turkálós a zakója, cipője sáros, / munkahelye Miskolc, a jó Tesz-Vesz város. / (…) / Szilajon mosogat, porszívózni bátor.” Ugyanebben a versben egy közhely az internet nyelvéből való betoldással válik elegánsan sokatmondóvá: „Az élet-hesteg tovaszáll”. Biblikus mondatszerkezetben jelenik meg a hétköznapi élet egyik rekvizituma: „És láttam, terhet tartani a gumipók dolga” (Jézus Szíve Kocsma). És olyan rímekkel találkoztam, hogy összecsordult a nyál a számban! Például a dédiék–kézifék páros a Holt lelkek című versben. Vagy: „…falu fölött a pára? // Ki emlékszik apára?” (Vadnak születve). S A nememberi ember balladája sorozata: „nememberi” – „egy nem túl jó emeri” – „meri vagy nem meri” – „szól a rimemberi”.
S az Apacsok Apám az erdőben címűje mellé most fölsorakozott a Csonthéj két megrázó apa-verse: a Meder és az Apámnak hiányzik a víz.
Prae, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.