A megőrzés makacs igyekezete

Oravecz Imre: Ókontri

Éppen két évtizede látott napvilágot a szerző nagyszabású verses kompozíciója, a Halászóember. A beszédes alcím (Töredékek egy faluregényhez) előre vetítette az életmű további alakulását, amit később a szerzői nyilatkozatok és a folyóiratközlések is megerősítettek. 2007-re elkészült Oravecz első regénye, az Ondrok gödre, amit tíz esztendő alatt újabb kettő követett, a Kaliforniai fürj (2012) és a legújabb, az Ókontri. Az alkotó a Halászóemberben megjelenített világot és figurákat vitte tovább, bizonyos motívumokat, történetdarabkákat átemelt a regényekbe, természetesen sok helyen módosítva, más összefüggésekbe helyezve. A trilógia az Árvai család históriájának száz esztendejét beszéli el a 19. század közepétől 1956-ig: az első két könyv nagyjából 40-40 évet, míg a harmadik két évtizedet fog át. Az Ondrok gödre voltaképpen a kivándorláshoz vezető utat tárja elénk, miközben részletgazdagon ábrázolja a falusi életmód sajátosságait, mindazt, amit maguk mögött hagynak a főszereplők, s a záró jelenetben Árvai István és felesége útnak indul az Újvilág felé. A Kaliforniai fürj a megérkezés, a beilleszkedés, az idegen közegben való helytállás regénye. A házaspár átmenetinek tervezte a kinti tartózkodást (elképzelésük az volt, hogy pénzt gyűjtenek, mihamarabb hazatérnek és földet vásárolnak), a körülmények azonban úgy hozzák, hogy Amerikában kell maradniuk, és soha nem térhetnek vissza Magyarországra. A lemondás ellenére sem negatív végkicsengésű a történet, hiszen megvetik a lábukat a másik kontinensen, sikerül megvásárolniuk egy farmot a kaliforniai Santa Paula közelében, és folytathatják az otthon megszokott életformát.
            Az Ókontri már egyik fiuk, Steve Arvai alakját állítja középpontba, aki a begyűrűző gazdasági válság következtében elveszíti állását (autószerelőként dolgozott), új munkát nem talál, mexikói felesége előbb megcsalja, majd elhagyja férjét és gyermekét, Georgie-t, akit Steve sajátjaként nevel tovább. Más lehetőség híján hazaköltöznek szülei farmjára, és közösen végzik a mezőgazdasági munkát. Kezdődő románca a közelben lakó fiatal Josie-val nem tud szárba szökkenni, mert a korkülönbség miatt eltiltják őket egymástól. Steve gyermekkorában hallani sem akart az óhazáról, még hazulról is elszökött, nehogy Magyarországra kelljen költöznie. Felnőttként viszont már másképp viszonyul magyar származásához, érdeklődni kezd az „ókontri” iránt, ahogy az amerikai magyarok sajátos keveréknyelvükön emlegették a hátrahagyott országot. Fokozatosan érlelődik benne az elhatározás, hogy Georgia-val Szajlára, szülei falujába költöznek. A végső lökést az adja meg, hogy apjával egyre több nézeteltérés adódik a gazdálkodással kapcsolatban: István főként marhatenyésztésre akar berendezkedni, és elzárkózik fia felvetéseitől, aki viszont a földművelésben lát komoly lehetőséget, terjeszkedni és modernizálni szeretne. Steve hasonlóan bátor, nagy kockázattal járó döntést hoz, csakúgy, mint annak idején szülei – hiszen neki is egy teljesen ismeretlen környezetben kell helytállnia –, ami egyfelől logikusnak tűnik, levezethető az elbeszélő által felsorolt okokból, ugyanakkor nem teljesen megmagyarázható, erősen érzelmi alapú, mely a föld szeretetével és az ősök iránti tisztelettel hozható összefüggésbe. Árvaiék először ellenzik az áttelepülést, de aztán segítenek az akadályokat elhárítani, mert úgy érzik, fiuk helyettük valósítja meg azt, ami nekik nem sikerült.
