Dorcsák Réka
Az érthetőség határán
Dezső Kata: Akiket hazavártak
Annak ellenére, hogy Dezső Kata első kötete 2017-ben jelent meg, máig folyamatosan reflektálnak rá különböző irodalmi folyóiratokban és portálokon. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy 2018 szeptemberében nem kisebb megtiszteltetésben volt része a fiatal költőnek, minthogy a magyar PEN Klub által szervezett Janus Pannonius Költészeti Nagydíj nemzetközi díjazottja mellett a magyar elsőkötetes szerzőket ünneplő Khelidón-díj nyertesének választották. Nemrég pedig kiderült, hogy a Gérecz Attila-díjnak is ő a jutalmazottja. Másrészt a kötetről megjelent eddigi kritikákban tárgyalt megosztó lírai beszédmód szintén fókuszba állítja a szerzőt, ami részben épp annak köszönhető, hogy a díjak miatt megnövekedett figyelem még nagyobb elvárásokat támaszt a könyv olvasójában.
Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy egy első kötetről van szó, annak minden pozitív és negatív hozadékával. Az Irodalmi Jelen online művészeti portálján (mely lap debütdíját már 2017-ben elnyerte) 2018. december 10-én megjelent Dezső Kata-versek is valamiféle irányváltásról tanúskodnak. A fiatal szerző Jég és talaj és Grönland és égövek című költeményeiben már egy személytelenebb, közösségi lírával találkozhatunk, amelyet a vidék−város feszültsége mozgat. Az első kötet, noha erősen épít a vidék−város ellentétének érzékeltetésére, mégsem nevezhető közösségi indíttatásúnak, hiszen a kötet verseinek személyes hangvétele teljesen elkülöníthető módon egy személyesen megélt vidék- és város-képet tár az olvasó elé. A lírai megszólaló által megtapasztalt vidéki otthon, valamint a városi tobzódás és magány képeinek feszültségét érzékelhetjük. Ez a fajta szembeállítás adja a kötet számos versének szerkesztési elvét. A vidék−város szembeállításhoz hasonlóan jelennek meg az otthon–otthontalanság, anya–lánya, férfi–nő ellentétpárok, amelyek végigkísérik a szövegeket.
A kötetet érintő negatív kritikák talán a fülszöveg kissé félresikerült mondata alapján („nem tudni honnan jön és hová tart”) a sehonnan sehová sem tartó költői beszédmódot emelik ki. Olvasatom alapján azonban egyértelműen kirajzolódik egy szinte már kronologikus történeti rend a kötetet alkotó három ciklus versei között. A lírai megszólaló széteső családjának tapasztalatával kezdődő verseket (Eredő, Center) az otthonról való elkerülésről szóló (Tarthatatlan, Ingovány, Res Gesta), majd a második ciklusban kibontakozó gyerekkori−fiatal felnőttkori szerelmet boncolgató versek követik (20 éves tényezőim, Morze, Altató, Tamás). Ezután a kapcsolatban fellépő feszültség (Csomópontok) és a szerelem hanyatlásának következtében megélt közönnyel átitatott csalódottság (Blazírt, Ikszeknek és Ipszilonjaiknak, Váróterem) képei elevenednek meg előttünk. A harmadik ciklus immár az otthonról elkerült fiatal lírai én mindennapos küzdelmeit mutatja (Akcidencia, Köznapi), amelyben helyet kapnak a szerelem (Erinnerungsimperativ, Stációk, Agapé, Bugyi és bugyogó) és család (Idegenek) világában megélt kiábrándulás, a magány (Porcok), a halál (Burgundi) és a terméketlen jövő rémképei (Tárgytalan).
A történeti ív letisztultsága azonban nem eredményez egysíkú és könnyen olvasható kötetet, ugyanis a költői beszédmód sok vers esetében az érthetőség határára sodorja a lírai szöveget. A beszédmód alapján vizsgálva a kötetet, elmondható, hogy nagy különbség van az első kettő és a harmadik ciklus között. Az első két ciklus verseire kaotikus, kusza gondolatszövés jellemző, ami valóban figyelmes és lassú olvasást igényel. A hol sikeres, hol kevésbé sikeres gondolathalmozási technika egy versszakon, de akár egy verssoron belül is sűrűvé és nehezen emészthetővé teszi a verseket (Fű nő, Síkmodellek, Ívhossz, Morze). Olvasó legyen a talpán, aki a Délibáb című költemény következő sorain könnyedén átsiklik: „Megtanultam égő tüzekben vízen lakni, / tetőt rombolni a legkisebb házra, / esőcsepp nélkül nyíló mellényt adni / a fiamra, ha a halálban fázna.” A helyes értelmezés gondolata már elavultnak látszik, és nem is feltétlenül ezt kell keresnünk Dezső Kata kötetének néhány látszólag érthetetlennek tűnő versében. Mindenesetre a szürrealista képek egymásra halmozásának technikája által feszültséget kelt, amely az otthonról való elszakadás érzelmeinek tébolyát ügyesen érzékelteti. Az első ciklus Délibáb című verse után következik az egyik legjobban sikerült vers a kötetből: „Tudom, hogy rosszul élek, de lusta vagyok máshogy, / mert ígéretét sem hirdethetem olyan helyett, / aki a Paradicsomba akart menni” (Rácváros). A két versrészlet által kifejezett ellentétes belső érzelmek, a lángoló lázadás és a megfáradt lustaság ilyen közeli szomszédsága a lírai megszólaló komoly belső vívódásáról tesz tanúbizonyságot.
