Dávid Péter
Megtalált kötet
Csillag Tamás: Megtalált ország
A Megtalált ország cím voltaképpen összegzés Csillag Tamás első kötetének borítóján. Mintha jelezné a fiatal költő, hogy megtalálta azt a hangot, megszólalásmódot, élményanyagot, versépítési lehetőséget, amiből már egy hatvanverses kötet összeállhat, és amivel megtalálhatja saját helyét a kortárs líra néha zavarosan sokszínű országában.
A kötet hat ciklusból áll, és ciklusonként tíz-tíz verset tartalmaz. Ebből természetesen arra következtethet az olvasó, hogy szerkesztett kötetről van szó, nem olyan tipikusan első verseskönyvről, amelybe összegyűjtik az addigi termést, hogy lezárhassák a „zsengék” korszakát. Úgy vélheti az olvasó, hogy az így létrejött könyv más vagy több, mint az egymás mellé halmozott költemények összessége, az egyik vers a másikkal a kötet terében valamilyen viszonyba lép, hogy együttesen változtassák meg egymás értelmezési lehetőségeit.
A Megtalált ország költeményeiből szóló hang alapján nem nagyon lehet elkülöníteni a versek csoportjait. Műfaji és formai megfontolások már adhatnak némi támpontot, ha azt vesszük, hogy a harmadik ciklus (Tulajdonképpen) kizárólag szonetteket tartalmaz, vagy hogy az ötödik ciklus (Köznapi giccs) előszeretettel alkalmaz rövid, két versszakos formát (a költemények fele ilyen). Ám mégis inkább a tartalmi analízis vezet a legtöbb eredményre, ha feltételezzük, hogy a versekben megszólaló lírai én valamilyen fejlődéstörténeten írja keresztül magát, amelynek végén – erre utal a cím – egy sikeres hazatalálásnak lehetünk szemtanúi. Ezáltal tehát egy önéletrajz bontakozik ki olvasás közben, amelynek első részében a versekben beszélő leginkább arról a környezetről beszél, amelyben szocializálódott. Egy erőteljes apaképet és egy finomabban megfogalmazott anyaképet vázol fel az első ciklusban, egy „végeken” élő család mindennapjait a maga földutas, katángkórós tájával, örömeivel és tragédiáival. A második rész az önállósodás, a férfivá érés verseit tartalmazza. Azután következhet az értékvesztés és identitásválság ciklusa, ahol szonettekbe, kötött formákba kövesedik a bizonytalanság. A szerelem, mint az otthonra találás lehetséges alternatívája a negyedik résztől látható vallomásokban és az identitást lassan újra felépítő önleírásokban. A beteljesülés és gyermekáldás pedig majd az igazi „megtalált ország” lesz az utolsó ciklusokban. Röviden tehát így néz ki a kötet „cselekménye”, és a következőkben ennek a történetnek a mentén próbálom bemutatni Csillag Tamás könyvét.
Az első ciklus, mint arról szó volt, az elhagyott otthont tematizálja, egy olyan költeménnyel felütve a kötetet, amely a későbbieket is megelőlegezi. A Vállainkon óriás idő egyszerre a búcsúzás és hazatérés verse, az elköszönő („Apám ritkábban kísér a kapuig”) és a hazaérkező („itt vagyok / apám”) fiút ábrázolja az indításra és zárásra szolgáló keretben, a köztes térben pedig az apát mutatja be, akinek minden „sújtás” „belecsontosodott derekába”. Ez az apakép azután erőteljes leírásban, megrendítően bontakozik ki az első ciklusban, egyaránt láttatva az apát, „hogy elissza apámat” (Maradni kicsit a nyárban), a türelmetlen, haragvó apát és a hatalmasat, erőset, akinek „érckorona illik homlokára” (Apám). Ez az összetett, sokszínű ábrázolás, amely versenként épít hozzá egy-egy jellemzőt a jó érzékkel felvázolt apaképhez, és amely – ha nem is annyira részletesen – az anya bemutatását sem mellőzi (ennek talán legszebb példája a Fecskék), sejteti, hogy egy olyan világból érkezett a költemények beszélője, amelyhez hagyományos értékek kapcsolódnak, mint az igazság, a béke, biztonság, és amelyhez a földutakkal körülvett pipacsos és pitypangos mező társul tájképként, mint valami majdnem elfeledett, természetközeli idill. A ciklus jól kidolgozott, erőteljes gyűjtemény, amit szívszorító lezárással fejez be A szekrényben egy váltás ünneplőruha, ahol az eddig felépített ambivalens apaképpel végül is megtalálja a versben beszélő az azonosulási pontot („Így végzem én is.”).