            A regény első negyede (tizenkét fejezete) Amerikában játszódik, nagyobb része az óhazába érkezés, és főképpen a beilleszkedés történetét beszéli el, amely összefonódik az identitás kérdésével: „Magyar lesz, amerikai is, de főként magyar. Lehet, hogy a nevét is megváltoztatja, a keresztnevét Istvánra. (...) A vezetéknevét meg magyarosan mondja majd, nem rövid a-val, mint eddig, hanem hosszúval. Mindjárt ki is próbálta. Jól hangzott, bár az á nem tetszett neki, még mindig nem tudta rendesen ejteni.” (113.) Az otthonra találás folyamatával párhuzamosan zajlik a nyelv birtokba vétele, ami, különösen eleinte, komoly nehézséget jelent Steve és Georgie számára, olykor elszólásokhoz, félreértésekhez vezet, még humoros szituáció is adódik belőle. Amikor megérkeznek, az őket váró nagynénjét a távolságtartó „Jó napot!”-tal köszönti, majd a „How are you?”-t szó szerint lefordítva tegező formában megkérdezi tőle: „Hogy vagy?” A későbbi viszontagságokat sejteti Steve incidinse a határőrrel a vonaton, majd az is, hogy Budapesten a vámvizsgálat közben gyanúba keveredik egy könyv miatt (Soviet Russia), amit a kézitáskájában találnak. Újdonsült ismerőse, a Kanadából visszatérő Henry-Imre szintén nem sok jóval kecsegteti, amikor így figyelmezteti: „Nem lesz könnyű. Ebben az országban, ahol lenézik a parasztembert, és ott tesznek neki keresztbe, ahol tudnak. Tudja, mi az állandó jelzője a magyarban a parasztnak? Az, hogy büdös paraszt. És tudja, hogy itt urak is vannak? És mindenféle címek, amelyeken szólítani kell őket. Meg hogy mi az, hogy jegyző, szolgabíró, ispán? Hogy hogy beszélnek azok a paraszttal, ha egyáltalán szóba állnak vele?” (153.)
            Eleinte jól alakulnak a főhős dolgai, vállalkozása sikeresnek tűnik, hamarosan gyarapodni kezd, örökségéhez további földeket szerez, sörárpát termeszt a búza és a kukorica mellett, „motorbiciglit”, traktort vásárol, házat épít. Megnősül, egy módos gazda lányát, Dobruczki Júliát veszi feleségül – közös gyermekük is születik: Jancsika –, aki hozományként újabb húsz hold földet hoz a házasságba. Igyekszik beilleszkedni a szajlai közösségbe, de az elöljárókkal időnként konfliktusa támad. Többet fizet a napszámosoknak, mert úgy ítéli meg, nehezebb munkát végeznek, ezzel viszont felveri a napszámot, amit a többi földbirtokos rossz szemmel néz. Amikor az állami földek bérbeadásáról döntenek, Steve felveti, hogy adjanak a földteleneknek, a szegényeknek is, ami a helyi képviselőtestületben megrökönyödést vált ki. Vitába keveredik a főszolgabíróval, ugyanis nem tartja elég demokratikusnak az itthoni választásokat, úgy véli, a törvény sokakat eleve kizár. Amerikában teljesen más, demokratikusabb viszonyok között szocializálódott, ezért értetlenül figyeli, ami Magyarországon zajlik, s felemeli szavát az igazságtalanság, a hátrányos megkülönböztetés ellen. A főszolgabíró egyik kijelentésére, miszerint Amerikában túlzásba viszik a demokráciát, ekképpen vág vissza: „A demokráciát nem lehet túlzásba vinni, és korlátozni se. Vagy van demokrácia, vagy nincs.” (289).
