Vass Edit
Bejárni az írás terét
Krasznahorkai László: A Manhattan-terv
„Kedves Ornan, szeretném elterelni a figyelmedet.” Ezzel a mondattal kezdődik Krasznahorkai László új könyve, A Manhattan-terv, és ezt alá is támasztja a pár sorral lejjebb olvasható Csehov-utalással: „direkt válaszra felesleges is várnod, mert nem adok, egy amolyan A dohányzás ártalmasságáról-féle beszámolóra azért természetesen számíthatsz.” A könyv kivitelezését tekintve elmondhatjuk, hogy igencsak elegáns figyelemelterelésre sikeredett ez a kötet, amely tulajdonképpen az Aprómunka egy palotáért című regény bejelentése. A Krasznahorkai-életműben már találkozhattunk hasonlóval: a boríték formájú Megjött Ézsaiás a Háború és háború hírnöke volt, ám ott egyből a címzés alatt feltüntette: „előzetes hír, egy regény bejelentése”. A Manhattan-tervben pedig csak a végén, az Ornannak (illetve az olvasónak) szóló levélben döbbenünk rá, hogy mi volt az apropója ennek a szofisztikált sétának.
Igen, azt hiszem ez a leghelyesebb kifejezés, egy séta Londontól kezdve Providence-Pittsfielden át Berlinen keresztül New Yorkig, majd a metropolisz utcáin Herman Melwille, Malcolm Lowry és Lebbeus Woods lépteit követve, hogy rámutasson a koincidencia jelentőségére az alkotási folyamatban. Ezek a látszólag ok nélküli egybeesések láncolatot alkotnak, az egyik következik a másikból, vagy sokkal inkább egymásra rétegződnek, sorrendjük nem felcserélhető, tehát az időbeliségnek kiemelten fontos szerep jut. Tizenkét véletlen dokumentálása, dátumokkal ellátott naplója ez a könyv szöveges és képi formában, ahol a megfigyelő és a megfigyelt a narrátor személyében összpontosul. Ez az E/1-es elbeszélő szokatlan ugyan Krasznahorkaitól, és sokaknak furcsa lehet ez a közvetlenség a részéről, fel is merült bennem a gyanú, hogy ez vajon nem a figyelemelterelés része-e. Ám nem hinném, hogy bármennyire is releváns lenne az erre a kérdésre adott válasz A Manhattan-tervvel kapcsolatban. Mert azt hiszem, sokkal hangsúlyosabb magának a folyamatnak, vagy azt is mondhatnám, a kutatásnak a leírása lépésről lépésre, mint hogy mennyi a könyv önéletrajzi háttere. Ha az alkotó belekerül egy sodrásba, onnantól már nincs megállás, és csak visszatekintve rajzolódik ki, hogy a véletlenek miként játszottak össze egy új alkotás megszületésében. Így pedig nagyon is indokoltnak látom néhány mondat kiemelését: „Fogalmam sem volt, hogy már szabadesésben vagyok.” „Azaz zuhantam a lejtőn, tényleg szabadesésben.” Tehát itt az elbeszélő esetében nem Krasznahorkait látjuk, hanem a művészt, az alkotót, aki kutatásokat végez egy új munkához, ezzel pedig a személyesség maximális kihasználásával elegánsan személyteleníti magát.
Ha pedig az éntelenítésnél tartunk, akkor indokoltan vetődik fel Roland Barthes neve, nemcsak A szerző halála kapcsán, hanem a nemrég itthon is megjelent Roland Barthes-ról című kötete miatt, ahol a francia író számtalan képpel, fotóval az elillanó idő nyomába eredt, és azokat kommentárokkal, töredékes szövegekkel látta el. Természetesen Barthes-nak ebben a könyvében is összekapcsolódik az én és az írás problémája, ugyanúgy ahogy a szöveg alanyára és személyére vonatkozó képlékenység, ingatagság kérdésköre. Hovatovább részben megvalósítja az írás jelenidejűségére és folytonosságára vonatkozó saját elméletét, illetve – ahogy Krasznahorkai A Manhattan-tervben – eljut magáig az írás pillanatáig, a bejelentésig, ahogy a KÉSŐBB című töredékben olvashatjuk: „a halogató munkálatok, a terv lépcsőfokai talán már magát az írást jelentik”. A nyomozás képekkel illusztrált módja pedig W. G. Sebald Austerlitz című könyvét is eszembe juttatta, ahol a címszereplő tanúk híján felkeresi az egykori színhelyeket, épületeket, hogy rekonstruáljon valamit elveszett gyerekkorából.
