Borsodi L. László
Az értelmezés füstcsíkjai
Kovács András Ferenc: Lözsurnál dö Lüniver (Füstpanoráma: 2010–2017)
A kötet címe a Székelyföldről Franciaországba szakadt vendégmunkás francia nyelvtudását és világértését juttatja eszembe. A székely elviszi a vendéglőbe a komáját, és miközben rendel, azzal henceg, mennyire jól tud franciául. „Lö leve[s]” – mutat rá az étlapra, és a pincér hozza is az első fogást. „Lö másodi[k]” – és a pincér hozza a második fogást, hogy aztán a végén megszólaljon a szintén vendégmunkás székely pincér magyarul: „Mehetnél te a lö f…ba a franciáddal, ha én nem lennék lövétei” (Lövéte – udvarhelyszéki község). A francia le journal de l`univers kifejezés magyar fonetikus átírása is annak a világnak, társadalomnak, aktuálpolitikának az iróniája, amely nyelvi elválasztottságánál, szűklátókörűségénél, kulturálatlanságánál fogva mindent a maga hatalmi ambícióihoz, önös érdekeihez igazít, barbaroid önkényessége pedig odáig elmegy, hogy értéktelennek tünteti fel az értékest, és az abszolútnak vélt egyetlen igazság birtokában lerombolja a kultúra, a civilizáció letéteményeseinek számító irodalmat, színházat.
Kovács András Ferenc 2010. és 2017. között keletkezett, 34 verset tartalmazó könyve napló, híradás a világmindenségről, és/vagy a (nyelv )világmindenség híradása önmagáról, a vers, a kultúra mibenlétéről. A kötet költeményeinek nagy része könnyen enged annak a megközelítésnek, hogy a szövegen kívüli tapasztalati világ, a 21. századi irodalom- és kultúraellenes politika, gazdaság, társadalom, az emberellenes áltudományosság bírálataként („Poklokra szánt Scientiával / Provinciákra szállt alá / A mérgek nyelve – (…) // A Kegyipari Kombinát / Mindenkit közelít a mennyhez” – Lözsurnál dö Lüniver), a gondolkodást kiiktató, az egyéniséget tömegemberré formáló hatalmasok, valamint a hamis nemzeti identitásképző folyamatok (ősiségtudat eltúlzása, önteltség, felsőbbrendűség, bezárkózás stb. például Az Erdei Ember sommás leírása és közönséges természete című versben) kritikájaként olvassuk. Ennek az allegorikus olvasatnak van létjogosultsága, amennyiben ez az értelmezés a kiazmus fogalmával leírva nem más, mint a világteremtés nyelvi vonatkozása vagy a nyelvi teremtettség világvonatkozása. Ilyen sorokra gondolok, mint például: „Nagy lábra szabott nagy lábbelit / Hord a szabadláb, galád »elit«?” (Lábbelik és rezsimek); „Több vadkan törtet, ám ki Zrínyi?” (Császári freskók, tévéhíradók); „Kor és szellem ma destruált! / Művészi, léha stáb / Hasát telítse, s lel hazát, / Ha hajlong – még alább!” (A nyelszi bárdolatlanok); „Isten arcán mocskos ragtapasz, sár… / Gyönyörű hely, otthon Madagaszkár.” (Szép vagy, gyönyörű vagy, Madagaszkár!)
Amint azt a kiazmus fogalmával megragadható allegorikus olvasat sejteti, illetve amint azt a Kovács András Ferenc korábbi köteteiből kiolvasható költészet- és nyelvfelfogás előírja, a Lözsurnál dö Lüniver jóval több, mint ami a közéleti, a(z) (aktuál)politikai költészet fogalmaival leírható lenne. A könyv darabjainak allegorikus megközelítése az értelmezés csupán egyik füstcsíkja. Ezzel összefüggésben ugyanis számos más interpretációs lehetőséget is létrehívnak, s ha az értelmező – főként ebben a szűkre szabott keretben – nem is bízhat abban, hogy a kötet füstpanorámája pontosan kijelölhető, leírható határok között gomolyogjon a szövegekkel folytatott dialógusból következően (vagy más megfogalmazásban: maga az értelmezés panoramikus kereteket kapjon), arra mindenképpen kísérletet tesz, hogy körvonalazzon valamit azokból a füstjelekből, amiket felfogott az olvasás során. Ezek a jelek a költői nyelv, az irodalom bensőséges terében válnak jelentésessé.
