Fazekas Sándor
A Sátán Debrecenben
Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba: Magyariné szeretője
A szerzőpáros újabb regénye az előzőhöz, az Emmuska címűhöz hasonlóan egy kalandtörténet, amely az elmúlt idők Magyarországának egy alternatív múltba helyezett változatába viszi vissza az olvasót. A szellemes, fordulatos krimi igencsak könnyen olvastatja magát, különösen annak, aki megszokta a régi magyar szövegek nyelvét, de ennek ellenére azok számára is élvezhető és érdekes, akik a modernebb nyelvezethez szoktak. Egy felvilágosodás kori és jelenbeli szókészletet szándékosan keverő – mondhatnánk, jó alkimista, avagy vegyészdoktor módjára összeelegyítő – nyelven szólal meg a szöveg, ami a történet nagyszerű poénforrása. A történet egy gyilkosság körül forog, és betartja a krimi műfajának szabályait (igyekszem majd szpoilermentesen írni a regénybeli történésekről).
A történet jó néhány ismerős alakot vonultat fel az 1780-as évek Magyarországáról, s közelebbről is Debrecenből. A főhős Hatvani István, akit a köréje fonódott anekdotakincs miatt csak magyar Faustnak tartottak már a kortársak is: alakjában valóban keveredett a felvilágosult természettudós és az ördöggel cimboráló boszorkánymester karaktere, s a könyv igen ügyesen használja ki e két különböző olvasat közötti oszcillálás vagy billegés lehetőségét. Mondhatnám úgy is, hogy a történet helyenként meg-, illetve félrevezeti olvasóját, de hát a krimi műfajában ez természetes is. Ami a hazai kínálatban szokatlan, az nemzetközileg nem ismeretlen gondolat: a metafizikai krimi műfajának új példányával szembesülünk – az egyszerű bűnügy megoldásával rálátunk a metafizikai rejtélyre is, amely minden ember életének magvát képezi (Umberto Eco értekezett erről hosszasan, neves elődökre alapozva). Honnan jövünk? Hol vagyunk? S legfőképp: hová megyünk? No, a szerzőpáros mást gondolt: nem válaszolni akart, hanem választ stimulálni – egy felvilágosodás kori gondolkodó nézeteinek adaptációjával ad szokatlan és a történethez szervesen kapcsolódó, szellemes megoldást a végső kérdésekre.
A könyv lendülete végig kitart, karakterei elevenek és jól megformáltak, fordulatokban nincs hiány. Csokonai Vitéz Mihályt annak a derűs, szellemes, az italt és a női nemet egyaránt kedvelő figurának ismerjük meg, aki az írásai alapján valóban könnyen lehetett is. Picit olyan, mintha cseveghetnénk a Mesterrel; számos, az életművön alapuló élce némileg kárpótolhat azért, hogy a Lilla-szerelemnek kissé dehonesztáló olvasatát láthatjuk. Jaj, jaj. De hát a mítoszrombolás nem áll messze a regény megközelítésétől: menjünk közelebb az egyes jelenségekhez, és utána ítélkezzünk. Megelevenednek így a regény tankönyvi mondatokká szürkült karakterei. Szerintem a tágabb értelemben vett petrarkista lírát – melynek késői hajtásaként felfogható Csokonai szerelmes verssorozata is – szintén nem érdemes egy kalap alá venni az életrajzzal, és, mondjuk, a Lilla-szerelem verseit valós helyzeteket versben újramondó lírai önéletrajzként értelmezni.
A szöveg felidézi Kölcsey Ferenc megvakulásának (tudomásom szerint hiteles, bár megdöbbentő) történetét. Magát a Himnusz szerzőjét is látjuk, mint ifjú, de nagyon elszánt könyvtárost a Debreceni Kollégium könyvtárában. Igen mókás sajátossággal tüntetik ki a szerzők: a középiskolás korú Ferenc mindig hibátlan időmértékben beszélget embertársaival. Mintha ő is lehetne egy formamániás egyed, pedig hát nem föltétlenül így gondolunk rá. Feltételezhetünk pedig ilyesmit egy olyan magyar nemesúrról, aki emlékeim szerint nem kevesebb, mint fél esztendőn által zárkózott el a külvilágtól, azon az Arany János korára már könnyen megválaszolható, de saját korában még igen kacifántosnak tűnő kérdésen töprengve, hogy vajon mi is a magyar népdal saját versformája. Ezen időszakban a levelezés szerint ő embereket nemigen fogadott, csak levélben élt, Szemerével és Kazinczyval. Igen várom már az első Kölcsey-regényt, mert például Kazinczy több kortárs regény hőse is (Péterfy Gergely műve, illetve Szilasi László regényének harmada jut eszembe hirtelen), de Kölcseyről még nem született ilyen. Csokonai sem került be a posztmodern történetmesélés vérkeringésébe, de eme hiányt némiképpen enyhíti a Magyariné szeretője. Itt jelen van, sőt posztmodern gegként még ajánlást is írt a könyvhöz.