A Csend van a világ folyosóin, a második ciklus a mezők helyett már a tömbházak tája, a világ folyosóira – mert nincs szoba benne otthonosan élni – vetett ember verseit tartalmazza. Ilyenkor „konok miértek lakják be / a férfielme lakatlan tájait, / mohás-merengős kedvek”, ilyenkor az ember kinő magából (Tömény szeszeket inni), borostásodni kezd (Borostásodom), és észreveszi a nyomort, az utcára került szegénységet (Szonett helyett, Felborítják a kukákat). Megszűnik a biztos törvényeken és értékeken alapozott ifjúkor, és helyébe csak a felnőtt bizonytalanság kerül. „Ez már nem az én országom” – mondja a Mindre szelídebben beszélője. A miértek és bizonytalanságok ráadásul erős kontrasztban állnak a versekben megszólaló erős, akaratos férfihanggal, még jobban kiemelve az útvesztettséget, az identitás problémáit. Ez a kemény, nyers férfihang egyébként, amelyben legjobban az akarati elemek dominálnak, és amely gyakran használ militáns metaforikát, az egész kötetre jellemző, de a második ciklusban érezhetjük igazán meghatározónak az említett kontraszt miatt. „Egy megböjtöltetett ország / néma bizonysága vagyok” (Komolyodnak az októberi szelek), „Én a városba győzni jöttem” (Borostásodom), „Férfinak születtem, vakmerőnek, / kalapálom érceit a földnek” (Férfinak születtem). Ilyen és ehhez hasonló önmeghatározások igyekeznek alapot nyújtani a bizonytalanságban. A ciklust értékelve azért azt is el kell mondani, hogy ebben a részben találhatók a talán legkevésbé sikerült versek is – ezzel ki is lógnak a könyvből –, mint amilyenek a társadalmi problémákat érintő Szonett helyett és Felborítják a kukákat; a leíró, objektivitásra törekvő stílus talán kevésbé illik az érzelemközpontú, erősen szubjektív költemények közé.
A harmadik ciklus folytatja a bizonytalanság poétikáját, de immár szonettekbe rögzítve a tömbházak tájképeit, az értéknélküliséget, társtalanságot és otthontalanságot: „magam vagyok, mint a bútorrecsegés, / s már-már hiszem: a szóközök csöndje szép. / De aztán mégse, hiszen minden töredék.” – vezeti be a Késtem című vers ezt a részét a kötetnek. Az eddigi férfias hang mögül egy romlástörténet szekvenciái hallatszanak ki, egy állapot melódiái, amelyek a beletörődésből, a másik meg nem értéséből, a szétesés és omlás detektálásából fakadnak. Egy érték nélküli világgal való szembenállás a legfontosabb ihletforrás itt, és egy olyan szerelem, amely nem is az („most nem lehet szeretni, most csak dugni kell”). Többször található reflektálás a szövegekben a darabokra hullásra, szétesésre („kulcscsörgésben hullok diribre-darabra”, „napos zsömleként morzsálódom sokra”) jelezve az identitás megőrzésének lehetetlenségét az itt felvillantott ellenséges világban.
A Hideg, keresztelő esőben állunk tíz versével kezdődik a remény, a megfelelő társ megtalálásának folyamata és a szétbontott identitás felépítése. A szerelmi vallomás költeményei ezek, amelyeknek fontos, többször megjelenő motívuma az eső, ami lehet vigasztalan, soknapos eső (Soknapos eső, Ujjaim keretében arcod), de lehet megtisztulást jelentő, a metafizikai világgal kapcsolatot teremtő jelenség is (Hideg, keresztelő esőben állunk). Az, hogy a szerelmet az isteni szférába emeli a versben beszélő, amúgy is jellemző a versekre, hiszen gyakoriak az olyan utalások, mint a „ma valahogy megközelíthetőbb az égbolt” (Rózsaroncsok a hóban), „katedrálisok csendje szorítja mellem, ha nézlek” (Rézsútos eső), de található itt ezeknél konkrétabb megfogalmazás is, mint az Örökkön-örökké imaszerű vallomása. Úgy tűnik, hogy a lírai én ebben a ciklusban rendezi kapcsolatát a fentebbi világgal, társra talál, és megleli helyét az előző részekben ellenségesnek ábrázolt világban („Magunk se hisszük, / hogy most találunk haza.”).