A versek motívumainak értelmezése lehet például a könyv olvasásának egyik tétje, ami számos jelentéslehetőség teremtődésének a kiindulópontja. Az egyik ilyen, a kötet egészét átható motívum az alcímben is jelölt füst (és a hozzá kapcsolódó tűz). A füst az, ami látszik, és ami látszik, az nincs, vagy ha van is, léte megkérdőjelezhető, mert megragadhatatlan, vagy állandó átértelmezéseiben körvonalazódik. Ilyen a megszűnéseiben és újraértelmezések folyamataként felfogható hagyomány („»Költészet szebbet sosem nemzene – / Csak úgy, ha szótár terheit lerázza.«” – „Macskaköröm-kaparások”), amennyiben (A füst nem is füst…) című nyitóversben az „Énekek éneke, füstök füstje” szószerkezet metaforának minősül, vagy a hiányként tételezett szabadság: „füstölgő hazákban füst a szabadság”. A füst az identitás képlékenységének, tünékenységének a metaforája is: „oly sokféle a füst, mint mimagunk” (Költészet antik füstje, szállj!), de hogy ki ez a mi, és ki az az én, aki beszél, és miként van, olyan kérdés, amely külön tanulmányt érdemel, mint ahogy már érdemelt is a terjedelmes KAF-szakirodalomban. A füst a verssel metaforát alkotva ars poetica is: „Vak / füstnek írjuk a verseket – / füstből font soraink távoli füstjelek.”; „Minden vers jelenés – a füst / fölszáll, s fénylik az éj Melpomené haján.” A Költészet antik füstje, szállj! a kötet versvilágának több olyan vonását is jelzi, amelyek a motívumértelmezés mellett további megközelítési stratégiákat kínálnak.
Az intertextuális játéktérként, hagyományok párbeszédeként olvasható költemények a Kovács András Ferenc versuniverzumáról szóló naplót, híradást is képeznek. Azt érzékeltetik, hogy a vers szerepe jócskán átértelmeződött a költő pályájának korábbi szakaszaihoz képest: a posztmodern nyelvi játéktól eltérően ugyanis a vers híradás az értékvesztésről, -hiányról. A gondolkodói attitűd, a szarkasztikus társadalom- és politikabírálat a posztmodern szövegekhez képest az intertextualitás által megvalósuló maszköltést, szerepjátékot értékveszteségként éli meg, a hagyományok újraértelmezése, át- és továbbírása nem az örökölt formákkal való játéklehetőségként interpretálható, hanem a világban tapasztalható és a világ által okozott állandó veszteségből következő hiányérzet artikulációjaként. Ezzel a meggondolással összefüggésben majdani elmélyült értelmezői feladat lehet annak láttatása is, hogy ez az értékveszteség miként érhető tetten a versek értékszerkezetét meghatározó tragikumban és iróniában: „Lesz fuldokló füstfesztivál is / Szép új világ totál brutál” (Lözsurnál dö Lüniver).
A posztmodern nyelvfelfogástól a kései modern nyelvfilozófia felé való elmozdulás jeleit mutató poétika intertextuális karakterétől elválaszthatatlan az a gazdag formai, műfaji hagyomány, amit felvonultat a kötet: antik időmérték, japán forma, drámai jambus, hosszúvers, Shakespeare-szonett, dal, elégia, óda, románc, rondó, villanella, dadaista-szürrealista költemény stb. A költemények intertextuális-interkulturális utalásai és formai sokszínűsége az esztétizmus attitűdjének a megnyilvánulásaként értelmezhető, amely a minden nemes szellemi-kulturális érték ellen irányuló vagy az azokat mellőző világgal („A vers szent hóbort, légi menzakoszt – / Ha merre szó hord, léted fent lakozd!” – Térey János vigasztalása) magát a verset, a kultúrát helyezi szembe, egyetlen lehetséges kapaszkodónak, örök értéknek állítva az elsekélyesedés, a tűnő-múló látszatok, a pusztulásra ítélt rezsimekkel („Csak álmodott terekben / Dereng a légi szép!” – Június napja lángol; „Vers, Farkas Árpád, vers lesz minden egyszer, / Örök hó lüktet, majd elkészül arcod” – Vers tékozló havakkal) és a kollektív felejtéssel szemben („totál amnéziákban / Túlélők boldogulnak” – Minden Szentek forradalmai).
Akár az aktuálpolitika kritikájaként, akár autonóm nyelvi világként, a motívumok, az intertextualitás vagy az identitásában nehezen körvonalazható lírai én(ek) ironikus-szarkasztikus szólama(i) felől olvassuk Kovács András Ferenc verseskönyvét, ahhoz az interpretációs körforgalomhoz jutunk, ahonnan bármelyik irányba továbbhaladva, az értelmezői nyomvonalak-füstcsíkok összeadódásából a kötet ars vivendiként, a vers, a magasrendű szellemiséget hordozó irodalom, színház melletti elköteleződés (Parlamenti színjátékok; Requiem londoni színházakért; Epilógus új királydrámákhoz stb.) lírai naplójaként olvastatja magát, hirdetve, minden mulandó, csak a vers örök: „Székely János íróasztala, / Komoly, kemény, konok fából szabott –” (Székely János íróasztala). Ennek az örökségnek a birtokbavétele a körültekintően olvasó befogadó jutalma, akinek feltárul versből, kultúrából, a költői szóból a szavakon túli: „Rés, rés – szavak közt fény ragyog szabályt.” (Visszhangzó villanella)
Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2017.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
