Halmai Tamás
Líraolvasás négy tételben
Világra szólni
Tóth Krisztina: Világadapter
Tóth Krisztina költészetét a kezdetektől káprázatos paradoxon formálja: e versek illúziótlan intellektusa varázstalanítani igyekszik a világot – ám ehhez mágiás (mert poétikus) eszközöket vesz igénybe. A sötétség az úr, mondja, de szavai ragyognak.
A költő legújabb kötete esszenciális érvénnyel foglalja keretbe e poétika főbb ismérveit – az „újholdas” alaktan egyedivé modellálásától a versbéli szcenika sanzonos intimitásáig. S közben mindahány korszaka jellemző versformáit fölvonultatja – a dalszerűektől az epikus szabadversen át az antológiadarabnak rémlő nagykompozícióig (Hosszúalvó).
Ahogy Tóth Krisztina lírája szemügyre veszi a szavakat (állóóra, futamidő, világadapter…; korábban: raclapeur, postairón / Psota Irén stb.): égbe ocsúdó szívvel tartunk vele. S ahogy túlvilágokig szeppennek kérdései („Mi volt a hiba, hadd lássam! / Nem engedsz lesni. Te vagy a / túlvilágon a padtársam” – Példa; „Mit láttál / ott a mélyben, mondd, mi úszott / ott a hátam mögött?” – Búvár): földöntúli földönfutókká óhajtanánk válni.
Vers, forma, kultúra szegül itt szembe nemcsak a prózát, a prózait kereső kortárs líranyelvi fejleményekkel, de a formátlanság és kulturálatlanság köznapi benyomásaival is. A formanyelv szellemtana szól hozzánk.
Rezignált észjárás, de etikus szív beszél e szövegekben; ebből fakad az apát elbúcsúztató gyászversek eszköztelen fensége (Magnak jó lesz; Szobák; Dió); ennek köszönhető a részvét kiterjesztése az emberen túli létezésre (Kamera); s ez magyarázza a szociális kérdések iránti lankadatlan érzékenységet is (A koravén cigány; Bánk, magában).
A Világadapter lapjain világpolgári öntudat beszél, szabadon, sőt szabadelvűen – mert minden művészet liberális. (A soráthajlást nem köti dogmatika; az artisztikum nem konzerválható.)
Forradalmi tett manapság a tiszta beszéd. Hódoljunk neki figyelmes olvasással. És ne higgyünk a kertésznek, aki „Elkezdi felásni a kertet, / megáll középen, újra szétnéz, // és vállat von a fügefára. / Nem lesz már egy levél se rajta, / mi szemérmesen a jövendőt / az emberpáron eltakarja” (Fügefa).
(Magvető, 2016)
*
Ki menti meg a csillagot?
Balla Zsófia: Más ünnepek
Gondolati líra? Gondolkodó versek? Létpoétika? Nevezzük bárhogy, Balla Zsófia intellektuális misztikává emelt költészete kifog szavainkon, ki a nyelven. Nem csoda: nyelvének bölcsessége horizontjainkon túlról forrásozik. (Tehát csoda.)
A többé-kevésbé tematikus ciklusok (öregség/elmúlás, álom/valóság, élet/halál, szerelem/párkapcsolat, család/emlékezet, Isten/angyalok, közélet/történelem/haza, hommage-ok és siratók) egyszerre mutatnak érzékenységet szociális-közéleti ügyek-bajok s ontologikus érdeklődést a létezés miniatűr részletei („A kezem összeroncsolt szitakötőt simogat” – Az álom tükrei) és kozmikus aspektusai („Tengernyi, titkos derű bennem: / ami még hátravan / fényes és végeláthatatlan” – Úgy vártam mindig) iránt.
Asszociációs képi lelemények és bátran gazdag szóválaszték; groteszkkel kacérkodó dalformák és filozofikusan tágas szabadversek; a jambusok szertelen rendszere és a rímek szabálytalan szabadsága: szintézises poétika, összegző alaktan a Más ünnepeké. Nemcsak hű, de méltó is a „kemény, / csillagot mentő költők” (Nem istenfélelem. Székely Magda emlékére) lelki-szellemi hagyatékához.
Rilke és Nemes Nagy angyal- s verstanát tanulta ki ez a költészet; hogy elfelejtse, hogy továbbírja, hogy megértse – s megértsük:
„Aki vagyok, az ébredéssel mindig tovatűnt.” (A hasonmás) – „Lélegzetem, ezt a kölyökkutyát / egy álmon át szájamban hordozom.” (Az álom tükrei) – „Hogy minderről tudok – akkor az Isten: Ez.” (Földi éjszakák) – „Nem igaz, hogy csak istenfélelem / teremti, ami Jó.” (Nem istenfélelem. Székely Magda emlékére) – „Nem magától világlik a fehér.” (Apa és fiú, éjszaka) – „Azt tanuljuk folyton, amit nem értünk meg sosem.” (Autóbaleset) – „Sietni kell a szeretettel.” (Sietni kell) – „Azt várom, ami nincs velem, / de itt van.” (Ner sél hanukka) – „Az vagy, akire annyi éve vársz.” (Születésnapra) – „Nézd a halakat, / hogy csiklandozzák a tengereket. // Nincs nagyobb esély az örömre: élj.” (Végtelen sorok)
Ennyi fájdalmat ilyen szépségbe csak ihlet és kegyelem csomagolhat. Együttes erővel, közös gyöngédséggel.