De nemcsak a lírai megszólaló küzd, hanem a kötet maga is. Az elvontságba hajló, szürrealista képekkel dolgozó lírai beszédmód, valamint a hétköznapi banalitásokra építő egyszerű, nyers nyelvezet folyamatosan ütközik. Emellett azonban bonyolítja a könnyed olvasást az a tény, hogy néhány vers határozottan kilóg az első két ciklus verseinek költői beszédmódjából (Szesztétika, Holtomig Londonig, Altató). E versek egyszerű, egy gondolatot végigvivő versszerkesztési módjának tükrében valóban érthetetlennek látszik a már ismertetett gondolathalmozási technika és az ennek következtében kialakuló folytonos hiátusok eredményezte bizonytalan többértelműség. Ez a fajta feszültség azonban a kötet harmadik ciklusában feloldódik, hiszen itt már egy letisztult és egyértelmű beszédmód szervezi a verseket. Az alapvetően még mindig személyes hangvételű lírába már egy-egy kitekintő, általános, nagyobb közösségeket (nők, férfiak, család, egyetem, város) érintő megjegyzés is kerül, ami által az olvasó könnyebben bevonódik a lírai én világába.
A kötet címéről elmondható, hogy harmóniában van a szövegek által lefestett fikcionális világgal. Azonban az egyes versek címei nem mindig vannak összhangban azzal a hétköznapi egyszerűséggel, amelyet az adott vers kifejt. Ilyenformán az olykor vulgárisnak mondható beszédmód, és a fiatalos odamondó attitűd hitelessége megkérdőjelezhető (Genitáliák, Res Gesta, Erinnerungsimperativ). Ezenfelül, a gondolathalmozási technika következtében, nem a központi gondolat vezérelve tükröződik a címben, hanem egy véletlenszerűen a legsikeresebbnek megítélt gondolat képisége ihleti azt (Fű nő, Síkmodellek, Ívhossz, Morze). Feltehetjük a kérdést, hogy mennyire alakítja olvasatunkat egy verseskötet kapcsán az egyes versek címadása, mindenesetre a versek idézhetőségének és megjegyezhetőségének szempontjából határozottan állíthatjuk, hogy a szerző nem hozott praktikus döntést.
A változatos lírai beszédmód, a meghökkentő képalkotási technika, valamint az implicit módon megjelenő drámaiság és a gondtalan közönyből eredő humor közti feszültség alkalmazása ugyanakkor a kötetet izgalmassá és lebilincselővé teszi. Az unalmas jelző teljesen távol áll Dezső Kata költészetétől, ami egy első kötet esetén igazán bizakodásra ad okot. A kötetnek számos olyan kezdeményezése van, amelyet érdemes lenne továbbvinnie a szerzőnek. Ilyen például az a versbeszélői technika, amely által a jelenbeli lírai én játékba kerül a jövőbeli lírai énnel. A szinte filmszerű vágásokkal kontrasztba állított élethelyzetek, amelyeket az elképzelt és valós lírai megszólalók elevenítenek meg, megragadják és önreflexióra késztetik az olvasót (Ikszeknek és ipszilonjaiknak, Tárgytalan). Hasonlóképpen olvasóbarát kezdeményezés az a kötetszerkesztési elv, amely által az egyes ciklusok, valamint a kötet végére valamiféle tematikai és motívumrendszerbeli záróvers kerül. Mind a Szabadrúgás végén található Res Gesta, mind a 20 éves tényezőim végén olvasható Váróterem értelmezhető az egyes ciklusok történeti ívének lezárásaként. Az utolsó Idegenek ciklus Idegenek című verse pedig egy igazán eredeti játékot hajt végre. Az egész kötet lezárásának tekinthető vers ugyanis a kötet egészéből vett motívumokat szerepeltet újra, immáron könnyen érthető kontextusba ágyazva: a fű nőni kezd (Fű nő), nyílik az otthon kapuja (Ingovány), a férj elmegy otthonról (Center), az asszony a konyhában (Csendben emlékezni), a kert emlékezik (Tarthatatlan). Az utolsó versben a lírai megszólaló visszaemlékezik a régi családban élt időkre, és ezzel egyúttal határozottan rámutat a kötet fikcionális világának jelenére, amivel megerősíti és egyben lezárja a történeti ív kibontakozását.
Dezső Kata alapvetően keserű hangulatú verseiből a fájdalom, közöny és tehetetlenség érzésének sajátos egyvelege olvasható ki. A nehezen érthető versek néhol elvontnak, néhol banálisnak tetszenek, de mindenesetre hűen tükrözik a borító által is illusztrálni kívánt 20-as éveiben járó fiatal lány feje tetejére került világát. Az Akiket hazavártak… kötetcím azonban a személyes lírán túlra is kiterjeszti a kötet olvasatát, és a lírai megszólaló személyes tapasztalatán túl általában az otthontalanság és az ebből fakadó csalódottság érzésének közösségi tapasztalatára mutat rá – aminek köszönhetően az olvasó mindenképpen gazdagabb lehet a kötet elolvasásával.
Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2017.
Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.
