Móré Tünde
Történetek háború után
Horváth László Imre: Helyőrség Maszadában
Horváth László Imre szövege, amelyet talán kisregényként jellemezhetünk legtalálóbban, a történelem egy olyan szegletét ragadja meg, amely a magyar olvasó számára valószínűsíthetően az egzotikum körébe sorolható. A római császárkorban a Krisztus utáni 60-as évek vége, a 70-es évek eleje hatalmi átrendeződéssel telt, amit polgárháború, az ún. négy császár éve, valamint Júdeában a zsidó felkelés és annak leverése fémjelzett. A Helyőrség Maszadában az utóbbi eseményre koncentrál, hiszen Maszada az utolsó zsidó erőd volt, amit a római seregek bevettek. Ezekről az eseményekről már a római történetírók is tudósítottak, azonban közel sem azonos mértékben. Így Suetonius császáréletrajzaiban ez a konfliktus mindössze néhány sorra érdemes Vespasianus és Titus uralkodása tárgyalásánál; ezzel ellentétben Josephus Flavius csak ezt a háborút tárgyalta munkájában. Flavius pozíciója az előbb említett Suetoniushoz képest azonban igencsak eltérő, hiszen nem utólag kialakított narratíváról van szó, hanem kortársként – egyben pedig Jeruzsálem egykori vezetőjeként tudósít az eseményekről, a későbbi vesztes; a zsidó nép szemszögéből. A Helyőrség Maszadában kérdése így az lehet, milyen mértékben képes megragadni és sikerrel közvetíteni a háborús tapasztalatot egy olyan eseménysorban, amit csak a vesztes fél tartott megörökítésre méltónak. A maszadai erőd elfoglalása ugyanis nem vált részévé a római császárok önértelmezésének: „Silva győzelme nem számított, a császár fia, Titus fejezte be a háborút két évvel ezelőtt Jeruzsálem elfoglalásával, így hivatalosan lezártnak tartották. Cserébe Silvának nem kellett elszámolnia a zsákmánnyal. (17)”
Ezt a kérdést már a kötet felütésekor kénytelen voltam módosítani, a mottók ugyanis egy nagyobb vállalást sejtetnek: Josephus Flavius mellett Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekekért, és Kurt Vonnegut Kékszakáll című műveiből is olvasható néhány sor, így a háborús tapasztalatra a számos esetben passzív résztvevőként átélő csoportok felől kérdezhet rá a szöveg.
Az elbeszélés egy római százados köré épül, akit az rokonít az erőd zsidó lakosságával (legyenek azok az ottmaradt lakók, a rabszolgák, vagy épp a szajhák), hogy ugyanúgy kiszolgáltatott az eseményeknek, ennek okát a visszaemlékezések során tudhatjuk meg. A történet tulajdonképpen az erőd elfoglalása után indul: „Rufus felfelé bicegett a Kígyó ösvényen. A sebe láthatóan meggyógyult, de még akadályozta a járásban. (7)” Az erőd elzárt térként szolgál, amit csak a sivatag vesz körül, ahova olyan emberek verődtek össze, akik helyzetét teljesen megváltoztatta az, hogy a zsidók fellázadtak a római hatalom ellen.
Az elbeszélésmódnak köszönhetően nagyobbrészt egyetlen ember tapasztalatává sűrűsödik ez a helyzet, ugyanis végig megmarad az egyes szám harmadik személyben történő elbeszélés, és elsősorban Rufus nézőpontját érvényesíti. Ez a megoldás nem feltétlenül vált mindenhol erényére a szövegnek, mivel Rufus értelmezésében és tapasztalataiban beékelt történetekként, epizódokként jelennek meg a rabszolgák, katonák, az ott maradt zsidó lakók (öt gyerek és két nő) és a szajhák élményei-történetei, így számos esetben közvetett emlékfelidézés történik.