Más ünnepek? Az ünnep áldott melankóliája mindenütt ugyanaz.
(Kalligram, 2016)
*
A megkerülhetetlen almafa
Hegedűs Gyöngyi: A pont felett
Mit tud a költészet, amit más mágia nem? Úgy szeretni, hogy az rímeljen. Úgy gyógyítani, hogy a sortörés se fájjon. Úgy szolgálni, hogy közben egymást is megváltsák a mondatok. Ezt tudja a költészet – de nem mindig, nem mindenáron és nem mindenkié.
Hegedűs Gyöngyi debütáló verseskötete rendelkezik ezzel a tudással. Formai kötelmekhez nem ragaszkodó poétikája verstani szabályok helyett a megváltástan törvényeihez hű. („csak írás lenni. írás, / ami sem jobbra, sem / balra nem zárt” – in: sent.)
Simone Weil írja: „Az irodalom és az erkölcs. Az elképzelt rossz romantikus, változatos, a valóságos rossz komor, egyhangú, sivataghoz hasonló, unalmas. Az elképzelt jó unalmas; a valóságos jó mindig újszerű, csodálatos, megrészegedünk tőle. Így aztán a »képzelet vásznain játszódó irodalom« vagy unalmas, vagy erkölcstelen (vagy ennek a kettőnek elegye). Csak akkor szökhet ki ebből a vagy-vagyból, ha a művészet hatalmával valamiképpen átlép a valóság oldalára...” (Jegyzetfüzet, ford. Jelenits István.)
Pilinszky szikár eksztázisai, Fodor Ákos szójátékos spiritualitása és Borbély Szilárd siralomvölgyi angelizmusa ér itt össze. (Nem véletlen, hogy a dedikációk Jász Attilát és Győrffy Ákost is többször nevesítik.)
Tizennégy ciklus tanúskodik költészet és misztika közös másságáról, s osztozik cselekvő odaadással ama sejtelemben: „A nyelv ma is abból táplálkozik, hogy szent dolgokat mondtak ki egykor benne” (Max Picard). („az írás / csak arra jó, hogy vallasson: / túl bármely hittétel harsogásán, úgy / hiszem-e a test feltámadását, hogy mindegy / a pont felett / van-e kérdőjel” – a pont felett.)
A beszédmodor elégikus-filozofikus tónusát orvosi szókészlet és látásmód árnyalja szabatossá; a szövegfolyam levél/napló jellegét a szerző fotói teszik még személyesebbé – a személytelenig hatóan. („alanyi ragyogás a szentség” – a hűség zavarával; „észlelet nélküli eszmélet. / nem magamhoz, magához térít” – aura.)
A keresztény misztika poétikai érzülete szövi feszesre a versek motívumhálóját (idő, halál, kereszt, éjszaka, betegség, tenger, hó, fák, madár, álom), olvas ki perspektívákat a látványvilágból, veszi szemügyre a tükrök fonák ontológiáját, invitálja a sorok közé az angyalt. („angyalok le nem hullt hóban / mosdatnak haldoklókat” – angyalok le nem hullt hóban.)
A kérlelhetetlenül kisbetűs írásmód sem divatok modoros követése itt: az írásbeliség ártatlan kezdeteihez, a literális eszmélet forrásvidékéhez téríti vissza olvasói közérzetünket. Az „idomíthatatlan szelídek” (álmainkban őshonos) világába, a „madarakat málló téli ég” (személyes ismeretlen) alá.
Nem pátosz, hanem komolyság. Nem avíttas nagyotmondás, hanem eleven ráeszmélések. ([A hajléktalant a padon] „deresre húzza az éjszaka” – a sötétség próbafúrásai; [a test] „a lélek anyagfáradása” – harangzúgás előtti időkben; „a horizont alá süllyedt test / valahol hajnal” – valahol hajnal.)