            Egyes motívumok, jelenetek, történetek újból felbukkannak Oravecz regényvilágában, olykor másik szereplőhöz kapcsolódva, ami utalhat az évszakok állandó váltakozására, a mezőgazdasági munka monotonitására, de azt is jelezheti, ahogyan a történelem ismétli önmagát. Steve és családja sorsát erőteljesen befolyásolja a történelem alakulása. Visszatérő kép, ahogy a férfi éjszakánként az asztalnál ül, és töpreng, a jövőjét tervezi, vagy számol. Tudatos, megfontolt, semmit nem bíz a véletlenre, kitartóan küzd álmai megvalósításáért. Rajta kívülálló okok vezetnek kudarcához, többnyire kiszolgáltatottan, tehetetlenül vergődve szemléli mindazt, ami megtörténik velük és körülöttük, nem képes irányítani az eseményeket. Még Amerikában egyaránt idegenkedve olvasott Hitler ártalmas tevékenységéről és a bolsevizmusról, Magyarországon azonban mindkét diktatúra szomorú következményeivel kénytelen szembesülni. A tanyán tűz keletkezik, és bár a tetteseket nem sikerül kézre keríteni, a találgatások szerint a gyújtogatás mögött a helyi nyilaskeresztesek állnak, akik Steve-et ellenséges nemzet tagjának tekintik (Magyarország ekkor már hadat üzent az Egyesült Államoknak), s meggyőződésük szerint ki kellene őt utasítani az országból. Közben kezdetét veszi a zsidók deportálása, Júlia leánykori barátnője, Aranka és édesanyja Árvaiéknál talál menedéket. A történelem furcsa ellentmondását tükrözi, hogy az a német tiszt, aki beszállásolja magát a házba, emberségesen bánik a két zsidó nővel, míg az érkező szovjet katonák, akiket Csillagné tárt karokkal fogad, mint megmentőket, a lányt megerőszakolják, az anyát pedig megölik. A háborús traumák, majd a kommunista berendezkedés egyre nyomasztóbbá teszi az ország helyzetét, a beszolgáltatási terhek növekedése, az államosítás, a téeszesítés mind jobban ellehetetleníti Árvaiékat. Steve-et kuláknak nyilvánítják, a rendszer elleni izgatással vádolják, amerikai kémnek tekintik, néhány napra letartóztatják és megverik. Mindez érthető módon elbizonytalanítja, úgy érzi, nem tudja megvalósítani, amit eltervezett. Hajlik arra, hogy családjával visszaköltözzön Amerikába – szülei is erre biztatják leveleikben –, ám feleségét nem tudja meggyőzni, ezért egy ideig Magyarországon maradnak. Végül az 1956-os forradalom idején indulnak útnak, s osztrák földön veszünk búcsút a szereplőktől.
            A narrátor – hasonlóan az előzményekhez – a beavatottak magabiztosságával informálja olvasóit. Az elbeszélői hangnem távolságtartó, beszédmódja erősen leíró, nem értékel, nem mond véleményt, kerüli az érzelemnyilvánítást. Hasonló modorban tudósít a mezőgazdasági munkavégzés folyamatáról, a szexuális együttlétről, de így ábrázolja a megrázó eseményeket is, mint Aranka megerőszakolásának körülményeit, vagy édesanyja halálát, szinte a helyszínelő tárgyilagosságával és pontosságával: „Csillagné ott halt meg, ahol elesett. Szemlátomást azonnal, mert nem volt nyoma, hogy próbált volna odébb kúszni, vagy vergődött volna. Ugyanabban a pózban feküdt, hason, arcra bukva, és szó szerint a vérébe fagyva, mert a vér, a hóra ömlött és a kardigánjába ivódott is, megfagyott. (…) Más gond nem volt Csillagnéval. De lehetett volna, ha zuhanás vagy agonizálás közben karjait oldalvást vagy előrenyújtja, hogy belekapaszkodjon valamibe, mert akkor úgy mered meg, és lehetetlen vagy legalábbis bajos koporsóba tenni.” (346.) A történet ezúttal is óvatosan, megfontoltan halad előre, az elbeszélésmód, a szöveg lassú csordogálása, ahogy azt a Kaliforniai fürj egyik értő kritikusa hangsúlyozza (Győrffy Miklós: Egyáltalán nem rossz, sőt, inkább jó. Jelenkor. 2014. 2. 230-237.), a befogadás módjára is erős hatással van, hiszen az olvasás tempója akaratlanul is lefékeződik. Másrészt beékelődnek olyan jelenetek, amelyek megakasztják az alaptörténetet, nem viszik előbbre a cselekményt, többnyire következmények nélkül maradnak, legfeljebb a szereplők gondolatvilágát, lelki alkatát árnyalják. Találunk olyan szövegrészeket is, ahol az elbeszélés tempója – s vele együtt az olvasásé is – váratlanul felgyorsul, ilyen például a puma-kalandot elmesélő fejezet, később az a jelenet, amelyben két nagyobb gyerek bántani és üldözni kezdi Georgie-t, legfőképpen azért, mert cigánynak nézik barna bőre miatt, de említhetjük azt az epizódot is, amelyben a háború után hátramaradt lőszerekkel játszó gyermekek egyikének kezében felrobban egy kézigránát, s ennek Georgie barátjával együtt szemtanúja lesz.
