21.

A hús hogy sír, hogy nyüszít,
amikor felkínálja magát, amikor felkínálkozik,
és hagyja, hogy mustrálják. Aki mustrál,
épp nem hallja a saját húsa hangját, vagy ha hallja,
úgy tesz, mint akit nem érdekel a másik húsa,
a szégyentelenül kitárulkozó (hogy lehet ilyen
szégyentelen és kitárulkozó?), vagy azt gondolja,
mért nem nekem tárulkozik, kínálkozik, nyüszít
a világ összes húsa? Egyetlen érintés, simítás
elég lenne, s máris megalapozná a megszépítő
emlékezetet, enyhítene és csitítana. Ez az, ami
nem adható meg. A hús másikja
mustrálgat, fintorog és elmegy. Összezavarja a fortissimo.
Nem tudja megbocsátani, hogy ilyen hangos.

22.

Kröger kisasszony, hess, hess, hess! Fi donc! Tessék visszamenni.
A táncrend mindig más, a lépesek szabályai változnak,
a rend rendje, az összmozgás heve,
a próbák áttetszősége marad: félreértéseink,
nyelvbotlásaink legféltettebb
titkainkat árulják el. A nyelvtani nemben véresre hízik
a besúgó barna. (Mondjuk ki, hogy egy ismeretlen
társadalmi kényszer vagy szokás bélsár-kunkora?)
Egy moulinet des dames, és egy francia mondat térszerkezete
nem sokban tér el egymástól. A lábakból és a vállakból
tánc közben
virágok sarjadnak, és beleszaglanak a szavakba.
Kröger kisasszony, az ön változékony grammatikai neme
az örök szecsesszió gyönyörűen lebarnult próbababája.

23.

Mindig marad valami. Lehetőleg magnak,
magára, vagy csak úgy ott.
Mint ebben a Cimarosa-operában
az előadás után ottfelejtett, még meleg kárpitú kék szék.
Mozart szobájába már nem illene, de itt még otthonos.
A zenében kényelmesebb, kifinomultabb székekre
vágyunk. Néha hintaszékbe, vagy a kifeszített
kottavonalak nyugágyába.
A hangokat, szavakat, metaforákat selejtezik.
Idővel kifelejtik. Otthagyják.
A művészetet rendszeresen szellőztetik.
A klasszikus egyre tisztább, egyre rendezettebb,
egyre – kevesebb.
Pedig úgy kell
bele a por, úgy kell az ott-felejtés, mint
a Sixtus-kápolna nagy, prebarokk konditermébe
a férfiszag.

24. (metaforák harca)

A pupilláját nadragulyával tágították ki.

Olyan, mint egy bolygó!, mondja a beteg.
Inkább mint egy pizza, mondja az orvos.
Planetáris köd, egy naprendszer
végső stádiuma, mondja a beteg.
Pizza, egy szép, kerek pizza, mondja az orvos.
Egy bolygó születése, az összesűrűsödött
ősköd, csupa kondenzált impulzusmomentum, mondja a beteg.
Pizza con peperoni e prosciuto, mondja nevetve az orvos.
Mi földiek, a formák egyetemes szerelmébe vagyunk zárva, mondja a beteg.
Kicsit megbolygatjuk a sajtot, aztán hagyjuk kihűlni, mondja az orvos.

25.

Az anyagot a lélek hatja át, gondolták sokáig,
és ez a gondolat teljesen normálisnak tűnt.
Aztán a tudomány kételkedni kezdett,
cáfolt, és most itt állunk az elviselhetetlenül pucér anyagban,
Foucault fölnagyított, meglékelt koponyáján.
Mondhatnia szürkében, melyből még csak
igazi fekete sem lesz.

26.

Amikor a gazdag jótékonykodik, csak
visszaad valamit, amit tőled vett el.
Mint az őszi föld, mely kiszívta a tavaszt, a nyarat,
vagy a szín, mely fakulni kezd a napon.

27. (Stephan George megszólal)

Annyi édessége, luxusa van a létezésnek: a hímpávák fejedelmi
kiszolgáltatottsága, a portugál cukrozott füge, a kontratenorok.

A legfentebb, a leglentebbet csak te ismered, fiú,
csak a te tisztaságodban ég el ennyi költői üzemanyag.

Hallani fogod a legtisztább zenét, mert a te füled időt szán a hallásra,
látni fogod a világ csodáit, szimbiózisait, melyek túllépnek az életeden,

te mindig kiválasztott vagy, mert érted nem szülésznő keze nyúlt,
te Jupiter kisportolt combjába voltál bevarrva. Szentélyeid már állnak.

Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.

Főoldal

2018. december 06.

Vissza