Koncz Tamás
Túl a teljességen
Szálinger Balázs: 361°
Szálinger Balázs új verseskötetének címe talán nem meglepő az előző kötet, a 360° ismeretében. A két kötet már megjelenésében is kapcsolatot, folytonosságot sugall – a 360° puritán fekete borítóját ezúttal hasonlóan üres, üzenet nélküli fehér szín váltja –, Szálinger pedig továbbviszi a korábban megkezdett tájköltészeti tematikát is.
Ami első látásra többlet, az a címben jelölt plusz egy fok; nem valami sok, de jobban belegondolva rafinált, többrétegű üzenetről van szó. Csak egy fok hozzáadása a háromszázhatvanhoz önironikus fricskának tűnhet – mint a bűvészé, aki leplezetlenül lyukas kalapból húzza elő a nyulat, majd szórakozott mosollyal be is vallja közönségének: „hát így vagyunk, sok meglepetésre ma ne számítsanak”. Ennél azonban többről is van szó. A teljes kör tiszta képlet, ha szimbolikáját nézzük: isteni perspektíva. Az idő és út önmagába visszakanyarodó vonala tautologikus állítás is lehet, de mindenképpen kerek egész. A háromszázhatvanegy fok matematikailag nem létezhet, a kimondott szó mágikus ereje mégis életre hívja – és eldöntetlen, feszültségteremtő kérdés marad, hogy a plusz egy fok meghaladja a teljességet, vagy csak egy újabb kör kezdetét jelenti.
Szálinger Balázs tudja és velünk is érezteti: van valami rémisztő abban, hogy a kimondás aktusa által létrejöhet valami szabályon túli, hogy a szó önmagában metavalóságot teremthet. A megnevezésben arrogancia rejlik, mintha a birtokszerzés első lépése lenne – elég, ha az Ószövetség állítására gondolunk, amely szerint „minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi” (Ter 2, 18–24.). A névadással elhatároljuk magunktól, és elemeire bontjuk a világot, hogy aztán uralmat szerezzünk felette. A szerző úgy él ezzel a mágiával, hogy közben folyamatosan jelzi annak esetleges voltát is; hiszen a szavaknak csak a beléjük vetett hit ad erőt, és így végső soron a saját hitünkkel felhatalmazott szószörnyetegeknek – egyháznak, államnak, miniszterelnöknek, adóhatóságnak – vetjük alá magunkat.
Akárcsak az előző kötetben szereplő szövegek, a 361° versei is a táj és az ember, a vadon és a civilizált terület ambivalens viszonyával foglalkoznak. A viszony kettősségét érzékletesen fejezi ki Szálinger hibrid költői nyelve, ami a himnikus tájköltészetet ötvözi a politikai közbeszéd és a hivatalok felsőbbrendű zsargonjával, megidézve József Attila Holt vidékét, Illyés Egy mondatát, de Nemes Z. Márió organikus-indusztriális tájszemléletét is. A 360°-ban még csak az ismeretlen föld óvatos feltérképezése, méregetése zajlott: „A nyers térszíntől némán viszolyogtunk / Viszolygásunkat szégyelltük és bántuk (...) Úgy volt néma, üres és ismeretlen, / Mint amit már nevére írt a rontás” – vallotta még a Duna rajzoló című vers 18. századi narrátora. Ehhez képest az új könyv már a természet behódolásával startol. „Vízjogilag engedélyezett folyó kér / felvételt a víztározók közé, / Elrekesztését elvégzi önerőből, / Elmélkedne, lenne kicsit szerelmes”.
Vízjogilag engedélyezett folyó – olyan nonszensz ez, aminek csak az uralmi gondolkodásban van létjogosultsága; Szálinger azonban kötetszervező erővé teszi az abszurd politikai beszéd- és látásmódot. Jó példa erre, és egyben az újgazdag oligarcha Örömódája lehetne A tájsebengedély, ami már címében hordozza a jog páncéljába öltöztetett einstand kíméletlenségét: „Elvettem az államelnök lányát, / Meg is kaptam a tájsebengedélyt / Kevés ember való ma már istennek / Zöldhomokú strandok, enyéim vagytok (...) Suhan felém a tájsebengedély / (...) Nehéz szív szülte / Erős kéz adta, / (...) állítása az, / Hogy többé nem azt nevezik világnak / Ami ott alatta van”. A névadás így válik jogfosztássá, kisajátítássá, az élettől idegen törvény jóváhagyja a táj megkínzását.