Az ötödik ciklus szerves folytatása az előzőnek, ha azt vesszük, hogy folytatódik a személyiség újraépítése, de a már ismert erős önleírások itt újabb motívumokkal gazdagodnak. Megint megjelenik a bizonytalanság, a darabokra hullás, az otthontalanság leírása („egyik kontinensen sem találok haza”), ám ezúttal a negatív jelenségek mögött mint biztos viszonyítási pont áll a kedves és a remélt családi boldogság. Az előző ciklus verseihez hasonló vallomásokra bukkanunk itt is („Ásom, ásom, ha nem vagy itt, / hiányod futóárkait.”), és utalásokra azzal kapcsolatban, hogy a család lehet a „megtalált ország” („a fiamnak leszel ország”).
Az utolsó rész (Mikor kisfiunk szemével nézlek) visszakapcsol az első ciklushoz, hiszen itt is az apa-fiú kapcsolat tematizálódik, ám ezúttal a versben beszélő kerül apaszerepbe. Jelentős váltás ez a világ észlelésében, amire a ciklus címe is utal; a lírai én más szemével kezdi látni környezetét. A látás, mint elsődleges percepció fontos téma lesz ezekben a költeményekben, többször olvashatunk ezzel kapcsolatos sorokat: „kidőlt szőlőkarókat látok a szemedben” (Amikor szomorú vagy), „Rajta felejtem / szemem a konyhaablakon” (Déjà vu). Nem ritka azonban az olyan megnyilatkozás, amelyben a szem a hazaérkezés, otthonra találás metaforájaként jelenik meg: „akkor már a szemeidben laktam.” (Déjà vu), „Anyádért aggódom néha, / olyankor beköltözöm a szemeibe” (Fiamnak). Ebből a ciklusból lehet igazán értelmezni a kötetcímet, hiszen a hatvan vers végére a lírai én megtalálja „országát”, és a körülötte lévő emberekre már nem idegenként tekint. A Mintha valahol elmaradtam volna, az utolsó költemény ezért ars poeticaként is értelmezhető: megtalálni a mellettünk elrohanó emberekben azokat az értékeket, amelyeket tovább lehet adni a későbbi generációnak: „él bennetek valahol egy ország, / amit ráhagyhatok a fiamra”.
A gyermek-szülő kapcsolat, ha úgy tetszik, divattéma a kortárs irodalomban, a hitvesi líra sem idegen a mai szerzőktől, és sokan írnak a szétbomló, töredező, részekre hulló identitásról is. Csillag Tamás kötetét, amely ezeket a témákat járja körül, mégsem érezzük „ugyanolyannak”, hiszen a keveset sejtető, de tetszetős zöld borító mögött egy érett hangú első kötet olvasható. Csillag Tamás erős, férfias, „küzdő”, őszinte beszélőt helyez a versekbe, aki nem riad vissza a már emlegetett militáns leírásoktól vagy az egyébként jól alkalmazott kozmikus képektől sem. A Göncöl vagy a Hold, a kontinensek mozgása szerves része a költeményeknek. Ugyanígy az olvasó számára izgalmasak lehetnek a megdöbbentő, szokatlan jelzők („földszagú, márciusi hitek”, „előemberi magány”, „kikuncsorgott hullócsillagok”), a széles képzettársítások („menekültek gubbasztó fecskesora”, „gőzölgő, puha vállgödrök kisírható / karácsonya”) vagy a találó költői képek („egyformák vagyunk, ártatlan fegyencek, / egyformák, mint a kényszerzubbonyok”, „szememben kialudtak a téboly torkolattüzei”, „magam vagyok, mint a bútorrecsegés”), és ha néha vannak is kevésbé sikerült kifejezések („kedvemet összeszotyizza, mi most van”, „mint Hirosima, égek / nyitva felejtett szemedben”), a kötet olvasója invenciózusnak – és nem érthetetlennek vagy zavarónak – találja a legmerészebb költői eszközöket is, hiszen a hangzás vagy a vers terében elfoglalt hely magyarázza a legelvontabb képeket is. Az állandó motívumok pedig, amelyek rendre elő-előbukkannak a költeményekben (a fecskék, a torkolattűz, a katángos mező stb.) igazán „csillagtamásossá” teszik ezt az olvasásra érdemes kötetet.
A Megtalált ország egy jól megtalált kötet. A fülszövegben Csillag Tamás azt mondja: „Szeretem, ha a szöveg »él«, bármit is jelentsen ez a szó pontosan.” Persze én sem tudom pontosan, mit is jelent ez a szó, de úgy gondolom: él.
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.