            A korábbi művek ismeretében nem nyújt meglepőt az új regény, szerzője konok következetességgel haladt tovább azon az úton, amit a maga számára kijelölt, nem törődve a különböző divathullámokkal, elemzői elvárásokkal, s anyagát olyan nagyregénnyé formálta, mely a mai magyar próza megkerülhetetlen teljesítménye lett. Az előzmények némiképp zavarba ejtették a kritikusokat – különösen igaz ez a Kaliforniai fürjre –, akik fenntartásaik megfogalmazása mellett egyértelművé tették Oravecz vállalkozásának jelentőségét, ami a trilógia egészét látva még nyilvánvalóbb. Bevallom, éppen olyan ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem a második regény, mint amilyenekről Győrffy Miklós kritikájában beszámolt. Sok esetben bosszantottak a hosszas, főként műszaki jellegű leírások, például a vasöntés vagy az olajfúrás mechanizmusáról. Ugyanakkor próbáltam megérteni, és igyekeztem elfogadni, hogy mindez a szerző regénykoncepciójának alapvető része, hozzátartozik a szereplők életkörülményeihez, s mint ilyet, feltétlenül meg akarja osztani velünk. Végső soron tehát magába húzott a szöveg végtelennek tűnő hömpölygése, magam is úgy voltam vele, hogy „épp ebben a változatlanságban, monotóniában, megbízható állandóságban éreztem valami olyan biztonságot és bensőségességet, azt is mondhatnám: harmóniát, amihez jól esett napról napra visszatérni”. (Győrffy i. m.) A megőrzés makacs igyekezetét érhettük tetten a Halászóemberben, s ugyanígy a regényekben, olyan életforma és értékrend megőrzését, amely eltűnőben van, ha el nem tűnt egészen, s már egyre inkább csak az emlékezés segítségével hívható elő. Az említett makacsság pedig a legapróbb, olykor jelentéktelennek tűnő, a regény világában mégis fontosnak bizonyuló részletek feltárásához és rögzítéséhez vezet, legyen szó a mezőgazdasági munka folyamatairól, a motor megvásárlásáról, a lovak fedeztetéséről, vagy, mondjuk, a tűzoltás korabeli eszközeiről és módszeréről. Tegyük hozzá, hogy az említett leíró részek az Ondrok gödrében sem, de az új regényben különösen nem tűnnek idegen elemeknek, jobban beépülnek a regény textusába, ilyen értelemben tehát mégiscsak észrevehetünk valamilyen elmozdulást.
            Míg az Ondrok gödre és a Kaliforniai fürj zárlata reményt keltett az olvasóban, az Ókontri befejezése meglehetősen sötét és vigasztalan, hiszen Steve kudarcot vall, álmai szertefoszlanak, és kénytelen visszatérni az Újhazába. Még akkor is így érezhetjük, ha felidézzük a főhős töprengését: „- Hát akkor hiába volt minden? – szegezte magának a kérdést. Hiába gyött az ókontriba? Hiába vette át az apai örökséget, és szerzett hozzá? Hiába dolgozott, küzdött, törte magát majd húsz éven át? Elveszít mindent, amit munkával elért, de nem csak munka volt, vesződés. Közben volt más is, volt kielégülés, öröm is. És az öröm soha nincs hiába, erőt ad, éltet. A legfontosabb, a legtöbb, amiben embernek a földi világban része lehet.” (452-453.)
            Bízzunk benne, hogy az író ezen a ponton nem engedi el végleg a szereplők kezét, hiszen bőven lenne még miről beszámolnia, nem csak Steve, de Georgie és a legifjabb Árvai, Jancsi sorsának alakulását is érdeklődéssel követné tovább az olvasó.