A Manhattan-terv nagyon szépen illeszkedik az életműbe: narrátora sok hasonlóságot mutat dr. Korim Györggyel, megszállott kutatása felidézi számomra Genji herceg unokáját. Ha nem lenne megáldva azzal a fekete humorral, amit Krasznahorkai már a Báró Wenckheim hazatérben megcsillogtatott, akkor azt mondanám, hogy kifejezetten komor. Mindenesetre az elbeszélő látványosan jobban érzi magát a kísértetek társaságában, mint az élők között. A szerző életművében az utazás, a keresés, a megfigyelés visszatérő motívumok, ahogy a fogolyattitűd is, amelyet A kilencedik véletlen | A csapdában fogalmaz meg. Krasznahorkai ráadásul nem először dolgozik képzőművésszel vagy érint más művészeti ágakat: gondoljunk csak az Este hat; néhány szabad megnyitás szövegeire vagy az ÁllatVanBent, illetve a Seiobo járt odalent elbeszéléseire.
Ornan Rotem bámulatos fotói nemcsak illusztrálják, hanem dokumentálják is a kutatás stációit, és ha úgy tekintek erre a könyvre, mint egy projektnaplóra, akkor a kép és a szöveg egyensúlyban, valamint szoros összefüggésben van egymással. A fényképek között több olyat is találunk, amely mintha leselkedne, kukkolna egyrészről Krasznahorkai, rajta keresztül pedig az ő megfigyeltjei után. A fotók közül a hosszú expozícióval készült darabok igazán kísérteties, mindeközben dinamikus hatást keltenek. A kilencedik véletlen | A csapda mellé illesztett szabályos drótháló képe azt a benyomást kelti, hogy a csapda – jelen esetben a New York-i ösztöndíj – tökéletes, máskülönben nem működne. Ez a drótháló a Tizenhárom mellett tér vissza, ám ott már hibát fedezhetünk fel az összefüggéshálóban. A két művész konstruktív interferenciája egy elegáns, kifinomult, igényes műalkotásban materializálódott, amelyhez nem sok hasonló példát tudnék mondani a mai magyar könyvpiacon. Krasznahorkai folyamatosan párbeszédet folytat a fényképésszel és rajta keresztül az olvasóval is: a bevezető egy levélnek álcázott szöveg Ornan számára, a Tizenhárom pedig – ami már nem véletlen – egy összefoglaló lista, elköszönő levél és egyben egy üzenet számunkra, ezzel pedig szoros keretbe foglalja az összes koincidenciát, ahogy az előzékfotók. Ornan Rotem így ír ezekről a képekről: „A két fénykép egyszerre készült, így a megfigyelő és a megfigyelt alkotja a szó szoros értelmében a könyv két végét. A kezdet és a vég, ezek vagyunk mi, utazók: megfigyelők, akik alakzatokat vetítenek arra, amit látnak.”
Krasznahorkai László egy igazán különleges sétára invitálta olvasóit A Manhattan-tervvel, ahol velünk együtt járja be az írás terét. Ez a könyv a kivitelezést, a koncepciót illetően olyan színvonalat képvisel, amelyhez bármikor örömmel csatlakozom, és talán jelen esetben egyszerűen csak hagyni kell magunkat vezetni ezen a sétán a fotókkal illusztrált térben. A könyv címe viszont azonkívül, hogy a kutatás helyszínére utal, olyan kérdéseket is felvet, amelyekre talán csak az Aprómunka egy palotáért fog választ adni. A Manhattan-terv ugyanis köztudottan az atombomba kifejlesztésére szolgáló közös, nemzetközi vállalkozás elnevezése volt a második világháborúban. Krasznahorkai apokaliptikus regényeiből kiindulva kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a bejelentett mű. Csehov A dohányzás ártalmasságáról című művét ezzel zárja: „Dixi et salvam animam meam.” (Megmondtam, és ezzel eleget tettem kötelességemnek, vagy úgy is érthető: elmondtam, és megmentettem a lelkemet.)
Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