A narráció ide-oda vált az események és az idősíkok között: Jerikóval kapcsolatban emlékezik vissza a százados a háború éveire, és saját, a hatalmi viszonyok változásával párhuzamosan romló helyzetére. Ez az epizód az első nagyobb egység, ami a személyes emlékezetre épül, valamint reflektál egyben arra is, hogy szándékoltan hiányos: „Fogalma sem volt a város történetéről, ahol megszálltak, csak a nevét jegyezte meg. Annak ellenére, hogy már jó ideje nem érdekelte ez az ország és a népe, hiszen ostobaság lett volna többet tudnia olyan dolgokról, amelyek arra valók, hogy eltöröljék őket a föld színéről, hogy a megmaradó országok és népeik ne merjenek fellázadni a rómaiak uralma ellen. (46)” Ebben a néhány mondatban beszédesnek tartom azt is, ahogyan Rufus csupán instrumentumként látja magát a folyamatban, ami biztosítja a Római Birodalom fennhatóságát. Azonban hasonló szenvtelenség jellemzi Rufust akkor is, amikor nem a meghódított népekről, hanem Rómában történt eseményeket idéz fel: „A katonákat nem érdekelte, hogy a Juliusok kihaltak, annak örültek, hogy Róma istenséget, a világmindenség urát végre katonák vezetik, ráadásul annak a seregnek a hadvezérei, ahol ők is szolgáltak. (62)”
Az erődben kialakult közösség heterogén, és ennek a kényszerű együttélésnek a hatását mutatja, hogy noha a százados nem akar tudni a zsidó történetekről, mégis meghallgatja ezeket: Ráháb, a szajhák vezetője a katonák kérésére mesél esténként. A római istenek tiszteletére rendezett ünnepélyen önszántukból vesz részt Eszter és a gyerekekre vigyázó öregasszony.
A háború befejezése egyben azt is jelenti, hogy elkezd visszaállni a rend, így a helyőrség mindennapjai szinte békésnek tűnnek azzal szemben, amikor a százados háborús emlékei kerülnek sorra. Azonban ez egy megváltozott rend, ahogyan ezt az Engedi nevű faluban történtek jelzik, vagy akár a női szereplők felvett nevei; sem Eszter, sem Ráháb nem habozott lecserélni a nevét, amikor megváltoztak a körülményeik. A névváltás mindkét esetben felidézi a szereplőkben a vonatkozó eseményeket a zsidó hagyományból: Eszter kiállását a zsidókért, és a zsidók által végrehajtott bosszú ellenségeiken – továbbá Ráháb tetteit Jerikó ostromakor, a zsidók megsegítéséért cserébe megkímélték az életét.
A Helyőrség Maszadában megrázó naturalizmussal ábrázolja a zsidók sorsát, a regény sikerült részeinek vélem a keresztre feszítések ábrázolását, Rufus történetét Róma égéséről, és következményeiről, amit Eszternek mesél. Ebből is látszik, hogy a mese fontos szerepet kap a szövegben, azonban nem egyneműek a történetek. A háborús események, vagy épp Jézus Krisztus alakjának felidézése mentes a mitizáló formuláktól, sőt a szöveg épp az ellenkezőjére törekszik. Rufus és Eszter kapcsolatában – amely véleményem szerint kilóg a regényből, és kissé vázlatos marad kettejük viszonya – szintén rendszeres elem a történetmondás, itt Rufusra hárul a feladat, hogy szórakoztassa Esztert. A római császári udvarról mesél, és ezekben a történetekben az uralkodók gyengeségeit kíméletlenül felfedi, viszont Agrippina megmarad a hatalmat mindenáron megszerző és birtokló asszonynak, ami egybevág a róla szóló szövegekkel. A zsidókról szóló történeteket mind Ráhábtól hallják a római katonák, azonban nem feltétlenül megtörtént eseményként értik azokat: Saul történetét a római katonák kísértettörténetként hallgatják meg, a százados pedig parabolaként olvassa a Ráháb által elmondott mesét.