A regény nemes hagyományhoz csatlakozik: a Weöres Sándor-féle Psyché, a Csokonai Lili (alias Esterházy Péter)-féle Tizenhét hattyúk, illetve a Parti Nagy Lajos-féle A vak murmutér után megint csak kell némi merészség a területre való bemerészkedéshez. A szöveg állja a versenyt, úgy, ahogyan azt kell: mást csinál, mint az elődök, de abban a másban jó. Kicsit populárisabb regiszterben beszél, de sok élvezetet, bonbont és mazsolát kínál a korszakot behatóan ismerők számára is.
A történet a fikció szerint a nevezetes debreceni tűzvész idején íródik, amelyben a könyvtár is megsérült, 1802-ben, maguk a cselekményben foglalt események, a bűntett és közvetlen következményeinek elbeszélése pedig tizenhat évvel korábban, az 1786-os esztendőben történik. A szerzőpáros vélhetőleg eljátszhatott a gondolattal, hogy ennek valós körülményeit beépítse-e a történetbe, hiszen regényes módon maguk a diákok mentették ki a könyveket a lángok közül, életük kockáztatásával; megelégszenek azonban azzal, hogy a tűzvész idején Kölcseyt a lángok közé állítják, olyan pozícióban, ahonnan mindent láthatott. Szép szcéna lett volna a valódi események részletezése is, de a történetbeli sem megvetendő spektákulum.
Ezek után egészen természetes, hogy a fiktív és a valós elemek keverednek. Először hamis bizonyosságba ringat bennünket a szöveg: elválaszthatónak tűnik a fikció a valóságtól, és racionális alapon (Hatvani világnézeti szemüvegén keresztül?), felvilágosult jurátus módjára szemléljük a világot, ám a jogászbojtár szállásadónője révén – és persze lassan egyre több csatornán keresztül – ez a szép, nyugodt világnézeti biztonságunk elillan. Aztán többszörös ingázásban lesz részünk a természettudományos és a babonás-vallásos világnézet között. Érdekes helyzet, hiszen az olvasó nem a saját világát akarja első renden megérteni, hanem a regény alternatív valóságát, amelyben a szerzők tudatosan kényszerítik őt a további vizsgálódásra és a korábban hozott ítéletek felfüggesztésére, a szkepticizmusra. A tét tehát egy másik, fiktív világ megértése. Az olvasott irodalom, a kitalált mesterséges valóság ugyanakkor visszahat az olvasó saját világképére is. Ez nem mindig nyilvánvaló vagy tetten érhető folyamat, de észrevétlenül is munkál az emberben az a kultúra, amit fogyaszt. Akit a nyelv izgat, az bőségesen játszódhat a szívesen (zárójelben, gyakran németül) megadott etimológiákkal, vagy a mai nyelv fordulatainak anakronisztikus visszaforgatásával. Aki a világnézeti fordulatokra kíváncsi, az is gyarapodik; aki csak egy jó krimit szeretne, sok fordulattal és váratlan, bár nem légből kapott csavarral, az jól fog mulatni. Akit a kultúrtörténeti adatok hoznak lázba, annak is jó, aki kedveli a humort – esetleg annak altáji változatát –, az sem fog csalódni. Ez utóbbi regiszter jól illik a boszorkánysághoz, hiszen már a boszorkány szó eredete is erre utal. A szemtelen és néhol altesti humorkodás természetesen nem áll messze az ördögtől, ahogyan a szófacsarás és a megkísértés sem. A könyv valóban egy jó értelemben vett ördögromán; csak találgathatunk, hogy hová kirándulhatunk legközelebb a szerzőpáros segítségével, de én már csak régi magyar irodalomtörténészként is visszafelé hívnám őket, a 16-17. század korába!
Kalligram, Budapest, 2019.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.