Metaforizáló beszéd? Inkább a létdimenziók titkos analógiáját fölfedő szólamok, az azonosság, az egység, az egyetlenség evidenciájáról valló örömhíradás. A dimenziók azonosságát fölmutató definíciók, a lírai aforizmák és szójátékos ráismerések („nincs olyan pohár, / ami nem a szájért van” – kettős kontúr; „avarba ejtő fény” – köztes idő; „késnyire / nyílik az ajtó” – megannyi hangalakban), nemkülönben a képi világ eredeti egyetemessége is e célt szolgálja. ([A tenger] „különvált testek / egyívású szomja” – a mondat; „minden gyerekkor / egy megkerülhetetlen almafa / kérgen kívüli gyűrűje” – árbocról elkiáltott föld)
Ez a költészet nem fecsérli beszédre a nyelvet: szubjektuma nem az én, hanem a misztérium. („a semmiben a nincs / emberi szennyeződés” – tyndall-hatás; „az üdvözültek mindig / nélkülem vannak épp elegen” – testnek elég víz.) Címzettje is csak formálisan a dosztojevszkiji hősnő (Nasztaszja Filippovna A félkegyelmű című regényből). E versek által – Miskin herceg hangján – a nyelvben élő angyal szólongatja bennünk élő önmagát. Efféle további igékkel, igézetekkel:
„a madarak csak annyival repülnek / a víz felett, / hogy ne szakadjanak el / egyik elemtől sem” (hitvallás nélkül) – „bár arcát sosem láthatom, / ismerem minden vonását. / mert édesvízre néz” (a fény hangalakja) – „s megeteti az ötezret, hogy ereje legyen / a feszítsd meghez” (az elengedés éve)
A Töredék Hamletnek (1968) óta az egyik legmakulátlanabb első kötet A pont felett. Csak míg Tandori Dezső munkája új korszakot nyitott költészetünkben, Hegedűs Gyöngyié ezer éveket figyelmen kívül hagyva tolmácsol időtlen katarzisokat. („hiába mutat bármit az óra, / a pontos idő korai következtetés” – nomina sacra.)
Báthori Csaba grandiózus létköltészete (Melankólia) mellett A pont felett korpuszát nevezhetnők a 2017-es év legfontosabb költői tettének.
Ne keresgéljük tovább az istenérveket. A szépségnél szebbet nem fogunk találni. – „…ebben a keretben egyszerűen a költészet és a misztika nyelvi struktúráinak konvertibilitását kell hangsúlyoznunk.” (Alois M. Haas: Felemelkedés, alászállás, áttörés, ford. Görföl Tibor.)
(Új Forrás, 2017)
*
Szavak nincstelenje
Turczi István: Üresség (Elégia a másnapért, hajnaltól hajnalig, négy tételben)
Az Üresség nemcsak tipográfiai mása Borbély Szilárd hallgatag klasszikusának: bár a drámai jambusokat nem komponálja tovább, Turczi István verskötete minden egyéb vonatkozásban emlékállító örököse a Hosszú nap el (Jelenkor, 1993) szellemének, szellemiségének.
Mélyen önreflexív nyelvisége a testi létezés lelki dimenzióit faggatja („A test hazugságait hátrahagyni”); az idő, az elmúlás, a gyász és az emlékezet praxisára kíváncsi („A fák belsejében állnak, akiket szerettem”); az álmok ontológiájához keres kognitív utakat („Az álmok mind a szív szerinti rokonaim”); a természeti törvények esztétikájába ereszkedik alá („Mint a nagy misztikus hegyek / lassan kékülő vonulatai”); a szerelem és a művészetek katarzishozó misztériumából olvas ki nyílt titkokat („Te vagy a közöm a világhoz”).
Az érzéki létezés (a színek, hangok, illatok világa) fordul itt át az érzékfölöttit megtapasztaló szellemi ambícióba („A fehérnél nincs semmi sötétebb”, „a fény súlya angyalokban mérhető”, „Ez az én reggelem / Egyszerre nyílik ég és konzerv” ). „Néző vagyok” – olvassuk egy helyütt az alanyi meghatározást; „Szavak nincstelenje” – fogalmaz másutt a szív öndefiníciója.
Létköltészeti tágasság szorul egyetlen nap megverselt eseménysorába; a föltalált végtelen határpontjait a „Nem akarok nem akarni” érett gyötrelme és „A testemet magába zárja egy mondat” nyelvfilozófiai ráismerése jelöli ki – „reszketésig pontos tétovaság”-gal
E könyv csak félig költészet: másik felében zene. Nemcsak a négytételes szerkezet (a prima vista, sostenuto, capriccioso, con moto) feszes rendje és a vissza-visszatérő motívumok muzikális harmóniája révén, de modális finomsága és tematikus vetületei okán is. A zárlat összegző érvénnyel kapcsolja össze a szeretet és a zene (zeneiség) mentális-spirituális minőségeit: „Aki szeretni készül, / hallgasson boldog zenét”.
Üresség? Meglehet. De az a fajta, melybe bódhiszattvák kívánkoznak (nem-kívánkozó bölcsességgel) üdvözülni.
Hiszen olyan versvilág ez, melyben valaki „Telenézi kékkel az eget / Lezárja a szél szemét / Felhőkkel takarja le árnyékomat / Régi lépteimet előre küldi”.
(Scolar, 2017)
Megjelent a Bárka 2018/3-as számában.