Azt leszámítva, hogy a hatalom soha nem ismerné el saját károkozását – saját valóságában az ilyesmit inkább fejlesztésnek, még cinikusabban értékmegőrző beruházásnak nevezi –, a helyzet világos, sőt, a csömörig ismerős. Egy rendszer dicsekszik itt nyelvi és anyagi értelemben birtokolt országával, megszámozott halaival, kéz alá (és alatt) vett erdőivel, saját felsőbbrendűségét hangsúlyozó településneveivel (Alattvalós, Vesztény, Tiszaengedély), miközben a természetet pusztán eszközzé silányítja, ,„Elektromos alállomás alá rajzolt közszolgálati táj”-ként emlegeti (Agrostressz-Esztervihar).
Az abszurditásában is hideglelős stílust Szálinger távolságtartással, pikírt kiszólásokkal ellensúlyozza. Olykor egy laza félmondattal teszi jelentéktelenné a Föld felszínét is torzító harcot: a csillagok közül nézve úgyis csak villódzás az egész. Legkeményebb kritikája mégis az, amikor a keresztény értékrend eltékozlását kéri számon (Keresztény demokrácia): „Fiatalon a kereszténység voltam, / Fiatalon a demokrácia voltam, / A két legszebb szó voltam a világon / S a harmadik legszebb, / A jog / Társasági ringyót csinált belőlem.”
Hogy mitől szerethető egyáltalán ez a leigázott, megalázott, felparcellázott szövegvilág? Attól, hogy érezzük, alkotója is szereti – és egy-egy verssorban váratlan erővel tárul fel a gyengéd, személyes figyelem, apró jelenetekben a ragyogás. „Az iskolaudvari porfelhőkben / teremtő istenné lassul a fény” – írja egy helyen Szálinger (Tavaszra tavasz), máskor pedig a nyolc hónapos terhes nő megadó fájdalmáról ír együttérzően. Legszebb, intimebb verse azonban talán a Dunavirágzás, egy kérészélet mementója: „Az ujjbegyemen gyönyörű kis kérész / Tápcsatornája nincs, sosem eszik, olyan / Nyugodtan alszik el, mintha mindig ezt csinálná”.
Az ötperces élet is lehet igazi, az örökké tartónak gondolt, betonsúlyú rezsim is lehet minden igyekezete ellenére veszendő: a nyelv mesterkélt rögzítő és merevítő szerkezetein túlnő a lét szépsége – végső soron erre tanít Szálinger lírája. A költő persze ezt is képes egy önironikus csavarral megspékelni, mondván, „Nincs más, a költészetnek / Muszáj szépnek lennie a végén” (részlet a kötet címadó verséből).
A 361° mintegy búvópatakként hordoz néhány olyan momentumot is, amelyek csak az előző könyv ismeretében válnak értékelhetővé. A 360°-ban hangsúlyos felismerés volt az apa hiánya, itt viszont éppen az apa szól fiához-fiaihoz, a két kötet így is párbeszédet folytat egymással. A Duna felmért, idővel egyre inkább megzabolázott vize mindkét szöveget átjárja, élő közvetítőként szolgál múlt és jövő, generációk között.
Így, minden irónia és keserűség ellenére, Szálinger Balázs verseiben ott él valamiféle józan optimizmus is, ami kitartásra int – és arra, hogy ne dőljünk be saját szómágiánknak. A hatalom ugyanis egy szó: csak annyiban birtokol minket, amennyire hiszünk benne.
Szálinger Balázs: 361°, Magvető, Budapest, 2018, 70 old., 1999 Ft.