Fel-feltűnik a szövegben a baljóslatú vándortörténet: több karakter emlegeti a saját gyermekét feltálaló anya epizódját, amely talán valós, talán rémmese. „Hallottak egy anyáról, aki saját gyerekét sütötte és ette meg az ostrom alatt, látták az éhezéstől csontsovány holtakból emelt halmokat, és örömmel pusztították el a nagytemplomot és az egész várost minden épületével. (62)” A gyermekevés tettét számos mitológiai történet alkalmazza. Az istenek generációi próbálták biztosítani a hatalmukat, azonban több esetben halandók tálalták fel isteneiknek gyermekek húsát, azért, hogy próbára tegyék mindenható voltukat. Az anyai kétségbeeséshez azonban Tereus és Procne története illeszkedik a legjobban: miután Tereus meggyalázza Procne húgát, felesége bosszúból szolgálja fel fiukat; csatlakozva ezzel a tettel a bosszújukban még gyermeküket is feláldozó anyákhoz. A gyermekgyilkosság azonban nemcsak a görög-római mitológia sajátja, hiszen a zsidókkal kapcsolatban is felütötte magát a vád már az ókorban, hogy gyermekeket esznek.
Noha a Helyőrség Maszadában első fele a háború következményeire és az egyén és a hatalom viszonyára is sikerrel kérdez rá, a zárlatot elsietettnek gondolom. A szöveg tragikumát elhozó fordulatra ugyan előfordul néhány elejtett célzás, azonban a fordulat szó szerint a semmiből kerül elő. Természetesen fennáll a lehetőség, hogy a kötet szerkezetét titokregényként értelmezzük, aminek keretében a sok történet semmi másra nem szolgált, mint hogy elleplezze a legfontosabb, valóban jelentéses eseménysort, Ráháb és a Néma történetét. Továbbá itt érhető annak a jelentősége is, hogy Rufus szemszöge érvényesül az elbeszélésben: ami az ő figyelmén kívül esik – és minden lényegtelen számára, ami révén jobban megérthetné a legyőzött zsidókat – azt az olvasó sem tudja; ezáltal lehetséges, hogy az ártalmatlan, mesélő vén örömlányból hirtelen bosszúszomjas fúria lesz.
Ráháb utolsó, rettenetes meséje azonban súlytalan maradt számomra, annak ellenére, hogy a háború borzalmainak betetőzéseképp is szolgálhat. A beszámolót ugyan kételkedés nélkül fogadja el minden szereplő, így a százados is valós elbeszélésként értékeli, viszont a történetmondás közé beékelt apró elbeszélések sora egy történetté teszik a sok közül, igazságtartalma pedig szükségszerűen véleményes marad; egyben visszaigazolja azt, már a regény elején nyilvánvaló tényt, hogy Ráháb, a vénasszony történeteivel tartja hatalmában a római katonákat, a Néma pedig testével. ”Akiről nem tudunk semmit, csak annyit, hogy már most megőrjíti a katonákat. A század harmada már együtt hált vele, Ráháb valamiért gondoskodik erről, ami szintén nem túl megnyugtató. (26.)” Ráháb és Néma történetének pozíciója és hangsúlya megváltozik a kisregény végére, kettejük közül azonban különösen Néma alig van jelen a szövegben, és elsősorban passzív, súlytalan szereplőnek vélem, akiről mások beszélnek, ő maga legtöbbször jelen sincs.
A Helyőrség Maszadában erősségei közé tartozik, hogy érezhetően otthonosan kezeli a történelmi hátteret, a szerző alaposan ismeri a korszakot, amiben az események történnek. A nyelvi megformáltság azonban néhol megbicsaklik, helyenként a hosszú, túlzsúfolt mondatokat nehéz kibogozni. Összességében Horváth László Imre regénye felemás érzéseket hagyhat az olvasóban elsősorban az egyenetlen cselekményvezetés miatt, viszont mégis megkapó szöveg tud lenni annak köszönhetően, hogy szuggesztív képekben mutatja meg a háború sokrétű viszonyait és borzalmait.
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018.
Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.
